A Sárember II.

 

Edward Curley, az enyhén pocakos, de a sportolás miatt egész jó kondiban tartott, őszülő hajú férfi meglehetősen büszke volt magára, dacára annak, hogy az átlagnál enyhén alacsonyabb volt, és emiatt élcelődtek rajta korábban, ám pénzügyi sikerei miatt hamar a falu egyik legbefolyásosabb embere lett. A városba ő járt leggyakrabban a helyiek közül, neki volt a legdrágább autója, legszebb kertje és kiépített medencéje. Hivatalos árubeszerző volt, nagy tételben vásárolt, hivatalosan a polgármester legjobb barátja is volt, nem hivatalosan pedig egy utolsó szemétláda, akinek az igazi arca csak akkor látszódott, amikor apró szemfogait megvillantva vigyorgott, ahogy egy üzlet nem feltétlenül legálisan pottyant az ölébe áron alul, hogy aztán a mit sem sejtő falusiak számára drágábban értékesítse ’’portékáját”. A felesége és két gyermeke sokszor napokig nem látták a férfit, de bizton tudták, hogy életét és szellem képességét az ő életük biztonságáért, megélhetéséért áldozza nap mint nap, bárhol is legyen, hiszen szorgalmas ember ez az Edward. A férj pedig, mint olyan, hivatástudóan követte elveit, mind a gazdasági gondolatok szálai mentén, mind pedig a magánélet ápolása szempontjából. Így ismerte szinte mindenki. Szinte.

Edward, a szorgalmas férj, a méregdrága autóját vezette, és a falut nagy ívben elkerülő földúton haladt, nagy port kavarva maga után, mellette, az anyósülésen pedig Lizbeth, aki születése óta értelmifogyatékosként élt, a túl hosszú ideig felmerülő oxigénhiány miatt. A szülei szerint, a baba szinte kék volt, amikor végre világra segítették, és csak az orvosok lelkiismeretes munkája révén nem halt meg. A lány, habár külsőre teljesen értelmesnek tűnt, nem zavart sok vizet. Szülei halála óta a falubeliek látták el őt élelemmel, és minden egyébbel, hisz családtagnak érezték őt, miután egyedül maradt a nagy házban. Lizbeth szerette a nevét, és szerette a kiscicáját, akit ugyanolyan szertelenséggel és derűvel cirógatta és dalolt neki, ahogyan egy öt éves gyermek is tenné. Szerette még, ha a becenevén szólítják. Lizzy. Mindig mosolygott, amikor meghallotta, és többen is tudták, ha netán szomorkodik, vagy ideges, ezzel a névvel könnyű a bizalmába férkőzni.

Tudta ezt Edward, a végtelenül szorgalmas és hűséges férj is.

A kocsiban ülve Lizbeth elámulva figyelt ki a lehúzott ablakon át, és mint oly sokszor már, most is lenyűgözte a látvány, ahogyan elsuhan mellette a táj. Világosbarna haja a szemébe lógott, majd a szél hátra fújta, a lány pedig nevetni kezdett. A mellette ülő férfi végignézett a lány farmernadrágján, ami a térdénél véget ért, és rápillantott a hófehér vádlijára, majd néha az útra tekintve alaposan végigmérte a lányt, és arra jutott, hogy a farmernadrág, és a fehér Mickey egeres póló épp illik hozzá, hisz ha valami kihívóbb, vagy komolyabb jellegű ruhát hordana, nem is lenne az igazi az élmény. A férfi is nevetni kezdett, hogy oldja a hangulatot, majd tudván, hogy kanyarhoz érkeznek, jobbra tekerte a kormányt, és hamarosan az erdő szélén lassított, leállította a motort és kiszállt.

A kocsi másik oldalához lépve kinyitotta a lány előtt az ajtót.

-Lizzy drága, parancsoljon, megérkeztünk!-mondta mézes-mázos hangon. A lány elpirult, amiért ilyen szép hangon szóltak hozzá.

-Köszönöm Eddie, te vagy a legkedvesebb királyfi!-válaszolta a lány, a szokottnál különösen hosszabbra nyújtva az ’’ö’’ és ’’e” betűket. A hangja vékony volt, mintha csak bátortalanul ejtené ki a szavakat, de az igazság az, hogy soha életében nem tudta a magánhangzókat szabályosan kiejteni a száján, és a hangja sem ment át különösebb mutáláson, mintha csak megrekedt volna a gyerekkorban.

A férfi úgy döntött, ha nem muszáj, nem pazarol fölösleges beszédet, csak ha nagyon kérlelni kell, illetve a hazaúton mindenképp beszélnie kell sokat, hogy elhitesse a lánnyal, hogy ezt ő akarta, így akarta, és semmiképp se bánja. Tudta, hogy bármivel telebeszélheti a fejét, ha eleget ismétli majd neki a saját álláspontját, a lány elhiszi majd. Ahogyan mindig is tette. Egy darabig csendesen sétáltak be az erdő fái közé, a férfi pedig úgy érezte elfogyott a türelme, megragadta Lizbeth kezét, és nagyon erősen, — de ügyelve arra, hogy ne okozzon fájdalmat — magához húzta. Csókolgatni kezdte a lány nyakát, aki vonakodva és ijedten próbálta eltolni magától a férfit, sikertelenül.

-Lizzy, ezt te is akarod, csak feküdj le, meglátod jó lesz!

A lány csak csóválta a fejét, és ijedten nézett körbe, mintha csak segítséget szeretne kérni.

-Nem szeretném, mert fájok lent, nagyon piros a bugyim!

-Drágám, ez a menstruálás! Nem zavar, csak nyugodj meg! Ezt te szeretnéd! Ide hívtál, hogy megsimogassalak a bugyidnál, emlékszel! Szépen kértél, mert senki más nem simogat meg, emlékszel!

A lány összezavarodottan ráncolta homlokát, mintha minden erejét megfeszítve emlékezni próbálna, végül szaporán bólogatni kezdett, és abba hagyta az ellenkezést. A hátára feküdt, és bár nem értette mi történik, legbelül érezte, hogy nem szeretné ezt, és félt a fájdalomtól is. Belső feszültséget érzett, mert nem tudta összehangolni az érzelmeit a kiejtett szavakkal. Nem tudta megfogalmazni, amit igazán szeretne. Edward lerángatta róla a nadrágot, és meglátta a lány bugyiját, ami már átázott teljesen, ám a férfinek ez a természetesség maga volt a gyönyör, egy percig sem zavarta.

-Lizzy, betétet kell használnod, így nem szabad járni-kelni a világban! Na, ha megyünk haza elkísérlek és veszünk együtt a boltban, rendben van?- kérdezte, a lány pedig egy erőtlen mosollyal az arcán bólintott.

-Köszönöm Eddie!

A férfi nekilátott levenni magáról a nadrágot. A napfényben ezüstösen csillogó öv, fekete szíj, öltönynadrág. Hamar végzett vele, és a gyűrődéssel mit sem törődve arrébb hajította.

Alig fél méterre mellettük, egy tenyérnyi helyen megmozdult a talaj. Apró homokszemcsék ezrei — persze szabad szemmel alig észrevehetően —, kezdtek legurulni, egymás hegyén, hátán miközben alig egy ujjnyira megemelkedett a föld. A szaporán guruló homokszemcsék mögött, apró lyuk keletkezett, amelynek mélyén, a talaj sötét, hűvös árnyékéban kinyílt egy szem. Barna színű volt, bár feketének tűnhetett az árnyékból, és az apró lyukon át egyenesen a két emberre meredt. Nem pislogott. A pillantás végigfutott a két testen, ruhákon, szőr és hajszálakon, a csorgó nyál cseppjein, melyek prizmaként verték vissza a napfényt egy pillanat erejéig, míg a lány arcán lecsordultak. A lény nem mozdult. Mélyen, a homok alatt egyetlen szemmel figyelte meredten az eseményeket.

Edward a lányon feküdve támasztotta kinyújtott karral a földet, és eleinte azt hitte, hogy csak az erőlködéstől bedurrant tricepsze okozott némi görcsöt a karjában, azonban, amikor maga elé meredve megpillantotta a hosszában kettétörő körmét a hüvelykujján, hirtelen felugrott és ijedten bámulta a kezét. A körmei sorra töredezni kezdtek, mintha óriási nyomás alatt lettek volna, a repedések alatt felszakadt a bőr, és a körömágyak elengedték őket, sorra lepotyogva a földre. A lány megrettenve feküdt  és mozdulni se mert, csak sírni kezdett.

Edward szóhoz se jutott a jelenségtől, a testét hirtelen érő sokk egyetlen hangot sem engedett kijönni a torkán. A férfi bokái nem bírták el a test súlyát, az achilles inak elszakadtak mélyen, az izmok alatt, ekkor viszont már embertelen üvöltés robbant ki a torkából, ahogyan térdre rogyott. A csontjai a teste minden pontján halkan ropogtak, mintha belülről porhadnának szét. A kezeiről ekkorra már szétnyílt a hús, majd meglepő gyorsasággal mállani kezdtek, és a homokra hullottak a pépes darabjai. Madarak reppentek fel több száz ágról, nappali álmukból felriadva apró sündisznók iramodtak neki az erdő másik oldala felé. A szem pedig csak figyelt a homok alól, immáron csakis a férfi szemeit figyelte, és a homlokán gyöngyöző izzadtságcseppeket. Bordó színű, vér áztatta a testét, mialatt minden izomszövete elkezdett leválni a csontokról, a bőr egyszerűen hámlani kezdett, és végül teljesen eltűnt a testéről. A talajon gyűlt a teste alatt a vérben ázó szövetek kupaca, immáron teljesen láthatóvá téve a férfi csontjait, és a helyenként még tapadó izmait. Az ínszalagok szakadása hangosabb, fület sértő hangot hallattak, majd, akár az erek, ernyedten lógtak, és érintették meg a talajt. Az üvöltés nem maradt abba egyetlen pillanatra sem, és már mozdulni sem bírt Edward, sokkos állapotban próbált levegőért kapkodni, de a bordái szétnyíltak, hatalmas reccsenéssel jelezve, hogy amit eddig tartottak, immáron az enyészetté válnak. Tüdő, szív, szürke és zöldes árnyalatú belek, máj, vesék váltak láthatóvá, majd, ahogyan belülről is kezdett szétmállani minden szövet, a belsőszervek lassan a homokra csúsztak, nyálkával és vérrel kevert nedveken csúszva végig a szétroncsolt hasfalon. A férfi, utolsó erejével a hátára fordult, nem értett semmit, de már nem érzett fájdalmat. Az eget figyelte. Mellette a szíve még dobogott, és az artériákon csüngve feküdt mellette a földön. A felhők sehol nem bújtatták el a nap színét, a férfi pedig egyenesen belenézett a fénybe. Tüdeje már végérvényesen kiszakította magát a testéből, így a szétroncsolt, bőr nélküli mellkasa nem emelkedett már, csupán a szív vert még, azonban már nem sokáig. Edward arca változni kezdett, az orra pedig, mintha eddig csupán ragasztó tartotta volna, levált az helyéről, és a gravitáció segítségével végig folyt az arcán, akár egy csiga, lefele indult, egyenesen a férfi levegőért kapkodó szájába, aki köhögni próbált, majd fuldokolni kezdett tőle.

Így halt meg Edward, a szorgalmas, a hűséges férj és apa. A kiváló, de dörzsölt fickó, akinek a legszebb a medencéje az egész faluban.

A test pár perc múlva már elemeire bomolva, nedvesen hevert a talajon, nem emlékeztetve arra, hogy ez valaha egy emberi lény volt.

A közeli, apró lyukon át figyelő szem ekkor becsukódott, és a lassan pergő homokszemcsék ismét elfedték a tekintetét.

 

Lizbeth a falu határáig rohant, és remegve esett össze az egyik gazda karjaiban, aki éppen hazafelé tartott a kaszálóról.

 

Egy hónap múlva:

Marcus Young, vagy ahogyan ő szerette magát hívni, Marcus Young – ez volt az egyik kedvenc poénja –, a rock zenétől dübörgő fülhallgatóján át hallgatva a zenének e roppant ösztönző változatát dobolt a buszon ülve az előtte helyezkedő szék háttámláján. A refrénhez érkezik lassan, ami egyben a dal tetőpontja is, és halkan dúdolva, csukott szemekkel pörgeti az ujjait, akár a dobos az ütőket, mindeközben pedig úgy grimaszol, mint aki külön versenyszámra készül az olimpián, a világ leghülyébb arckifejezése díjért. A busz másik oldalán egy kisfiú, nevezetesen a hat éves Franklin, már fél órája figyeli a férfit, és hangosan kacarászva tapsolja a különféle mutatványokat, a mellette ülő édesanyja persze rendre próbálja inteni, de csakhamar rájön, hogy a hátul ülő férfi valószínűleg nem veszi zokon ha kineveti egy gyerek, ha már magából is hülyét csinál egy busznyi megrökönyödött, vagy épp visszafogottan mosolygó ember előtt.

A zene véget ért, és csend támadt a telefonra kötött fülhallgatóból, a férfi azonban továbbra is lehunyva tartotta a szemeit, majd lassan kinyitotta a jobb oldalit, egyenesen a kisfiúra hunyorítva, aki meglepődött, Marcus pedig kacsintott egyet.

Jobb kezével megigazította a mellette lévő székre pakolt csomagjait. Egy hátizsák, valamint egy vállra akasztható fekete gitártok volt minden holmija. Miután meggyőződött arról, hogy egyik sem fog a padlóra zuhanni egy élesebb kanyarnál, elővette a farmernadrágja zsebében összehajtott térképet és tanulmányozni kezdte. A buszvezető alig hallhatóan bemondta a következő megálló nevét. Marcus felkapta a fejét, visszagyűrte a térképet a helyére, majd telefonját is zsebre vágva felpattant, és a csomagjait megmarkolva előre sietett és jelezte a leszállást a lehető legügyetlenebb módon, mivel a jármű épp egy hegyi út kanyargós útszakaszain vergődte keresztül magát, így jobbra, balra kanyarodott egymás után legalább tíz kanyarban, ami lehetővé tette, hogy Marcus egy újabb versenyen induljon, mégpedig a legtöbb embert fejbeverek a gitártokkal címért.

Sűrű bocsánatkérések közepette szállt le a buszról, nagyot sóhajtva megtörölte a kínjában megizzadt homlokát, és rövidre nyírt hajáról a napszemüvegét a szeme elé csúsztatta, mivel a forró nyári meleg és a napsütés zavartalan volt ezen a napon. A jármű jellegzetes buszos hangjával tovább gurult, a férfi pedig ott állt a falu egyetlen megállójában, kék farmernadrágban és fekete pólóban, ami a legkevésbé sem tűnt hűsítő megoldásnak. A hátához máris odaragadt az izzadtságtól az anyag, bár ez érdekelte most a legkevésbé. A telefon mellől elővett egy cigarettásdobozt, egy szálat a szájába vett, majd meggyújtott. A füstfelhőn át kémlelni kezdte a házakat, az utcát, a járdákat, majd miután konstatálta, hogy senki nincs itt az égvilágon, hátára, és jobb vállára akasztotta a hátizsákot és a gitártokot, majd elindult a város határa felé, amerre a mezőket és a távolabbi erdőt látta a kerítések szűk résein át. Egyetlen földutat talált, ami arra vezetett, lehet, hogy több is van, de úgy döntött ezen indul el, bár az útvonalon még gondolkodott.

Nem messze tőle, teregetés közben az utcára pillantó, fekete hajú, vékony, nőies testű Catherine vette észre a férfit, és habár a nőn egyáltalán nem volt nőies ruha, — hisz az otthoni teregetés és a beteg apa ápolása nem nagyon követeli meg a szűkre szabott estélyit —, mély gyanakvással a szemében kilépett az utcára, hogy jobban megnézze az elhaladó idegent.

-Segíthetek uram?-kiáltott Marcus után, aki megtorpant, és lassan hátrafordult.

-Ó, a szerelmi szál!-morogta magának, a cigarettát ki sem véve a szájából.

-Az erdőt keresem, és már látom is, de rendes magától!-felelte, és tudta, hogy épp annyi információt rejtett a mondatba, amennyi elég ahhoz, hogy a nő vele tartson, csak ő még nem tudott róla. A férfi hátat fordított, és folytatta az útját, de szándékosan lassabban haladt. A napszemüveg fekete lencséin tükröződött az előttük elterülő zöld mező, a kövek, és a mögötte elterülő lombkoronák széles sora. Catherine utána szaladt, miután errefelé idegenek nem szoktak megfordulni, kivéve a sajtót, de azok is felhagytak a környéken zajló oknyomozásukkal.

-Miért keresi az erdőt?-szaporázta a lépteit a nő, a férfi pedig válasz közben rá se nézett.

-Érdekelne, hogy melyik házból tűnt el Clara!

-Maga újságíró? Nem volt elég a szülei nyomorából? Elég hasznot húztak már, takarodjon és irkáljon a városiakról!-emelte fel hirtelen a hangját a nő, mire a férfi megállt, és az elszívott cigarettát széttaposva leemelte a napszemüvegét és egyenesen a nő szemébe nézett.

-Messziről jöttem, de nem cikket írni, és különben is, így néz ki egy újságíró? Akkor már inkább katasztrófaturista, de még az is túlzás lenne! Nem. Engem a lány háza érdekel, és az erdő. Szeretném megtenni az utat a háztól az erdőig, ígérem senkihez egyetlen szót sem szólok, magához se, ha nem muszáj! Jó így?

A nő homlokát ráncolva figyelte a férfit, és szokatlan volt számára ez a könnyed hangnem, főként egy ilyen tragédia után.

-Akkor elkísérem, de mondja el, hogy miért olyan fontos ez, jó így?

-Marha jó!-felelte a férfi, és ismét rágyújtott egy cigarettára. Majd elfelejtettem, Marcus Young vagyok, de szólítson csak Marcus Youngnak!-vigyorgott a hetykén tartott cigivel a szája szélén.

-Catherine vagyok, de szólítson csak hölgyemnek!-mondta és szigorúan nyújtotta ki a kezét, hogy megrázza a férfiét.

Pár perc néma gyaloglás után megérkeztek a ház sarkához. Marcus felismerte a hírekből, hisz alig két hónapja rengeteg címoldalon találkozott a képpel. Lassan körbefordult, és mindent szemügyre vett. A talajra nézett, ami kavicsos volt ezen a szakaszon, és beállt pontosan az erdővel egy vonalban, amit szemmel a legközelebbinek érzett, majd némán tátogva mondott valamit, mintha csak számolna majd megindult. A nő értetlen arckifejezéssel követte a lépteit, miközben kerítéseket, villanyoszlopokat és árkokat kerültek ki. A férfi szögletesen haladt, mintha a geometria szabályai szerint akarna haladni, folyamatosan a talajt figyelve, néha az erdő felé pillantva. Így sokkal lassabban értek ki a falu határára, de végül megérkeztek.

Marcus érezte a keményebb talajt, és lassan keresztbe, hosszába bejárta az előttük elterülő mező szélét, majd alig tízpercnyi fel-s alá járkálás után megtorpant és leguggolt. A nő mellé lépett.

-Agyagos talaj, igaz?-nézett fel a férfi.

-Az!

-A lábnyomokat nem vizsgálta meg senki?

-De hisz rengeteg ember jár erre dolgozni a földre, mit vizsgáljanak rajta? Ráadásul a kislány több utcányira innen tűnt el a saját ágyából, mi az amit most keres?

Marcus lassan felállt és a távolba meredt. Újabb cigarettára gyújtott.

-Egy ilyen durva, sziklás talajon mennyire jellemző, hogy mezítláb mászkáljanak a népek?-kérdezte, majd a nő mellé fújta a füstöt.

-Semennyire!

-Na ez az!-vágta rá hetykén a férfi és elindult a nyomokat követve. A nő kisvártatva követte, habár egy szál papucsban, meglehetősen nyomta a talpát a hepehupás kemény föld.

-De ez bárkié lehet!- folytatta a férfi iramát felvéve.

-Az agyagos talaj nagyon sokáig megőrzi a lábnyomokat kedves hölgyem, ezek a nyomok pedig nem szokványosak, láttam már ilyet.

-Mi a fenéről beszél?

Marcus megállt, leguggolt és magához intette a nőt.

-Tessék, mi nem stimmel ezzel a lábnyommal?

-Honnan tudjam?

-Na, nézze kisanyám! A sarok résznél tisztán megmaradt a nyoma a csupasz talpnak igaz? Na, most nézze meg a lábujjakat. Puha volt a föld, amikor ezek ide kerültek, látja a lábujjak körvonalait? Apró, hosszanti réseket kell keresni, amikor a sáros föld behatol a lábujjak közé, apró, később megszáradt kis nyíkocskákat hagyva. Az ujjaik eltérő hosszúságúak minden embernél, és így kiadnak egy formát, ami jellemet minden talpat és lábujjat. Látja?

-Én…nem látok semmi ilyesmit!-felelte a nő, hunyorítva, hátha észreveszi az apró részleteket, de csak a talp formáját és mélyedését látta.

-Na ez az kisanyám!-veregette meg a nő vállát Marcus, majd mélyet szívott a cigiből és ismét útnak indult.

-Nem vagyok kisanyám!-felelte duzzogó hangon a nő.

Alig fél óra múlva megérkeztek a fák árnyékába. Marcus végig ügyelt arra, hogy egyetlen pillanatig se veszítse szem elől a mély lábnyomokat, amelyek az erdő szélén megszakadtak, egy fákkal övezett apróbb tisztáson, ahol egy majdnem szabályos körben nem nőtt a fű sem, és egyetlen levél sem volt látható. Olyan természetellenes hatást keltett ez a rész, mintha valaki szándékosan felásta volna korábban.

-Bingó! Ez lesz az! -szólalt meg hirtelen Marcus, majd levette a napszemüvegét, és egy közeli fa tövében lepakolta a holmijait. Catherine megállt és kérdő tekintettel figyelte, amint a férfi felnyitja a gitártokot, és sok holmi közül kiemel egy ásót.

-Hölgyem, tán arra számított, hogy egy romantikus melódiát pengetek majd önnek a fák erotikusan bólogató lombjai alatt?- vigyorgott Marcus, mire a nő is elmosolyodott, persze, amikor észrevette, hogy a férfi ezt látja, gyorsan összeráncolta ismét a homlokát, mint egy anya, aki épp leteremti a gyerekét, miután az ellopta a házi cukorka készletet.

Marcus felállt, odalépett, és a lábával igyekezett kitapogatni, hol a legpuhább a föld, majd belevágta az ásó végét, és munkához látott.

-Kit keres?-kérdezte végül a nő, mivel jobb kérdés nem jutott hirtelen eszébe a rengeteg gondolat közül.

-Mit!-felelte a férfi, és egy pillanatig nem hagyta abba a munkát. Hosszú, nehéz percek teltek el a néma erdőnek e kihalt részén. Marcus egyre mélyebbre jutott, de nem lelte nyomát annak, amit keresett, persze sejtette, hogy így lesz, de mégis várta, hátha végre megláthatja. Majdnem két méter mély gödör alján állt most. Fekete homokszemek csillogtak az izzadt homlokán, amikor megpillantott valamit. Leguggolt, a földbe túrt, majd felállt és felemelte Clara apró bébiruháját. Catherine levegőért kapkodva rohant oda, kikapta a férfi kezéből és magához ölelve könnyekbe tört ki. Marcus tudta, mi következik, ezért lassan mászott ki a gödörből, ám a dühroham hamarabb érte el, mint várta volna. Mindkét oldalról tenyér csapódott az arcába, alig bírta elkapni a nő kezét és próbálta megnyugtatni.

-Nem én öltem meg Catherine! Én azt keresem, ami ezt tette! Hinned kell nekem! Miért jöttem volna ide veled kiásni ezt? Hinned kell nekem én nem vagyok gyilkos!

-Akkor ki vagy te? Honnan tudtad, hogy itt lesz? Mi a francot csinálsz?-üvöltötte a nő.

-A kis testvérem miatt. Elvitte harminc évvel ezelőtt az orrom elől. Azóta keresem. Minden helyre elmegyek, hátha egyszer meglátom! Már legalább hat helyen jártam, ez a hetedik város, vagy falu, bánom is én. Miatta vagyok itt!

-De hát mi ez?-kérdezte szipogva a nő.

-Nem tudom, van egy egész anyagom kidolgozva helyszínekkel, eseményekkel, dátumokkal. Próbálok rájönni!

-Bizonyítsd be, hogy nem hazudsz!-felelte a nő, egy lépést hátrálva. Marcus a szemeit forgatva nagyot sóhajtott, majd felemelte a koszos pólóját, és a nő szeme elé tárta a lapos hasfalát a bordák vonalától a köldökéig. Lila és zöld zúzódások húzódtak végig a férfi hónaljáig.

-Ezt hat évesen szereztem, amikor a lény elvitte a testvéremet. A lény elé álltam, és megpróbált kikerülni, de én egy piszkavassal vertem, de az meg sem érezte. Csak arra emlékszem, hogy engem egyszerűen elsöpört maga elől, hat bordám tört el akkor. Ennyire emlékszem. Már több, mint húsz éve ennek, de a folt sosem gyógyult be, bár fájdalmat nem érzek, azt hiszem ez már így marad, macsós mi?

-Hogy érted azt, hogy lény?

-Ez nem ember… Sárembernek neveztem el! Béna név, de mindenhol, ahol felbukkant, esős idő közben, vagy utána volt, és sáros nyomokat hagyott…egyelőre eddig jutottam, de van még ott, ahonnan ez jött, csak menjünk el valahova, elmesélek mindent.

Hazafele gyalogolva Catherine nem eresztette el az apró ruhát, de eldöntötte, hogy nem fog szólni a szülőknek, akik még jobban összeroppannának, ha ezt látnák. Ismerte a babát, és sok éjjel vigyázott rá, amikor a szülei nem voltak otthon. Hiányzott neki, amióta eltűnt, de eddig a pillanatig reménykedett benne, hogy nem esett baja. Nem tudja mi történik itt, de az előtte haladó férfiban meg fog bízni, ezt is eldöntötte.