Emlékkép

A novemberi szél egyre vadabbul futkározott a sírkertben, pörögve, felkapva a homokszemeket, a hullt leveleket, és az apró ágakat. A szélnek nekifeküdve, a sírok között a fagyott földrögökön botladozva egy hajlott hátú idős férfi, hosszú sötétzöld lódenkabátban, felhajtott gallérral, kezével a kalapjába kapaszkodva bandukolt. Hirtelen megtorpant egy ódon családi sírbolt mellett.  – Igen ez már az őszutó, eljött hozzánk szent András. Minden az enyészeté. − Fáradtan nekidőlt a fejrészénél a fakereszt elé felállított hideg betontömegnek, amely körbeölelte a betűkkel tele rótt márványlapot. A kezei görcsösen markolták a bezöldült követ. Hosszan bámulta és a szájában morzsolva, ajkai közt formázva motyogta a véset betűket. Az ősök nevét szépen sorban, szépszülőktől a nagyszülőkig, és anyát, apát.                                  A külvilágról megfeledkezve párás szemmel elmerengett a múltba, amelyet valami furcsa egyre közeledő hangos morajlás zavart meg. Felkapta a fejét kereste a távolban az ütemes robaj okát. A dübörgés olyan volt, mint a betonhoz vert csizmák csapódása.                                                                                                                        – Bamm, és bamm, aztán megint, bamm… bal, jobb, bal. − Motyogta és figyelt. Szemét dörzsölte, látni, tudni akarta kik masíroznak felé ilyen rémisztő dübörgéssel. Kíváncsian meresztette a szemét, teste kissé előre dőlt, és az apját látta, a mamát, anyát, feszes sorba merevedve, önmagát rémült gyerekként nagybátyja zakójába kapaszkodva. A homályból ekkor feltűntek a marcona, halálos küzdelemre elszánt zord férfiak, kezük dobtáras fegyver fatusájára merevedve. Szoros sorban, harcra eltökélten, jöttek, csak jöttek, szilajon verve az út macskakövét. Már-már érezte, hogy a feléjük közelgő emberáradat elsodorja öt és a családját.  Félt, lecsukta a szemét. Néhány perc múlva, amikor ismét kimerte nyitni, a látványtól elcsodálkozott eltátva a száját. Eltűntek a gyilkos küzdelemre elszánt férfiak, csak nagyapja hatalmas, tagbaszakadt, feszes tartásba merevedet alakja masírozott előttük hátul összekulcsolt kézzel, kemény csontos arcát feléjük fordítva. Hirtelen előtte megállt, izmos karját mereven előre lendítve, mutató ujjával rámutatott.                                                                                                                                                                         – Nézzétek ezt a szánalmas kölyköt! – Kezei hátul ismét összekulcsolódtak, fejét elöl lehorgasztotta jobbra-balra ingatva.                                                                         − Mi lesz belőle? Olyan teszetosza lesz, mint az apja? – Tovább lépet, a sorban összeráncolt szemöldökkel rátekintő, vékonyra húzott ajakkal, hallgatagon ácsorgó fiához.                                                                                                                                                                                                                                                                  – Te csődtömeg! A porontyodból is egy pipogya balfácán lesz? – Elfordult tőle. Legyintve tovább lépet.                                                                                                        – Igen! Kétbalkezes mamlasz… azzá teszi. – Morogta maga elé, öklével a levegőbe csapva. A konyha kövezetét döngetve lassú léptekkel folytatta a masírozást, arcán vöröslöttek az alkohol rózsái. A sparhelthez érve, megfordult végig tekintett a felsorakozott családján. Öklét felemelte mellére csapott.                                                      – Nézetek meg engem! – Kiáltotta és az öklével mellét kezdte döngetni. A kitátott szájából kiáramló cefre szag savanyú bűzzel telítette a levegőt.                                    – Igazi harcost láttok! – Felemelt karját megfeszítve üvöltötte.  − Győztest! – Fenyegetően kinyújtotta a karját, és az arcán széles mosollyal mutató ujjával szuronyként a levegőt bökdöste. Megunva játékát legyintett, és elkomorult arccal hátat fordított a néma rettegésbe burkolózóknak. Megdőlt derékkal, mélyre hajtott fejjel dünnyögte.                                                                                                                                                                                                                                                                     – Igaz, elvették a fegyvereinket. – Megrázta a fejét, mint a kocsma előtt várakozó istrángba fogott lovak.  − Így, hogyan harcoljunk? – Maga elé emelve nézte hatalmas tenyereit.                                                                                                                                                                                                                                                           – A fegyver nélküli katona… nem katona! − Összeszorította az ökleit, fenyegetően felemelte.                                                                                                                      – Ha, kell! – Fröcsögő szájjal üvöltötte, majd a csendbe merülve a fogait csikorgatta.                                                                                                                                   − Az ellenség koponyáját puszta kézzel is bezúzzuk. Mi nem vagyunk béna balfékek. – Megvetően fiára nézet.                                                                                          – Ezt merik férfinak nevezni? – Arcára undor ült.                                                                                                                                                                                             – Nézzétek meg! – Karja fia felé lendült.                                                                                                                                                                                                         – Beesett mellű, csapott vállú… férfiruhába öltözött csecsszopó… − Megvetően nézet a fiára, és a levegőbe erőteljes mozdulattal belecsapott. Kedélytelen némasággal oldalt fordult, a föld felé hajolva sercintett a fogai közt a lábai elé. Mama dühösen kilépet a sorból, a kezében lévő törölgető ronggyal, és az asztalt kezdte ütlegelni.                                                                                                                                                                                                                                                                      – Most már elég! Amikor leiszod magad, mindig ezt a tébolyodott, eszement rögeszmédet játszod. Felsorakoztatva minket parancsolgatásaiddal gyötörsz. – Mosolygós kerek szemekkel nézet a meglepődött óriásra.                                                                                                                                                                                                − Elég! Érted? Menj, feküdj le és aludd ki a borgőzt a fejedből. – A hatalmas test gyorsan megpördült, és a tenyere hangosan csattant az apró törékeny asszony arcán.                                                                                                                                                                                                                                                                   – Ne pofázz asszony! – Torzult fejjel ordította, felkapva a sparheltről az étellel teli lábast, és elhajította. Düllesztett szemmel bámulta a házi áldásra fröccsenő ételt, a fekete-fehér kövezethez hangos csörömpöléssel csapódó, pörgő edényt. Hátat fordított a felsorakozott családnak, dünnyögve kezdte olvasni a beszennyezett áldás sorait.                                                                                                                                                                                                                                                                   − Hol hit, ott szeretet;

Hol szeretet, ott béke;

Hol béke, ott áldás;

Hol áldás, ott Isten;

Hol Isten, ott szükség nincsen! Ámen! – Tekintete a piros cérnával hímzett házi áldás fölötti képekre vetődött. A dédszülők régi paraszt arca nézett rá, azzal a tiszta mosolygós szemmel, a földbe gyökeredzett egyenes tartással, amelyet az évezredek hagyománya itatott át. Megcsikordult a foga, vállai előre estek, gerince meghajolt, mint aki elveszítette a múltját, nem érzi a jelent, és nincs jövője. Visszafordult, nézte a megbomlott sorból rámeredő ijedt arcokat, a törékeny nőt, aki szorongatta a törlőruhát.                                                                                                                                                                                                                                                         – Ámen. – Mondta ismét, széttárva karjait, mintha elnézést kérne. Majd teli torokból üvöltötte.  – Hallod? Fattya az istennek. – Fiára meresztette ismét a szemeit.                                                                                                                                                                                                                                                                      − Ámen! – Az asszony felé lendült újra a karja, amelyet a fia ragadott meg. Erősen megszorította és hátra tekerve taszított rajta egyet.                                                    – Inkább feküdne le, ahogy anyám mondja! Talán, etetné meg az állatokat, ne kelljen azt is neki végeznie. Elég munkája van neki a házban és körötte amúgy is. − A földre zuhanva, meglepetten bámult felfelé, fehérre merevedett arccal.                                                                                                                                                          – Nézze! Igen… nézze csak az őseit. – A dédszülők fotójára mutatott. A megrettent tekintetek a széles keretbe foglalt képre meredtek.                                                    − Lássa honnan jött! Ha múltját megtagadja, őket tagadja… soha nem lesz jövője. – Könyökére támaszkodva a fiára sandított, majd a képre. Lassan alig láthatóan mozdult, erős karjaira nehézkedve tápászkodott fel. Fejét lehajtva indult a szobája felé.                                                                                                                               – Takarodj a házamból! – Fogai közt morzsolta szét a szavakat.                                                                                                                                                                    − Nem vagy a fiam. Látni sem akarlak többé! – A fia felé köpött egyet, akinek lecsukódott a szeme.    – Ilyen ember házában nem is maradnék. − Fejét magasra emelve dühtől remegő hangon vágta oda.  − Maga nem más, mint egy hite hagyott, nyavalyás istentagadó. A hódítok gyilkos kiszolgálója, akinek se népe, se hazája, se családja. – Apja után lépet.                                                                                                                                                                                                                             − Jól jegyezze meg, ha anyámhoz egyetlen ujjal is hozzá ér, megismeri milyen az, ha egy igazi férfival kerül szembe. – A sor végén ácsorgó gyermek tágra nyílt szemmel bámulta a felnőtteket, görcsösen kapaszkodva nagybátyja kezébe. Kilesve a csendes merevségbe merült nagybácsikája mögül. Látta nagyapja meghajolt testét eltűnni a becsapódó szobaajtó mögött, apja szikrázó szemét, gyűlölködő arcát. Állt a sorban tehetetlenség érzésével a lelkében, amely elkeseredett dühöt váltott ki benne.                                                                                                                                                                                                                                                              – Mérges vagyok. – Dünnyögte ő is, ökölbe szorítva apró kezeit, közben álmélkodó szemeket meresztett családjára. Nem értette mi történik körülötte, csak azt tudta vége a játéknak, amit a bapóval, nagyapjával szoktak játszani. Vége, és most nem fogja magához húzni barackot nyomva a kobakjára. Nem ülteti a térdére lovacskáztatva, és nem meséli azokat az érdekes történeteket, amelyen mindenki hangosan, fesztelenül tudott kacarászni. Bánatos szemekkel nézte a becsapódott ajtót, amely maga mögé zárta az öregember alakját, és a hozzá kötött sok kedves emléket. Nedvesedő szemére csukódó pillái mögött érezte, hogy a tehetetlen dühét, valami kellemes meleg érzés kezdte felváltani, amit nagyapja iránt érzett. Szipogva bámult maga elé, küzdve a dühével, amely makacsul a lelkébe kapaszkodott.                          − A felnőttek mindig hazudnak! – Nedvesedett az orra. Beletúrt a zsebébe, tenyerében érezte anya által oda dugott zsebkendőt. Dacosan kirántotta a kezét, és egy gyors mozdulattal alkarját végighúzta az orra alatt. Ezzel, az ingének ujján nyomot hagyva elhárította az elcsöppenéssel fenyegető kellemetlen érzést.             – Becsapnak! Az arcukra varázsolják a kedvesség mosolyát, és így hazudják minden szégyen nélkül: „szeretlek kicsim”. – Állt magányosan, a kétségeinek kiszolgáltatva.                                                                                                                                                                                                                                                                     –… haragszom! – Nem mozdult, csak az ökleit szorította.                                                                                                                                                                              – Nem is szeretnek… anya is csak mondja. – Az elhagyatottságában egyre erősödött bapó iránt érzett ragaszkodása. Ki akarta mutatni a háláját az öreg felé, aki időnként még a kocsmába is magával vitte. Ilyenkor egymás mellet baktattak szótlanul a falu központja felé, ahol a templom tornya a magasba emelkedett, és messzire ellátszódott. Nem kellet a kezét fognia, mint anyáét. Csak úgy emberesen, zsebre dugott kézzel haladhatott mellette. Időnként szaladva, hogy lépést tudjon vele tartani. A templomtérre befordulva, a szemük előtt már messziről feltűnt a fehérre meszelt kocsma, a két oldalra kihajtott hatalmas zöld vasajtajával. Bapó vállára tette nehéz kezét, hátát simítva taszajtott egyet rajta.                                                                                                                                                                                                        – Na, eridj! Fuss! Nézz magadnak valamit! Biztos akad egy-kettő azokból a cukor mázas mancsokból. – Rohanni kezdett, szédült a boldogságtól. Hívogatta az üvegezett bejárati ajtón megcsillanó napfény, amely szinte egész nap virradattól, alkonyulatig végig ott csillogott elvakítva az érkezőt. A magas lépcsőfokra felmászva belökte az ajtót, és megállt a söntéspult előtt, amely a füstös helyiség közepén terpeszkedett, hatalmas csillogó fémlapjával. Számára a csoda mégis az apró kis üvegvitrin volt, amelyben apró kis kockára vágott sütemények sora sorakozott csokis, citromos, vaníliás, puncsos cukormázzal leöntve. Mindkét tenyerével rátámaszkodott, orrát neki nyomva az üveglapnak bámulta az édes finomságokat. Hatalmas, nyújtott léptekkel érkező bapó már az ajtóból odakiáltott a csaposnak.                                           – Adod már a sörömet? – Terpesztett lábakkal állt meg a pult előtt, hatalmas kezeivel rátámaszkodva. A csapos teli pofával vigyorgott, miközben a kezében lévő nedves ronggyal a fémlapot törölgette. Az öreg megragadta a süteményes vitrin üveglapjára tapadt fiú vállát, keményen megszorítva.                                                           – Neki meg adjál azokból! – Az ujjával a sütemények felé bökött.                                                                                                                                                                  – A gyereknek… – Elégedetten szétnézett a félhomályba úszó füstös helyiségben, fogadva a felé biccenő fejek köszöntését. –… mind két markába nyomj azokból az édes mancsokból egyet-egyet. – Az amúgy is hatalmas termetét, még magasabbra húzta, nem feledve szemmel tartani a csapost. A szeme sarkából leste, figyelte a nyugodt, mégis határozottan gyors mozdulatát. Nézte amint a korsóért nyúl, és féloldalt billentve engedni kezdi az italt. Onnan fentről rápillantott a gyerekre, és örömmel állapította meg, eszik. Ha még evet volna, egyenesen tömte magába az édes cukormázas piskótát. A kipirosodott kölyök arc két oldalt teljesen kidagadt a szájába gyömöszölt süteménytől.                                                                                                                                                                                                                                  – Jó? – Kérdezte iszonyodva. – Ühüm! – Volt a válasz, apró fejbiccentéssel. Bapó arcáról csak akkor tűnt el a fintor, amikor a csapos elé helyezte a teli korsót. A gyerek felé hajolt, és elé tartotta a habos italt.                                                                                                                                                                                                       – Na, itt van! Ebből igyál! – A fiú nagyot nyelt, eltüntetve az utolsó morzsáját is a piskótának. A korsó fölé hajolt, és beleharapott a kemény habba. – Ez azért, csak jobb? – Hangosan felröhögött, látva a gyermek szájára rajzolódó habkarikát, amit hosszú hegyes nyelvével kezdet nyalogatni. A korsót a szájához emelte, és csak akkor csapta le a pultra, amikor már teljesen üres lett.                                                                                                                                                                                        – Még egyszer ugyan ezt! – Nyögte, a száját törölve. – A kölyöknek is! – Unokájára nézett nevető szemmel felé hunyorított, mintha kacsintana.                                       – Anyádnak, nagyanyádnak erről egy szót se. – Emelte meg mutató ujját a gyerekre sandítva, aki a második adag süteményt gyömöszölte a szájába.                            – Egy szót se! – Ismételte meg a felszólítást nyomatékkal. A kölyöknek a cinkosság vállalásától ragyogott a képe, és teli szájjal kiáltotta nagyapjának.                            – Egy szót se!  – Az öreg bólintott.                                                                                                                                                                                                                   – Na azért! – Rágyújtott, és a nyelvére akadt dohány szálat eltávolítsa a hegyéről, a lábai elé sercintett. Megragadta az elé tett újabb teli korsót. Mielőtt a szájához emelte volna, hogy ennek is a tartalmát egy szuszra a pokolba küldje, nagyot szívott a cigarettából. A mélyről előtörő füstöt lassan eregette, közben a gyerekre nézett.                                                                                                                                                                                                                                                                   – Mindjárt megyünk a gazdaság istállójába. Az éjszaka kiscsikó látta meg a napvilágot. – Összehúzott szemekkel vizslatta a mellette álló apró embert.                            – Megnézzük? – A kölyök arca vigyorgott.  – Meg! – Vágta rá gyorsan.                                                                                                                                                         – Akkor úgy lesz. – Szögezte le az öreg, mint máskor is, ha egyességet kötött.                                                                                                                                             – Az jó. – Hagyta jóvá a gyermek. Bapó meg bólintott, és megemelte a korsót. Hátra vetett fejjel, egyetlen nyelés nélkül kiürítette, majd koppanva a pultra tette. Megragadta az öt csodáló kölyök tarkóját és magához húzta. A hatalmas tenyerének ölelésébe szorított gyermekkel lassan, ráérős léptekkel megindult a faluszélére, az istállókhoz. Szótlan csendben baktattak egymás mellett, és ez a közös hallgatás összefonta őket egy feloldhatatlan szövetségbe, egy különös feltételek nélküli kapcsolatba, amelyben a gyermek örömmel vesztette el a szabadságát. Kellett neki ez a szeretett, még akkor is, ha tudta, hogy lemondással jár, és egy különös ismeretlen világot kell érte elfogadnia.  Ott elhagyottan a nagybátyja oldaláról kilesve, ezt a különös érzést várta, hívogatta, hogy jöjjön. Találjon rá, és járja át határtalanul, mint egy új érzés, ami felváltja a dühét. Engesztelje, és mossa ki Bapó fájó, bántó szavait. Azon délután látta utoljára őrégszülőjét, bapót, akitől a faluban mindenki rettegett, hisz minden nagyobb erőfeszítés nélkül képes volt egymaga a kocsmában a borgőztől egymásnak feszülő atyafiak között békességet teremteni. A maga módján vágott rendet a hangosan civódók között, kiürítve a helyiséget, azt szétverve, mint a nép hatalmát védő harci alakulat parancsnoka. A közösség azon személye, aki nélkül semmilyen döntést nem lehetett meghozni. Ellentmondást nem tűrő akaratának, ha kellett fegyverrel adott nyomatékot a kocsma mennyezetébe lőve.  Bapó és az apja összeszólalkozását követő év telén még egyszer állhatott az öreg közelében. A temetésén, amelyre anyja vitte el. A temető kápolnája mellett újonnan megépített ravatalozóban tették közszemlére a sötétre pácolt fakoporsót, amit neki nem engedtek megnézni. Az a beszéd járta falú szerte, hogy a nagyapjának a feje elhagyta a testét. Külön életre kelt a falu vízelvezető árkában. Anyja kezét elengedte, és hátrafelé, majd oldalra apró lépéseket tett, így közelítette meg a terem közepén a búcsúvételre kiterített halott hideg ágyát. Lábujjhegyre állva, fejét oldalt fordítva belesett a nehéz fakoporsó mélyére, és látta bapót ott feküdt hatalmas testével sötét ünneplőjében, fehér ingben a nyakánál elhelyezett háromszögre kötött kedvenc nyakkendőjével, de a fejénél egy díszes vörös posztóból készült párna díszelgett. Erről a forgáccsal töltött párnáról meredt rá szomorúan nagyapja feje, amelyet a gumikerekű lovas kocsi forgózsámolya vágott le, a szétroncsolt testéről.  A szertartáson nem volt pap sem, úgy hivatalosan. Elmaradt a megszentelt gyertya is a ravatalnál. Persze, odahaza a vén szülénél, a házban hosszan égették, és egyéb más dolgokat is megtettek. A nagyanyja gyorsan, még a tükröt is letakarta fekete kendővel, amit ő értetlenül figyelt. Az ajtókeretnek dőlve tágra nyílt szemekkel leste, amint szorosan összeszorított, elvékonyult ajkakkal nesztelenül lépdel a szobában. Mellé érve a haját kócolta, kedvesen hozzá hajolt, és a fülébe szomorúan sugdosott, amiből homályos sejtelmei keletkeztek.                                                                                                                                                                                                                               – Le kellet takarnom, nehogy nagyapád meglássa magát a tükörben. A lelke had tudjon eltávozni, és ott messze, békében nyugodni. A Temető ravatalozójában az ajtóval szemben állították fel bapó nyitott koporsóját. A ravatal két oldalán sorakoztak a székek ívelt sorokban a családtagok, a szűkebb rokonság számára. A temetési szertartást megelőző órákban már kezdtek szállingózni a falusiak. Lassan, lehajtott fővel hallgatásba burkolózva, fogak közt imát duruzsolva jöttek elbúcsúzni egyedül, párban és kisebb csoportba verődve. A felravatalozott bapót körbe állva lehajtott fejjel gyülekeztek, így pótolva az elmaradt virrasztás meghitt búcsúztatását. Kora délutánra már kisebb csoport verődött egybe, és az esti mise kezdetéig egyre csak jöttek és jöttek. Az érkezők sorban oda léptek a nyitott koporsó elé, majd a távolabb álló gyászolók közé vegyültek. A későn érkező ismerősök már nem tudták a koporsót körülállni, kiszorultak a ravatalozó elé. A nyitott épület előtt fázósan topogtak a szomszédok, a barátok, az ívó cimborák, és az ismerősnek mondott kíváncsiskodok a hótól gondosan letakarított betonon. A falu apraja-nagyja ott volt, csak az ő apja nem volt sehol. A család nő tagjai hiába kérlelték még a szülői házba sem tette be a lábát. Az asszonyok imakönyvet, énekes, zsoltáros könyvet szorongatva a kezükben érkeztek. Jöttek a siratni a távozott, szilárd meggyőződéssel, és erős hittel lelkükben, azzal a tudattal, hogy a ravatalon fekvő halotthoz közel mehetnek, azt csendben körülülhetik. Szokásuk szerint énekelhetnek, együtt imádkozhatnak, és halkan beszélgethetnek, úgy ahogy azt a halottas házaknál is teszik. Meg is tették, és az asszonyi ajkakon felcsendült az ének. Daloltak, hogy az elhunyt lelkét engeszteljék, az élőktől távol tartsák. Az együttérzésükkel segítség a gyászoló családnak elviselni a távozó hiányának a fájdalmát, a veszteséget. A siratóasszony is köztük volt, aki pénzért járt a temetésekre énekelni. Rá is zendített az énekes emberrel együtt.

– „Sir az egész rémült természet,

Hogy ily nehéz az elenyészett:

Sir az ember, aki régen,…”

Alig kezdtek bele húzva-vonva a szavakat, amikor a gyászoló harcos társak gyorsan torkukra fagyasztották a szót, és a siratóasszonyt felkapva a vállukra vetve, a széksorok mögé vonszolták szájára tapasztott kézzel. Mögöttük a megszeppent énekes ember kullogott, és az egész női kórus. A koporsót csendes igyekezettel fürge lábú iskolás gyerekek állták körbe, és rázendítettek pergő ritmusú, pattogó ütemű indulókra. A sorokban összesúgtak.                                                                              – No, csak! Ez igen! Megadják a módját. − Összehajoltak a fejek, és a tömegből hallatszó halk moraj kísérte a gyermeki hangon zengő éneket.  − Manapság ez már nem szokás! A gyerekek egy ideje a temetéseken nem énekelnek. A plébános úr nem hívja őket. − Szemükkel a kórus felé pislantva sutyorogtak tovább.                                                                                                                                                                                                                                                                 – Régen nem is volt nélkülük temetés. Azok a búcsúztatok olyan szépek voltak. A szív beleremegett, amikor a gyermekek hangján csendült fel az ének, és csak szállt, zengett az ajkukon. Mostanában már csak a kántor énekel, árván egymagában. A pap… hm, az meg csak prédikál. – Az asszonyok egyetértően bólogattak, a férfiak komor ábrázattal előre bámultak, a bajszuk alatt hümmögve, morogva.                                                                                                                                                         – Az én fiam is sokat ment. Igen! A plébános úr rá mutatott és mondta: − te jössz fiam temetni. Ha nagyobb temetés volt, négyen is voltak a kántor mellett, ha kisebb, akkor csak kettő. Olyan nem lehetett, hogy egy se legyen. Mindig volt. – Sokan legyintettek.                                                                                                                        – Napjainkban… már egy se. Itt ez az új ravatalozó, de ének… – Tagadóan rázták a fejüket. –… az ma már nincs. Nem dalolnak. − Figyelte, ahogy sokat mondóan bólogatnak, helyeselnek, sutyorognak, míg neki az anyja és nagyanyja között kellett ülnie, hosszan, csendben. Megint érezte a lelkének tehetetlen dühét. Ajka morzsolta megszokott, gyakran gondolt és kimondott szavakat.                                                                                                                                                                                     – Dühös vagyok! − Körbenézet, mindenhonnan megtört, ráncos arcokat, magába roskadt embereket látott. Férfiakat, asszonyokat akik, minden temetésen ott vannak, és azt latolgatják, mikor jön el az ő idejük, mikor szól az ő lelkükért a harang.                                                                                                                                     Fiatalokat is lehetett szép számmal látni. Igaz, nem érdekelte őket a falu nagyemberének a halála, aki az isten háta mögött rejtőzködött, és maga volt a messzeségbe vesző múlt megkövült maradványa.  A távozó számukra olyan távolinak és idegennek tűnt, mint maga a halál, vagy a pajkosan játszó, nyíló élet elmúlásának gondolata. A vég nem az ö ablakukon kopogott, és így bapó halála nem volt más csupán szárnyra kapott hír, a faluban házról-házra terjedő szóbeszéd. Mégis ott voltak. Elhozta őket a kíváncsiság, és e kicsiny falut éltető múltat idéző szokás.  A kórust vezénylő zenetanár intésére minden gyermek egyszerre elhallgatott, és virgonc, fürge lábakkal, összeszorított ajkakkal szaladtak ki a ravatalozóból. Közéjük furakodva, szürke egyenruhás, csomóra kötött vörös nyakkendős férfi oldalazott a koporsóhoz, azoknak a vad férfiak egyenruhájában, akikkel bapó oly gyakran masírozott. Az öreg ilyenkor sorba állítva, parancsolgatással irányítva, egzecírozta őket katonai gyakorlatokat végeztetve.                                                                                                                                                                                                                                  – Jobbra át! Balra át! Indulj, és állj! – A hatalom mámorától részegülten üvöltötte feléjük a vezénylő szavakat.                                                                                             – Roham! – Eltorzult arccal adta ki a parancsot.  – Hurrá! – Teli torokból üvöltötte, és vöröslő fejjel velük együtt tört előre, széttiporva mindent, ami a lábai alá került, családot, népet, hazát.                                                                                                                                                                                                                                    – A múltat végképp el kell törölni. – Teli torokkal üvöltötte. Nem volt senki számára kímélet, még a családjának sem kegyelmezett.  A megtermett, túlsúlyos férfi a hideg ellenére bűzösen izzadva, levegőt kapkodva állt meg, a búcsúztatásra összegyűlt sokasággal szemben. A városból érkezett, és a hontalan arcán nem volt érzelem. Nem szólt, csak zihált, majd összepréselte ajkait, és hangosan szuszogott. A zsebéből egy lapos fém flaska kandikált ki, amelyet mielőtt az összegyűltek elé kiállt volna időnként rejtve, másoktól elfordulva, többször hosszan meghúzott, miközben a szájával nagyokat csettintett. Ezen titkolt, rejtőzködve elkövetett cselekedete során azon isteni nedűt szürcsölte, amit a faluban egyszerűen törkölynek neveztek. Buzgóságáról tartása árulkodott, és az arcán látható fancsali ábrázatáról mindenki tudhatta, ő már méltón meggyászolta harcos társát. Bocsánat kérően, féloldalt dőlve állt és nézett, a kezében több lapból álló irománnyal. Karját megemelte, mintha döntés született volna benne. Most megszólal. Hosszú percig állt így, egyszer csak megtántorodott, kinyúlt karjával megragadta a koporsót, így próbált talpon maradni. Markos legények ugrottak oda birkózva hatalmas testével, igyekeztek őt megtartva visszaállítani a kiindulási helyzetébe. A legények egy másik csoportja a koporsót ragadta meg, és bamba ábrázattal figyelték, amint a társaik küzdenek, a magatehetetlen testtel, és igyekeznek dűlőre jutni az egyensúlyát vesztett derék atyámfiával. A grabancát erősen markolták, és lesütött szemmel iparkodtak öt a ravatalozóból kivonszolni. Öreganyja oda se nézet. Csendesen fekete kendőjébe rejtette arcának bánatát, és hangtalanul sírt. Anyja is szemérmesen lehajtotta a fejét, és onnan időnként oda-odapislantott a tusakodó férfiakra, mint a többi földre szegett szemű gyászoló. Mindenki úgy tett mintha nem is akarnának tudomást venni a történtekről. Nem úgy a kántor, és az öreganyja közé hatalmas testével beszorított plébános úr, aki hirtelen felmagasodott a többiek fölé. Székét hátra lökve bele dörgött a ravatalozó pironkodó csendjébe.                                                                                                    – Láttam a csillagod hullását

Ég mélyére esni

Hallottam lelked kacagását

Távolról zengeni –

Elöl a fekete reverendájához szorította zsolozsmás könyvét, amelyet összekulcsolt tenyerébe rejtett. Nem nézett a sokaságra, lassú nehéz léptekkel a koporsóhoz lépet. Hosszan nézte fedél nélküli hideg ágyat, az embert, aki benne feküdt. Amikor az arcát megemelte minden indulat nélkül kezdet beszélni. – Kedves atyámfiai! Szeretett testvéreim! Ma szomorú alkalomra gyűltünk össze, hiszen utolsó útjára kísérjük, és eltemetjük néhai testvérünket. – Megállt, mint aki nem tudja tovább a szöveget és megérintette jobb kezével a koporsót, a másikba tovább szorította a könyvét.                                                                                                                                 – Téged barátom…– Súgta, oly halkan, hogy az első sorokban üllők is csak a szájáról olvashatták le a szót. A kezében lévő könyvet a végtisztességet tevők felé mutatva felemelte magasra.                                                                                                                                                                                                                                   — Eljöttetek ide közelről és távolról búcsút venni tőle a nagyapától, az apától, a szeretett férjtől, a baráttól, az igaz embertől. Az embertől, aki megtévedhet… aki nem tud vissza találni az övéihez. Itt vagyunk most mind, hogy kifejezzük kegyeletünket és baráti jobbost nyújtsunk a gyászolóknak. Kérjük, hallják meg a szavainkon keresztül érkező a jövőre szóló vigasztalásunkat.— Az egybegyűlteket figyelte. Nézte őket, mint hit hű szolgálattevő, aki bátorításul, vigasztalásul gondolataiban az evangélium üzenetét fogalmazta feléjük, hogy ne higgyék, tudják, van Isten, akibe örömmel és boldogsággal kapaszkodhatnak. Nem szólt erről mégsem, pedig sokáig hosszan beszélt még. A szavaival, a búcsú előtt felelevenítette az elhunyt életét, utalt a földi lét mulandóságára, de nem nyújtotta a lélek feltámadásának reménységét. Mikor vége lett a rögtönzött prédikációjának, mindjárt kezdtek harangozni, amelyet nagybátyjának külön meg kellett fizetnie, és ezt az elkövetkező napokban, míg a nagyanyjánál tartózkodtak többször felhánytorgatta, hosszan bámulva az anyjára. A szertartás után a koporsót a marcona hadfik ragadták meg, és a szokásnak megfelelően lábbal menetirány szerint vitték ki. Ezzel a múltból megmaradt homályos hagyománnyal biztosították a hozzátartozókat, hogy a halott így nem lesz hazajáró.                                                                                                                                                                                                                                                       Méltóság teljesen mozogtak, a lábuk csendes vigyázz menetet vert, majd a koporsót gyászkocsira tették. A menet gyalog indult a sír felé s a harangszó végig elkísérte a nagyapját, a merev ábrázatú férfiak díszlépéses sorfala között. Hollófekete díszesen szerszámozott lovak húzták a kocsit, lassan álmosan poroszkálva, velük együtt kutyagolt hat énekes gyermek, a kántor, a lelkipásztor, és mint a jó katolikusoknál a templomi zászló, amelyet mindig elöl vittek. Őket követte a gyászoló család, a rokonság, az ívó cimborák, és a szomszédok. Sorban egymásután haladtak, és minél távolabbi rokon, ismerős volt valaki, annál messzebb volt a halottól. A koporsót a sírásók engedték le a gödörbe, a kötelek súrlódtak, csapódtak. A mélyre eresztett koporsó mellett, a nyitott sírnál a pap elvégezte a szertartást, elbúcsúztatta a nagy embert. Nem kérte tőle senki, mégis megtette, talán a közös borozgatás emlékére, akkor is, ha az elhunyt megátalkodott istentagadó volt. A plébános mellett felsorakozott a felbátorodott asszonykórus, és így a hantolást temetési énekek kísérték, amely nem tudta elnyomni a dübörgő föld hangját. Dobogtak a koporsón a lehulló göröngyök, a földnek rögei, mint a macskakőhöz vert csizmák, keményen a búcsúzó családtagok fájdalmán. Nagyanyjával, egymásba kapaszkodtak, érezte az öreg karok szorítását, az együtt eltöltött évek ragaszkodását, a szűnni nem akaró szerelmet, a férfi iránt, akivel megosztotta az életet, a minden napokba veszett időt. A csontos, ráncos kezek görcsösen szorították, legszívesebben felordított volna.                                                                                                                                                   − Engedj! Fáj! – Még sem ordított, csak a fogát szorította, csikorogva, nedves szemmel. Sírt, maga sem tudta, hogy a fájdalom csalta-e a könnyet a szemébe, vagy a bapó hiánya, talán az apja makacssága. Anyja, hátulról lágyan nyaka köré fonta karját, magához húzta, feje búbját csókolva búgta: − Sírj, csak sírj nyugodtan. – Elhalkult a szomorú ének dallama is, amelyben búcsúszókat rebegtek távozásról, elszakadásról. Ökölbe szorult a keze, ő nem akart sírni, keményítette lelkét, küzdve maszatos gyermek arcára merevedett tehetetlen dühével. Az elkészült hantot virággal, koszorúkkal borították mégsem mozdult, becsapott, elhagyott gyermekként várt.   Ez a megkövült fájdalom szorította görcsbe kezeit a hideg márványlapon. Olvasta a feliratán az egymásra rakodott történelmet, ahol az ősök üzenete lelkesítette a volt ifjút, az idő sodrában megtört embert. Azt az ifjút, akit szembe fordított a megtévedt gyökereit vesztett nagyapával, a konokul ellenkező apával. Ott állt most vénen, könnyes szemmel. Tenyerével simította még egyszer a követ.                                                                                                                                                                      − Látjátok! Ugyan az a föld fogadta be önmagába elmúlásra ítélt porhüvelyeteket. Higgyétek el, amikor elindulok fény utamra, engem is e föld fogad majd magába. Mi egyek vagyunk… – Összébb húzta kabátja gallérját, bele kapaszkodott kalapjába, és csendben a széllel küzdve a sírkert kijárata felé indult.

László Sándor
Author: László Sándor

László Sándor az Irodalmi Rádió szerzője. László Sándor néven anyakönyveztek. 67 évvel ezelőtt voltam olyan bátor, hogy színre lépjek… Az első jelentősebb szerepeim helyszíne Budapest, ahol megtörtént a fenti esemény. Az első zsengék megírása után igen hosszú időre elhallgatott bennem a múzsa… Hosszú-hosszú időn keresztül a Fővárosi Tűzoltóságnál a szirénázó piros autók, majd a Ferihegyi reptéren a magasba repkedő repülők közelében dolgoztam tűzoltóként. Már ebben az időben színeseket, rövid riportokat írtam munkatársaimról, sportolókról a "Tűzvédelem" című szakmai újságba. Meséket, novellákat viszonylag későn, idősebb korban kezdtem írni. 2016-ban jelent meg "A manó meséi - A csodálatos utazás" című könyvem, majd "A mohavárosi döbbencsek" címmel a következő mesekötetem. Antológiákban versek, novellák. Jelenleg Pest közelben, Maglódon élek, közel a természethez. Négy, asszonnyá növekedett leány és egy serdülő fiúgyermek édesapjaként. Mostanában igen gyakran hangzik el „nagyapa” a körülöttem mindig vidáman zsivajozó gyermekek szájából. A vidáman kacarászó önfeledten játszó unokáim szájából.

Share on facebook
Megosztás
Share on twitter
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

A legnagyobb a szeretet

A legnagyobb a szeretet. A legek világában élünk Versenyzünk és ha csúcsra érünk Diadalmasan széttekintünk Az egész világot a lábunk előtt véljük Pedig csupán egy

Teljes bejegyzés »

ÉRKEZIK AZ ŐSZ

Érkezik az ősz múlik a nyár, Ám, Nap forrósága még átjár. Még lüktetve mutatja magát, Majd a hűvös ősz köszönt ránk.   Erdő szín kavalkádban

Teljes bejegyzés »

ÉGI SZIVÁRVÁNY

Hol eső után felragyog a Nap, Az eltűnő felhő fátyla alatt, Mint egy királyi trón jelenik meg, A szivárvány gyémánt fényeiben.   Félkörívben ragyog az

Teljes bejegyzés »

Mesés hársfavirág

Edit Szabó : Mesés hársfavirág Nem tudom én,hogy hányan kellünk, a hatalmas törzsét átöleljük, régi családi ház udvarán terebélyesen magaslik hársfánk. Évtizedek sodrásában élt, több

Teljes bejegyzés »

Álmaimban látlak még

„Hogyha képzeletnek szárnyain” visszarepülhetnék a múltba, veled utaznék hazánk szép tájain, hidd el, boldogok lehetnék újra.   Mióta magam maradtam, múltunk kisért. Mondd: mit és

Teljes bejegyzés »

Tükrömbe néztem

Edit Szabó : Tükrömbe néztem Bele nézek a tükrömbe, néha olyan girbe-görbe, épp hogy odapillant szemem, képben vagyok,ott egy ember! Ember,kinek mély a lelke, ember,kinek

Teljes bejegyzés »