Hajnal dereng völgyön és hegyen,
lélekvesztő sűrű ködben.
Néma e perc, sorsommá kövül,
rám néz az Isten, itt belül.
Míg tűzet hasit lassan a fény,
újul szívemben a remény.
Felcsendül a dal, égi trilla,
dalnok szerelmesét hívja.
Ujjong rikoltva, az élet él,
örvend, táncol a holnapért.
Ordítja. Nékem húzz víg zenét,
viduljon a mezőn e nép.
S én a kertem zöldjén csendesen,
magam, a kéklő ég alatt,
Letűnt korokra emlékezem,
hol dicső ősöm számtalan.
Házak falán virágfüzérek,
értük zokogok hangtalan.
Kövült rózsáim mind remények,
fakulnak, mégis megmarad.
Redős ódon homloka a múlt,
falai közt háború dúlt.
Ablak alatt futó kőszalag,
vakolata itt – ott hasad.
Kőrózsa fent, ormára ülve,
néz múltba, s a tájra messze.
Emléke, a letűnt világnak,
némán szépre, újra várnak.
Dalnok ki hírnöke új dalnak,
lantján zengő ős dallamnak.
Rikolt, légyen az, ami régi,
és nem lehet azt feledni.
Hangszerén a húr lágyan pendül,
nem zeng dala, halkan csendül.
Vadászról ki jár égi útján,
első, királyoknak trónján.
Fején aranylik koronája,
íja céloz a bikára.
Hun és Magyar két szép, hős fia,
hazát teremtő dalia.
Új akkordot pendít most keze,
s hevül a lelkének tüze.
Merre Bendegúz vére, hona,
teremtönk kardja, ostora?
Dala égig száll, nem csendesül,
Árpád lován ül.
Duna partján népe és hada,
Megyernél által gázolja.
Turul száll ott fent a magosba,
épül, virul Sicambria.
Piros, ezüst sávos zászlaja,
hirdeti ez az őshaza.
Néma a lant, dalol dörögve,
zengőn, és keze ökölbe.
Keselyű vijjog napnyugaton,
éj sötétjén hősök lovon.
Szent földön lator tapos, oson,
gyilkolni jön parton s folyón.
Nem gyúlnak tüzek, néma a táj,
csendben lapul vár a halál.
A dalnok újra hurokba csap.
gázlón úsztat a szittya had.
Feszül az íj, repül vesszeje,
lángol hajóknak serege.
Rikolt az éj, fájón hörög,
fekete füvén véres rög.
Gyász bűze ébreszti a hajnalt,
híre sincs rabló bitangnak.
Sikolt a lantja, hasztalan,
szemének árja parttalan.
Szent három királyok, s szentek,
mind kőrozsává kövültek.
Törököt vágta Magyar Jankó,
ma már nincs, szabja, csak mankó.
Oda a Hollós, az igazság,
kőtáblán vésve a gazság.
Döblingbe zárták a nagy magyart,
nincs ma egy se ki vele tart.
Mutass egy ifjút, oly deákot,
bölcsként látja e világot.

Author: László Sándor
László Sándor az Irodalmi Rádió szerzője. László Sándor néven anyakönyveztek. 67 évvel ezelőtt voltam olyan bátor, hogy színre lépjek… Az első jelentősebb szerepeim helyszíne Budapest, ahol megtörtént a fenti esemény. Az első zsengék megírása után igen hosszú időre elhallgatott bennem a múzsa… Hosszú-hosszú időn keresztül a Fővárosi Tűzoltóságnál a szirénázó piros autók, majd a Ferihegyi reptéren a magasba repkedő repülők közelében dolgoztam tűzoltóként. Már ebben az időben színeseket, rövid riportokat írtam munkatársaimról, sportolókról a "Tűzvédelem" című szakmai újságba. Meséket, novellákat viszonylag későn, idősebb korban kezdtem írni. 2016-ban jelent meg "A manó meséi - A csodálatos utazás" című könyvem, majd "A mohavárosi döbbencsek" címmel a következő mesekötetem. Antológiákban versek, novellák. Jelenleg Pest közelben, Maglódon élek, közel a természethez. Négy, asszonnyá növekedett leány és egy serdülő fiúgyermek édesapjaként. Mostanában igen gyakran hangzik el „nagyapa” a körülöttem mindig vidáman zsivajozó gyermekek szájából. A vidáman kacarászó önfeledten játszó unokáim szájából.