Kőrózsák

Hajnal dereng völgyön és hegyen,

lélekvesztő sűrű ködben.

Néma e perc, sorsommá kövül,

rám néz az Isten, itt belül.

 

Míg tűzet hasit lassan a fény,

újul szívemben a remény.

Felcsendül a dal, égi trilla,

dalnok szerelmesét hívja.

 

Ujjong rikoltva, az élet él,

örvend, táncol a holnapért.

Ordítja. Nékem húzz víg zenét,

viduljon a mezőn e nép.

 

S én a kertem zöldjén csendesen,

magam, a kéklő ég alatt,

Letűnt korokra emlékezem,

hol dicső ősöm számtalan.

 

Házak falán virágfüzérek,

értük zokogok hangtalan.

Kövült rózsáim mind remények,

fakulnak, mégis megmarad.

 

Redős ódon homloka a múlt,

falai közt háború dúlt.

Ablak alatt futó kőszalag,

vakolata itt – ott hasad.

 

Kőrózsa fent, ormára ülve,

néz múltba, s a tájra messze.

Emléke, a letűnt világnak,

némán szépre, újra várnak.

 

Dalnok ki hírnöke új dalnak,

lantján zengő ős dallamnak.

Rikolt, légyen az, ami régi,

és nem lehet azt feledni.

 

Hangszerén a húr lágyan pendül,

nem zeng dala, halkan csendül.

Vadászról ki jár égi útján,

első, királyoknak trónján.

 

Fején aranylik koronája,

íja céloz a bikára.

Hun és Magyar két szép, hős fia,

hazát teremtő dalia.

 

Új akkordot pendít most keze,

s hevül a lelkének tüze.

Merre Bendegúz vére, hona,

teremtönk kardja, ostora?

 

Dala égig száll, nem csendesül,

Árpád lován ül.

Duna partján népe és hada,

Megyernél által gázolja.

 

Turul száll ott fent a magosba,

épül, virul Sicambria.

Piros, ezüst sávos zászlaja,

hirdeti ez az őshaza.

 

Néma a lant, dalol dörögve,

zengőn, és keze ökölbe.

Keselyű vijjog napnyugaton,

éj sötétjén hősök lovon.

 

Szent földön lator tapos, oson,

gyilkolni jön parton s folyón.

Nem gyúlnak tüzek, néma a táj,

csendben lapul vár a halál.

 

A dalnok újra hurokba csap.

gázlón úsztat a szittya had.

Feszül az íj, repül vesszeje,

lángol hajóknak serege.

 

Rikolt az éj, fájón hörög,

fekete füvén véres rög.

Gyász bűze ébreszti a hajnalt,

híre sincs rabló bitangnak.

 

Sikolt a lantja, hasztalan,

szemének árja parttalan.

Szent három királyok, s szentek,

mind kőrozsává kövültek.

 

Törököt vágta Magyar Jankó,

ma már nincs, szabja, csak mankó.

Oda a Hollós, az igazság,

kőtáblán vésve a gazság.

 

Döblingbe zárták a nagy magyart,

nincs ma egy se ki vele tart.

Mutass egy ifjút, oly deákot,

bölcsként látja e világot.