Tisza parton, öreg tölgyek alatt
Hol béka felel tücsökszóra,
Kőből épült kápolna mélyén
Napsugár vetül a fohászkodóra.
Térden áll már órák óta
Előtte nyárfából hasított kereszt.
Az ajtó előtt két vasmarkos lovag
senkifiát oda bé nem ereszt.
„- Eléd hozom lelkem titkait, Uram”
– Mormolják száraz ajkak az imát.
„- Benned élek, s építem országod
Elhozva Mária egyszülött fiát.
Mi rosszat tettem a múltban, jól tudod:
Gyakorta förtelmes, aljas dolgokat…
Pedig a szeretet vezérelt akkoron is
Hozzád igazítva az emberi sorsokat!
Nyájadba pogány népek ezreit
Odaadó szívvel tereltem,
szétszakíttattam apám testvérét
Miután seregét a sárba tepertem…
Szeretlek Krisztus, nagyon szeretlek
Arcodat eltorzítja a fájdalom…
Felépítem szent birodalmad
Ha térdig vérben is kell gázolnom!
Emlékszel midőn egy rokonomnak
Fülébe forró ólmot öntettem?
Nem láthatja már a napot, az eget
Mely bársonyosan feszül felettem…
A szeretet vezérelt, apostolok szava
És eltöröltem ki az utunkba állt.
Az egyház fejedelmeinek szavára
Belőlem is jámbor, szelíd lélek vált.
S amit készülök tenni, Atyám, Uram
A te szent kegyelmedbe ajánlom!
Feledve hány óhitű táltos
Füstölt el az izzó zsaráton…
Fogadd hát Isteni szívvel
A szeret e csodás ajándékát!”
Így ért véget a halk ima
Csöndbe burkolva a kápolnát.
Felállt a fohászkodó, s felpillantott
Buzgón kétszer keresztet vetett
A nyárfa feszület fojtogató árnya
Arcára sötét jeleket kergetett.
A vasrácsos ajtóhoz érve
Lovagok vállára palástot húztak.
Midőn a közelgő est lila árnyai
A Tisza lágy fodraira kúsztak.
S ott állt a vért szimatoló sokaság
papok, nemes vitézek tömege…
Kirítt közülük a pusztai úrnak
Kócsagtollas, aranyos fövege.
Fehér lován, mint puszták bálványa
Bronzarcán karvalyféle mosoly
– Én szabad ember vagyok király
Te viszont felkent isteni fogoly.
Úrnak hiszed magad, István
Pedig papok szolgája vagy, nem több!”
Azzal lógó, kónya bajsza alól
A magyar király lába elé köp.
Felmordul a fohászkodó,
A szeretet túlcsordul szívében:
„Ásót ragadjatok!” – üvölti bőszen.
„Földbe vele: asszonyával, elevenen!
A keleti óhaza felé révedjen szeme
hol reggelenként tüzet rak a nap.
Tudja meg minden átkozott besenyő
Mire képes a királyi harag!”
S miután a göröngyöket elsimítják
Áhítattal veti magára újból a keresztet.
„Érted tettem, Uram, hiszen tudod”
s szőrét felborzolja a krisztusi szeretet.
Lovát napnyugatnak fordítja
Az Új, igaz Isten országa felé
A Tisza egyik öreg kőrise
Fekete keresztet rajzol lába elé.
Ellovagol, hátra sem néz:
Megcselekedte, mit kért tőle az Úr!
Szívében megpendül a szeretet hangja
Mint vándor igric kobzán a húr…
Author: Osztrogonácz Miklós
Osztrogonácz Miklós az Irodalmi Rádió szerzője. Osztrogonácz Miklós vagyok. 1977-ben születtem Baján, jelenleg is itt élek. Alapjában véve prózában alkotok, idén jelent meg első regényem, ami egy trilógia nyitódarabja. A címe: Ösvények. Nagy megtiszteltetés, hogy a Magyar Nemzet is leközölt róla egy recenziót, ráadásul úgy, hogy sehová sem vagyok elkötelezve pártpolitikailag. Önálló lírai kötetem még nincsen, de verseimet többen, többször felhasználták már zenei, filmművészeti alkotásokhoz. Én írtam a „Szent László nyomában, Erdélyben” című dokumentumfilm nyitó- és záróénekének versbetétét. Ezen felül rákerültem más hangzóanyagokra is, a Misztrál Együttes tagjai szívesen nyúlnak verseimhez. A Magyar Bajvívó Szövetség indulóját is én írtam. Témám többnyire a magyar történelem, de szívesen írok személyes hangvételű verseket is. Számos felkérésem akad, amiért hálás vagyok. Szoros kapcsolat fűz a Baja környéki erdőkhöz, a Gemenchez, illetve az itt folyó Dunához. Műveimben visszatérő motívum a természetközeliség, az ember és környezetének kapcsolata. Ezen felül a magyar középkor és kora újkor szerelmese vagyok. Egy iskolában dolgozom könyvtárosként, emellett késeket köszörülök. Jelenleg jegyben járok párommal.