Sem az ég alatt, sem a föld felett boldogabb ember nem volt nála:
reggelenként hangosan fütyülve hajtotta ki a nyájat a szélfútta határba
Tavasszal záporokat kémlelt, nyáron a magasban kerengő’ gólyát leste
nem szomorkodott, ha jött az ősz, s elringatta a hosszúra nyúló téli este
Gyakorta az ég alatt szállásolt: párnája egy kedves birka gyapja’ volt
kutyáival kékezüst’ éjeken is a csillaghímes mindenség alatt barangolt
Régi nemzetséghez tartozott, akárcsak atyái: szabad pásztorként élt
a nap, a hold volt istene, s fejet hajtott, ha a nádasban kósza szél kélt
Nem fogott akkor sem gyanút, mikor a pusztában förgeteg kerekedett
s az országban két testvér a kapzsi, emberrontó hatalomért verekedett
Mesélték: egyikük olyan volt, mint ő: pusztai ősök előtt tisztelgett
A másik egy szomorú, keresztes Istent imádott, kinek neve: szeretet
Fütyült ő az urakra, a határban bolyongott kutyáival és a kövér, fodros nyájjal
Így történt, hogy estére vasba bújt emberek vették körbe acsargó, éhes szájjal
A kutyákat leölték, a juhokat elhajtották, neki eltörték hátát és derekát
Napokig feküdt étlen-szomjan, csoda, hogy nagy nehezen végül két lábra állt
Görnyedt koloncként járta a pusztát, a gyermekek kinevették, úgy hívták: bolond
De az idősek szemében is csak kicsinyes, lesajnáló, olykor gúnyos szánalom honolt
Azonban egy dolgot nem felejtett el: kacagni… nevetett, egyre csak nevetett
Hisz továbbra is a szeretett nyájjal: kedves-fodros báránykáival lehetett
Az égre nézett, mind ott voltak: fehér gyapjasan legelték az azúrkék égboltot
S ő csak leste őket gyermeki szemmel, mosolygott, szívében oly boldog volt
A napban magát látta: subája aranygyapjú, kutyája borzas, fekete viharfelhő
Terelgette magasban égi nyáját, fittyet hányva rá, hogy az éjszaka egyszer csak eljő’
Most is ott van, künn a pusztán, hol végtelen kék bársonykárpit az ég
Szeme csillag, haja szellő, sóhaja könnyed, mint az esőillatú tavaszi lég
Kék éjeken hallhatjátok: nevetésére felel tavaszkor a dalos sárgarigó
S ha füttyent olykor, válaszul felnyerít egy csillagszemű, kedves aranycsikó
(2020 december)
Author: Osztrogonácz Miklós
Osztrogonácz Miklós az Irodalmi Rádió szerzője. Osztrogonácz Miklós vagyok. 1977-ben születtem Baján, jelenleg is itt élek. Alapjában véve prózában alkotok, idén jelent meg első regényem, ami egy trilógia nyitódarabja. A címe: Ösvények. Nagy megtiszteltetés, hogy a Magyar Nemzet is leközölt róla egy recenziót, ráadásul úgy, hogy sehová sem vagyok elkötelezve pártpolitikailag. Önálló lírai kötetem még nincsen, de verseimet többen, többször felhasználták már zenei, filmművészeti alkotásokhoz. Én írtam a „Szent László nyomában, Erdélyben” című dokumentumfilm nyitó- és záróénekének versbetétét. Ezen felül rákerültem más hangzóanyagokra is, a Misztrál Együttes tagjai szívesen nyúlnak verseimhez. A Magyar Bajvívó Szövetség indulóját is én írtam. Témám többnyire a magyar történelem, de szívesen írok személyes hangvételű verseket is. Számos felkérésem akad, amiért hálás vagyok. Szoros kapcsolat fűz a Baja környéki erdőkhöz, a Gemenchez, illetve az itt folyó Dunához. Műveimben visszatérő motívum a természetközeliség, az ember és környezetének kapcsolata. Ezen felül a magyar középkor és kora újkor szerelmese vagyok. Egy iskolában dolgozom könyvtárosként, emellett késeket köszörülök. Jelenleg jegyben járok párommal.
