Boszorkány

Vad máglya ropogása hallszik az estben

Sokasodik a tömeg a bírói kertben:

Szedett-vedett, rongyos népeknek hada

Pusztító indulatok dühödt áradata.

 

Rozsdás kúthoz láncolva, fáradtan s véresen

Szépséges leányka sírdogál keservesen

Szénfekete szeme: kerek, mint a hold

Árnyékolja megannyi lilásszürke folt…

 

„Valld meg bűnödet, hitvány besenyő

Tiéd-e az a kék, hímzett keszkenő,

Mit a kötélverő házának tövében találtak?

Valld meg, te boszorkány, te asszonyi vadállat!”

 

A pap csuhája fekete, akár baljós varjúszárny

Mint ódon kazamatákban sötétlő márvány

Ajka vicsorra húzódó farkasnak pofája:

E korban ilyen hát Istennek szolgája…

 

„Hol van a gyermek, kit onnan elragadtál!?

Magzatként sötét világodba hordtál!?

Ki vele, te bűbájos ördögi szolga,

Te Sátánnak pokolból felszivárgott mocska!

 

„Csináld Jakab”, int a félnótás bognárnak

Ki ököllel esik a besenyő leánynak

„Ártatlan vagyok, pap, tudja jól az Istened!”

(Hangja már csak vékony, aprócska „szisszenet”.)

 

„Ártatlan vagyok, Krisztus rá a tanúm!

Mindenki tudja e mosoni falun

Hogy nincs nékem bűnöm más egyéb:

Füveket kaszálok, ha harmatos a rét!”

 

„E növények harmada életeket ment!”

„Én azt mondanám: javasasszony, kend!”

„Te azt mondod, de mit szól hozzá a tömeg?”

„Csapjál oda, Jakab, túl sok itt a szöveg!”

 

„Szóljatok neki, mosoni emberek

Tudjátok mi mindent megtettem értetek

Ha lázas volt a gyermek: hozzátok szaladtam

Ha köhögött a néne: csillapítottam.

 

Mért’ bűn, ha az ember füveket szárít

Ha a testetek-lelkeket gyógyulást áhít?

A bíró felesége is gyakran engem hív

Ha görcsöl a vese, szorít már a szív…”

 

A következő ütés a tarkót éri

A leányt azonban senki sem védi

„Máglyára!”, kiált a bősz siserehad

„Hamu legyen belőle, mire felkel a nap!”

 

Megragadja Jakab az alélt leány testét

A pap, mint farkas forgatja a szemét

Furcsamód Isten szent nevében átkoz:

„A gyehennában égjen, ki gyermekeket áldoz”!

 

A félnótás hóhér vetné már a tűzre

A pap rikácsolva esküszik a Szűzre,

Ám hirtelen vad kiáltás parancsol csöndet

És vasalt paták döngése rengeti a földet.

 

„Megállj, te átkozott egyházi holló”

A lovag, ki kiált kövér, mint a hordó

Nem int kezével, s nem emel kalapot

Kopjára nyársalja a félnótás Jakabot…

 

A mosoni népség egymást tiporva szalad

Míg hátukon táncot jár fokosnyél és kardlap

A pap ekkor arasznyi keresztet ránt elő

Míg fel nem löki egy tébolyult jajveszékelő.

 

„Hogy mersz reám törni, te istentelen szolga?

Mi végre érkezett e pokolbéli horda?”

A lovag most rámereszti bortól véres szemét

És páncélba bújtatja medveforma kezét…

A rettenetes ütéstől állkapocs csont törik

A papot részeg lovagok vizelik és köpik:

„Tán nem tudod, te felkent egyházi sátán

Hogy mit hirdet urunk: a Könyves Király, Kálmán?”

 

„De strigis vero quae non sunt, nulla questio fiat”

Azt jelent: e világ nem ismer el strigát,

Sem sztrigojt, kik a hold tengereit lakják

Érted már, te csuhás, te szent egyházi vaják?

 

A pap sírva rimánkodik, s könyörög az Úrhoz:

„Hallgass meg, te lovag, ne légy velem undok

„A király ugyan így szólt: nincsen többé striga

De a leány bűbájos, mi több: malefica!”

 

„Takarodj innen, vagy a kárhozatot választom

S kopasz papi üstököd a vas kávához csapatom!

Eridj, míg megbocsátó, víg kedvemben vagyok

Vagy koponyádra vaskos fokos fejjel csapok!”

 

A pap, akárha rút keselyű kapna szárnyra

Kotródik, s vele együtt pokolbéli árnya

Odamegy a lovag az alélt pusztai lányhoz

S lóbőr tömlőt emel a még gyermeki szájhoz.

 

„Ébredj lányom, s csitulj: vége már a bajnak

tudd meg: keselyű sosem árthat sasnak…”

 

„Köszönöm mit tettél, napnyugati lovag

Imát mondok érted, ha felvirrad a holnap!”

 

„Menj haza, s feledd mit e szörnyű esten láttál

Sok véres ütést és szitokszót kiálltál

végezd úgy, ahogy más ember is végezné a dolgát

Nem látod többé ezt az istentelen, pokolbéli szolgát.”

 

***

 

Az idő halad egyre, éjfélt üt az óra

Lápi béka felel éji tücsökszóra

Az erdőszélen elhagyatott házikó áll

Odatér meg szédelegve a besenyő lány.

 

Kinyitja az ajtót és mosolyogni kezd

Hallgatja a sötét, kapargató neszt

Éjfekete kecske bámul reá zordan

Áldozatra kínálja fel szőrös hasát mostan.

 

Két lábra áll, felmekeg: mily sátáni kacaj

Amott véres szakáll, amott dús fekete taraj:

Előlép a kakas, szeme gonosz villanás

Mint tébolyult, világtalan éji kútba zuhanás

 

Nyirkos padlón száradnak a kaszált réti füvek

Alatta pince, melyben felgyulladnak vad, idegen tüzek

Odalép a leány: ajka nyákos nyílás

Kacajába belevegyül lágy csecsemősírás…

 

És feljön most a hold is: ördög sárga szeme

A tűzből kilép a fenevad: Belzebúb a neve

Lángok fényén, pókhálókon nyurgulnak az árnyak

Felélednek ősi, pogány, elfelejtett vágyak…

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Osztrogonácz Miklós
Author: Osztrogonácz Miklós

Osztrogonácz Miklós az Irodalmi Rádió szerzője. Osztrogonácz Miklós vagyok. 1977-ben születtem Baján, jelenleg is itt élek. Alapjában véve prózában alkotok, idén jelent meg első regényem, ami egy trilógia nyitódarabja. A címe: Ösvények. Nagy megtiszteltetés, hogy a Magyar Nemzet is leközölt róla egy recenziót, ráadásul úgy, hogy sehová sem vagyok elkötelezve pártpolitikailag. Önálló lírai kötetem még nincsen, de verseimet többen, többször felhasználták már zenei, filmművészeti alkotásokhoz. Én írtam a „Szent László nyomában, Erdélyben” című dokumentumfilm nyitó- és záróénekének versbetétét. Ezen felül rákerültem más hangzóanyagokra is, a Misztrál Együttes tagjai szívesen nyúlnak verseimhez. A Magyar Bajvívó Szövetség indulóját is én írtam. Témám többnyire a magyar történelem, de szívesen írok személyes hangvételű verseket is. Számos felkérésem akad, amiért hálás vagyok. Szoros kapcsolat fűz a Baja környéki erdőkhöz, a Gemenchez, illetve az itt folyó Dunához. Műveimben visszatérő motívum a természetközeliség, az ember és környezetének kapcsolata. Ezen felül a magyar középkor és kora újkor szerelmese vagyok. Egy iskolában dolgozom könyvtárosként, emellett késeket köszörülök. Jelenleg jegyben járok párommal.

Share on facebook
Megosztás
Share on twitter
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Doberdó 1.

Magyarok a Nagy Háborúban… A csapattestemhez utaztam. Már harmadszor behívtak, mentem a frontra… A háború már, a harmadik évébe fordult. Ez a katona sorsa. A

Teljes bejegyzés »

Hétköznapok… szilánkokban

Mereven bámulok Álmélkodó rosszallással, Arra, mi nem tetszik. * Lehetetlen az, mit Én nem tudok megcsinálni. Rosszak, körülmények. * A hideg kávémat Iszom, nem megyek

Teljes bejegyzés »

ELSZÁNT EMBER

ELSZÁNT EMBER Egy kiváltság szorong, Bennem a düh forrong. Elnyúlnék egy vágyon, Vezess felé lábnyom. Szorongásom kiváltság, Elkerülni nagy bátorság. Halhatatlanok hordaléka, A tudás maró

Teljes bejegyzés »

Majd nászt ülünk!

A halál már, a lépcsőkön lefelé jön, szinte érzem… Bármit tesz is azonban, nekem ő még biz’ nem a fékem. Mi ketten majd valódi, nagy

Teljes bejegyzés »