Ez az öböl a végső menedék.
Egyetlen útját gyékények őrzik.
Testőrök, riasztó vad katonák,
Közöttük átjutni senki sem vágyik.
Arasznyi vízen nem siklik csónak.
Könyöknyi széles „utcán” nem jár hajó.
Evező, a nádasba hiába csap,
Még egy keskeny kenu is elakad.
Talán attól félnek’ csontig vágja kezüket a nád.
Nem tudják, hogy a gyékény egészen más.
Nem mord katonák, hanem segítő pajtások ezek:
Kart „karba” fonva együtt vonszoljuk a testet, a „hajót”
Sár úton csúszik és mászik a kis kenu,
Méterekért küzd, feszül az izom és szakad a levél.
És az út végén ott vár, az én alvó váram, a „tó”,
Mely Öböl volt egykor, sok ember álma.
Ma engem karol csak a karja, elfeledték rég,
Feladták keresését. Már csak madarak járják.
Felhő a mennyezet felette, s ha nem mozog a szél,
A padlója ugyanez, szédítő égi mélység „lefelé” is.
Tudom, e palota aljzata sár, az evező tolla leér.
De hány kastélyban szálnak gémek és kócsagok?
És mindenhonnan árad a fény meg a dal. És a szél
Itt „bent” is borzolhat hajat, „padlót” és „falat”
A fák lombján zenét játszik a szellő, csobban a ritmus.
Karcsú, táncos sereg a nád, meg a gyékény,
A zsombékon ott ül a kicsi páfrány, akár a gyermek.
És ez a szemérmetlen szél, mint asszonykéz simogat.
– Az ordító magány, itt a markából kienged.
Átkaim nevetve elszállnak, senkit sem bántanak.
És a fölém magasodó ég sem teher már többé.
Itt élet vesz körül, mint védett anyaméh…
Nyugaton, omló nádas, a várfalak tornya a nyárfa,
Őrnek a vadgalamb és a kakukk maguktól beállnak,
Ők messzire néznek… Ha nem mozgok, látom,
Hogy szendergő palotám nagyon is él.
A padló is mozdul, loccsan és csobban a víz tükre
A zenekar hangol a mélyben, rezdül a nádszál
Mozgatja a hangtalan karnagy. Teknős mászik
A síkos peremre, hogy intésre vesse magát a mélybe.
Kishalak raja a hárfa, pengeti őket éhező űző,
Csibéit vezeti elém a szárcsa. Már nem is bolyhosak,
Vörös kopaszok, de pördülő csíkjukat még mellükön hordják.
A vízityúk? Fontoskodva pakol, és forog a terem peremén.
Óriást lépnek a törpe gémek, tömpe nyakuk,
Mint harmonika, nyúlik. Látom, hogy látnak ők is,
De tovább vadásznak, pöttöm halat a vízből kikapnak.
Szitakötő szárnyal, potroha apró vízgyűrűket koppant.
Él, mégis él ez a világ! Alvó lelkem ébred,
Ég és föld között, hajóm ragyogó fényben lebeg.
Testemet semmi sem tartja immár,
Felhőkön úszik a súlytalan ladik.
Ünnepli szívem a szépet, ragyogó fényistent éltet.
Már élni fogok. Evezőm tovább lök „a porlepte úton”.
Az égi zápor a port, könnyem a nagy eső lemossa.
Immár semmit sem bánok, megyek, és evezek… Hozzád.
Author: Simon Farkas
Simon Farkas az Irodalmi Rádió szerzője. Mikor minden Mikor már teljesen kétségbeejtő mindenÉs a levegő is fogytán van körülötted,Csak akkor jön néha egy zápor,Hogy lemossa legalább a tested,Hogy Előtte újra meztelenül állj. Mert egyedül hiába rakosgatsz tettet és szót,Egymásra téve is, csak rossz Bábel torony.Nem hogy az égig, a másik emberig sem ér.Látod a lomokból épült százféle tornyot.És a te bástyád, végvárad az egyik itteni állás. Csupasz tornyok merednek az égre,Mint az ég felé kiáltott százféle átok.És még ledönteni sem akarja ezeket senki.Csak éjjel tisztulunk meg néha,Ha az égi áldás csapkodva veri a testünk. Ilyenkor sírva, átkozva dicsérjük Őt,Aki tornyokba zárta a testünk…Máskor meg napot küld ránkÉs gyönge szellőt,Hogy könnyeink ők szárítsák föl. És árnyékot rajzolunk a földre mind,Ha körbe jár bennünket a fény,Messziről tán lassú társas táncnak tűnhet,Mert rövidül, forog és nyúlik az árnyunk,S a Másik árnyéka néha átsöpör rajtunk… S.F. 2013. július