A teremtés földjén

A felkelő Nap vörös szalaggal kötötte át a horizontot, amikor egy gyönyörű mezőhöz érkeztem. Szinte hívogatott a természetnek ez a csodálatos, zöld bársonyszőnyege, amelybe élénkvörös mintát festett néhány csokor pipacs. Hajnali bolyongásom eddig nem érte el a célját,  sehogy sem leltem a kiutat gondolataim kusza labirintusából. A mező szélén megpillantottam egy táblát, melyen ez állt: „Teremtés földje. Belépés csak saját felelősségre.”

Egy idős úr ült az út szélén és a napfelkeltében gyönyörködött.

– Elnézést kérek – szólítottam meg –, ez magánterület?

– A Teremtő nem ismeri azt a fogalmat, hogy magán. Menj bátran, de figyelj, mit kívánsz, és mire gondolsz!

– Vonakodva léptem a harmatos fűre. Csak sétálni szerettem volna és végre választ találni arra, mi a feladatom ebben az életben, hogy az egy helyben toporgás helyett elindulhassak valamerre.  Az eddig végtelen tengernek tűnő mezőn ekkor ösvények hálózata rajzolódott ki. Útjelző hiányában elbizonytalanodtam, melyiken menjek tovább. Leheveredtem hát a pipacsok közé, és csak bámultam a sötét egyenruhás felhőket. Mintha őrt álltak volna a vörös szőnyeg mellett, a felvonuló Nap égi útján.

A megtorpanás jutott eszembe, hányszor előfordult már, hogy nem tudtam vagy nem mertem dönteni és inkább el se indultam. Vagy csak céltalanul sodródtam az árral, egyetlen óhajom az volt, hogy elkerüljem a zátonyokat és az örvényeket. – Jó lenne már végre kezembe venni a kormányt, persze ha tudnám, merre is tartok – futották újabb körüket gondolataim, amikor hirtelen megszólalt mögöttem valaki:

– A nem döntés is döntés, de sokkal kényelmesebb az árral úszni és nem vele szemben, attól tartva, hogy olyan helyre sodor, ahova nem akarsz eljutni. – Az idős úr ült le mellém.

– És ha magam se tudom, hova akarok eljutni? – tettem fel a kérdést hangosan, bár úgy tűnt, olvas a gondolataimban.

– Akkor dönts egyik út mellett és élvezd az utazást! – felelte. – Ha el sem indulsz, nem jöhetsz rá, melyik a te utad.

– És ha útközben ismerem fel, hogy rossz utat választottam?

– Nincs rossz út, legfeljebb kerülő út. Közben rengeteg tapasztalattal gazdagodsz. És a végén hálás leszel a kitérőkért. Ha megérted, hogy nem a cél számít, hanem maga az utazás, bármelyik útra könnyedén lépsz rá.

– Bárcsak előre látnám, melyik úton mi vár rám! – sóhajtottam.

– A kiszámíthatóság az ego mankója. A lélek viszont nem túlélni, hanem megélni kívánja a pillanatot. És megvan az a képessége, hogy megteremtse, amit meg szeretne tapasztalni. A lelked tisztában van vele, mit szeretne megtapasztalni. Hallgasd meg!

– Igen, valószínűleg ezért kötöttem ki itt, hogy meghalljam, mire vágyik a lelkem. De össze vagyok zavarodva, és az idő is sürget. Jó volna már lecsendesíteni a fecsegő gondolatokat, hogy meghallhassam, mit üzen a lelkem!

– Az álmodozás nem elegendő, a sóvárgással legfeljebb a vágyaid hiányát teremted meg. Évekkel ezelőtt járt erre egy fiatal lány – folytatta. –  Őt is figyelmeztettem, de nem hallgatott rám.  Már régóta vágyakozott egy társra, és nagyon el volt keseredve. A mezőn sétálva azon töprengett, miért nem talál rá a szerelem. Hónapokkal később visszajött reklamálni, szerinte a Teremtés földje nem más, mint az átverés pusztája. Elmondtam neki, ha a gondolatait és érzéseit a szerelem hiánya uralja, akkor ezt a hiányt teremti meg újra és újra.

– Akkor mit kellett volna kívánnia? – kérdeztem kíváncsian.

– Nem azt teremted, amire vágyakozol, hanem azt, ami épp vagy, amilyen érzéseid és gondolataid most vannak. Tehát ahhoz, hogy beteljesüljön a kívánságod, meg kell előlegezni az érzést. Minél inkább átérzed, hogy már teljesült, annál könnyebben válik valóra.

– És kívánhatok-e olyat, ami jelenleg túl merésznek, sőt, lehetetlennek tűnik? – kérdeztem fellelkesülve.

– Semmivel sem kerül többe nagyot álmodni, mint kicsit álmodni. Feltéve, ha el tudod képzelni, hogy valóban megtörténhet. És ha összhangban áll kérésed az univerzum törvényeivel.

– Ez mit jelent?

– Azt, hogy kívánságoddal nem ártasz másoknak.

– Ártani? Épp ellenkezőleg, én segíteni szeretnék. Azt hiszem, a lelkem erre vágyik.

– Akkor rajta, kívánj bátran! És ne felejtsd el átélni már most, amire vágysz! – figyelmeztetett az öreg és lassan feltápászkodott mellőlem.

– Köszönöm! – kiáltottam utána hálásan.

Az égre pillantottam, a strázsáló felhőknek már nyoma sem volt. Csak a Nap mosolygott az égen, ragyogása melegséggel töltötte be a lelkem, a szeretet fényével, melegével. Világos lett, a szeretet a válasz, a lelkem mindig a szeretetre vágyott. Arra a szeretetre, amely nem vár viszonzást. Amiből minél többet adok, annál többet kapok vissza. Egyszerre értelmet nyertek Szent Ágoston szavai: „Szeress és tégy, amit akarsz! ” Behunytam hát a szemem, és azt kívántam, bármerre járok, szeretetet vigyek magammal, sőt, én magam váljak szeretetté. Az érzés mosolyt csalt arcomra. Mire kinyitottam a szemem, tarka virágok nyíltak körülöttem és fontak körém koszorút. Néha ott a válasz a szemünk előtt, mégsem látjuk. Talán a virágok is itt voltak már, csak nem vettem észre őket – töprengtem.

– Akkor álmodjunk nagyot! – gondoltam lelkesen  és ismét lehunytam a szemem. Elképzeltem, hogy az egész bolygó szeretettől ragyog, begyógyulnak a Föld sebei, erdők nőnek ki a pusztaságból, óceánok és tengerek válnak kristálytisztává, a levegőt friss oxigén illata tölti be. Láttam az embereket, amint békében és harmóniában élnek a természettel és egymással. Mindenki szíve vágya szerint tevékenykedik és nem szükségből. A tökéletes egység tudatában mindent megosztanak egymással, így értelmét veszti a tulajdon, a bűn, a betegség,  a versengés, a hazugság és a kételkedés. A szívemben éreztem az emberek tekintetéből áradó szeretetet és boldogságot.

Nem tudom, hány percig időztem ennél az álomképnél, amely minden érzékem számára valóságosnak tűnt. Korábban valószínűleg csak illúziónak, utópiának tartottam volna. Vajon melyik az álom? – kérdeztem magamtól, amikor kinyitottam a szemem. – Amit az imént láttam, vagy az, hogy a mező körülöttem színpompás virágtengerré változott?

Az álom és a valóság egészen közel kerülhetnek egymáshoz – ismertem fel –, a lelkünkben találkoznak össze. Hálával a szívemben tartottam hazafelé, azzal a megkérdőjelezhetetlen bizonyossággal, hogy egy álom elindult a megvalósulás útján.

 

Molnár-Kozma Alexandra
Author: Molnár-Kozma Alexandra

Molnár-Kozma Alexandra az Irodalmi Rádió szerzője. Molnár-Kozma Alexandrának hívnak. Felsorolhatnám önmeghatározásom jelölőit: 41 éves nő, négygyermekes anya, feleség stb. Ehelyett inkább egy fejlődni vágyó lélekként definiálom magam, aki erre a földi útjára is bepakolta hátizsákjába a hiány illúzióját. Ebből fakadóan teljességre törekszik, és ezt a teljességet elsősorban az írás által tapasztalja meg. Magyarnak születtem, a magyar nyelv varázslatos kifejező erejével élni pedig csodálatos lehetőség. 15 éves korom óta öltöztetem versekbe gondolataimat. Hosszú önismereti utazás vezetett el nemrég oda, hogy írásaimat másokkal is megosszam. Verseim, prózáim már nemcsak az önkifejezés eszközei, általuk a befogadásra kész olvasóimat is szeretném gazdagabbá tenni. Hiszem, hogy a feladatok mellett mindannyian hozunk magunkkal ajándékokat is, de ez nem azt jelenti, hogy kaptunk valamit, hanem azt, hogy adni tudunk másoknak. Írásaim lelkemen átszűrt, versbe, novellába csomagolt üzenetek, a szeretet energiájával átkötve. Megtapasztaltam, hogy amíg kívül keressük a boldogságot, szeretetet, bőséget, csak futunk utána a mókuskerékben, de soha el nem érjük. Ha felismerjük, hogy minden belőlünk ered, és csak azt látjuk kint, amit belül létrehoztunk, teremtettünk, képesek leszünk ezért a teremtésért felelősséget vállalni. De ehhez először is befelé kell figyelni. Ebben segít a művészet, az irodalom. Ahogy Szabó T. Anna fogalmazta: a vers megtanít figyelni, megállítja az időt...

Megosztás
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük


Terítéken

Terítéken   Leveszik szemfedőmet, S tükörben látom színemet; Sok cukrász állítja, Imádják a krémemet. Este van az étteremben, Úgy látszik telt ház; Töltelékem senkinek se

Teljes bejegyzés »

Ingázók

Napjainkban az ingázás egy különleges létforma, amelyet csak az ismerhet igazán, aki már maga is volt ingázó. Sokféle ok miatt utazhatunk nap, mint nap egy

Teljes bejegyzés »
Versek
Ivántsy Gábor

a csókok íze…

    Áginak (a negyvennegyedikre…) a csókok íze számban hol méz, hol áfonya, *   de a legkedvesebb nekem mégis a tied, mert az mézes

Teljes bejegyzés »
Versek
Ivántsy Gábor

ha az idő kerek lenne…

a mű műfaja:                                   kroki (rövid írás, amely egy időszerű kérdésről szól. Érdekesen, színesen megírt, gyakran                   

Teljes bejegyzés »