– Csendet szeretnék! Nem csak szeretnék, akarok, sőt, követelek! – üvöltöm teli torokból, hátha eljut a fülkagylókig ebben a zsivajban. – Kérem vissza a csendemet! – hüppögöm. Toporzékolok is hozzá, hátha ezzel elérem, amit szeretnék. Óvodás fiam arcán huncut vigyorral konstatálja, anya megőrült. A többinek nem érem el az ingerküszöbét, rezzenéstelenül folytatják a versenykiabálást.
Eljátszom a gondolattal, milyen jó lenne, ha letölthetnék néhány megányi csendet a kozmikus merevlemezről. Kevés is elég lenne, sokszorosítanám, ha nem írásvédett. Ha az üzletekben nem, legalább a webáruházakban illene tartani belőle. Igaz, a piacon most túlkínálat van, az emberek felhalmozták, mint a lisztet, a cukrot és az élesztőt. Ha kapnék csendet, élesztővel hatalmasra keleszteném. Egy részét eltenném kovásznak a neszesebb időkre, a többiből sütnék mákuss patkót. A gyerekek biztosan örülnének a psztkótának is hecsendli lekvárral. A csend a konyhában széles körűen felhasználható. Például csendvics készítéséhez. Halk-onzervvel tálalnám. Már hallom, amint hangtalan falatozzák, zene füleimnek.
Az én hibám, tartalékolnom kellett volna. Vagy legalább észrevenni, hogy elhasználtam mind. Hiába, nem vagyok bespájzolós alkat. Esetleg kérhetek kölcsön. Becsengetek a szomszédba, megkérdezem, köl-csönd van? A tányércsörömpölésből ítélve náluk is elfogyott. Az asszony épp most indult el egy jókora bőrönddel. Biztos nagy adagra van szüksége, ha ekkora koffert visz. Utána szaladok, hátha elárulja, hol szerzi be. Hej, de sietős, már nem érem utol. Majd megkérdezem a férjét. Látom, indul valahová.
– Jóska bácsi, maguknál is elfogyott a csend? – kiabálok utána, de hangom az elmúlt hetekben kissé megkopott, mint a bakelitlemez a nonstop keringőtől. – Hová mehet vajon? Talán fű alatt szerzi be egy csomagtartóból? Inkább nem keveredek bele alantas ügyletekbe. Tisztességes állampolgár lévén csak áfás csendet vásárolnék.
Jobban járnék a letöltéssel, legálisan ez a legjobb ár-érték arány. De elfelejtettem a jelszót. Kénytelen vagyok felhívni az ügyfélszolgálatot. Ott talán sikerrel járok, feltéve, ha hallok valamit ebben a ricsajban.
– Csendet kérek! – ordítom abban a reményben, hogy néhány pillanatra lejjebb veszik a hangerőt.
– Akkor miért üvöltözik? – kérdezi egy hang a vonal túlsó végén.
– Elnézést, a gyerekeknek kiabáltam. – Csak csendet szeretnék! – sóhajtom.
– Mennyit akar? Többféle kiszerelésben kapható. A maxi csomagot gyerekeseknek ajánlom, a midit házaspároknak, a minit pedig kutyásoknak.
– Négy csomag maxit kérek – csillan fel a szemem.
– Elnézést, most látom, az elfogyott. Az elmúlt hetekben nagy volt rá a kereslet. Tudja, a digitális oktatás.
– A midi meddig tart ki? – kérdezem csalódottan.
– Hát, felhasználótól függ. Mennyit szoktak veszekedni?
– Hát, szinte folyamatosan – mondom félszegen és közben a tesztoszterontúltengésre gondolok. De hát négy fiú között ez talán nem olyan kirívó – állapítom meg magamban.
– Állandóan veszekednek? – teszi fel a kérdést csodálkozva az ügyfélszolgálatos. – Ilyen esetekben a midi kevés. Ha csendet szeretne, azt tanácsolom, költözzön külön vagy váljanak el! – jegyzi meg gúnyosan, majd lecsapja a kagylót.
Én meg itt maradok csend nélkül, leforrázva. Csak arra vágyom, hogy a gyerekzsivaj lehűtse a fülemben sistergő szavakat.
Author: Molnár-Kozma Alexandra
Molnár-Kozma Alexandra az Irodalmi Rádió szerzője. Molnár-Kozma Alexandrának hívnak. Felsorolhatnám önmeghatározásom jelölőit: 40 éves nő, négygyermekes anya, feleség stb. Ehelyett inkább egy fejlődni vágyó lélekként definiálom magam, aki erre a földi útjára is bepakolta hátizsákjába a hiány illúzióját. Ebből fakadóan teljességre törekszik, és ezt a teljességet elsősorban az írás által tapasztalja meg. Magyarnak születtem, a magyar nyelv varázslatos kifejező erejével élni pedig csodálatos lehetőség. 15 éves korom óta öltöztetem versekbe gondolataimat. Hosszú önismereti utazás vezetett el nemrég oda, hogy írásaimat másokkal is megosszam. Verseim, prózáim már nemcsak az önkifejezés eszközei, általuk a befogadásra kész olvasóimat is szeretném gazdagabbá tenni. Hiszem, hogy a feladatok mellett mindannyian hozunk magunkkal ajándékokat is, de ez nem azt jelenti, hogy kaptunk valamit, hanem azt, hogy adni tudunk másoknak. Írásaim lelkemen átszűrt, versbe, novellába csomagolt üzenetek, a szeretet energiájával átkötve. Megtapasztaltam, hogy amíg kívül keressük a boldogságot, szeretetet, bőséget, csak futunk utána a mókuskerékben, de soha el nem érjük. Ha felismerjük, hogy minden belőlünk ered, és csak azt látjuk kint, amit belül létrehoztunk, teremtettünk, képesek leszünk ezért a teremtésért felelősséget vállalni. De ehhez először is befelé kell figyelni. Ebben segít a művészet, az irodalom. Ahogy Szabó T. Anna fogalmazta: a vers megtanít figyelni, megállítja az időt...
