Már tudom, hogy nem tudom, hogyan
ragasztja elmémbe energiáit a tapasztalat,
mint ahogy e világon mindenki,
én is csak megszokásból tömködöm a tudattalant.
De már tudom – életek munkája talán –,
ha kifényesítem teletapétázott tudatalattim,
derengeni kezdenek az évszázadok alatt
leragasztott pincematricák, világossá válik
az összes, elmén átszitált valóságkivonat
és rétegelt illúzió, ósdi vakolat.
Lekapargatnám.
A gyertyafényben nagyobbak az árnyak,
a homály hígított sötétség.
De már elég, hogy lássam,
tökéletes oldószer a fény.
Épp titkait árulja az égi hirdetőtábla:
áldásos a lomtalanítás, a pincerendezés.
Elavult mintákba ragadt sorsom végre felszabadítom.
Kérdőjelekkel vések, szavakkal vakarok,
lebontok ingatag hitrendszereket, gátló korlátot.
És ha a rendrakással végzek, az éber értelmet
állítom őrnek a letisztult térbe –,
az elme befogad mindent, akár a tapasz.
A fény felold, a fény rendez, a fény marad.
Author: Molnár-Kozma Alexandra
Molnár-Kozma Alexandra az Irodalmi Rádió szerzője. Molnár-Kozma Alexandrának hívnak. Felsorolhatnám önmeghatározásom jelölőit: 41 éves nő, négygyermekes anya, feleség stb. Ehelyett inkább egy fejlődni vágyó lélekként definiálom magam, aki erre a földi útjára is bepakolta hátizsákjába a hiány illúzióját. Ebből fakadóan teljességre törekszik, és ezt a teljességet elsősorban az írás által tapasztalja meg. Magyarnak születtem, a magyar nyelv varázslatos kifejező erejével élni pedig csodálatos lehetőség. 15 éves korom óta öltöztetem versekbe gondolataimat. Hosszú önismereti utazás vezetett el nemrég oda, hogy írásaimat másokkal is megosszam. Verseim, prózáim már nemcsak az önkifejezés eszközei, általuk a befogadásra kész olvasóimat is szeretném gazdagabbá tenni. Hiszem, hogy a feladatok mellett mindannyian hozunk magunkkal ajándékokat is, de ez nem azt jelenti, hogy kaptunk valamit, hanem azt, hogy adni tudunk másoknak. Írásaim lelkemen átszűrt, versbe, novellába csomagolt üzenetek, a szeretet energiájával átkötve. Megtapasztaltam, hogy amíg kívül keressük a boldogságot, szeretetet, bőséget, csak futunk utána a mókuskerékben, de soha el nem érjük. Ha felismerjük, hogy minden belőlünk ered, és csak azt látjuk kint, amit belül létrehoztunk, teremtettünk, képesek leszünk ezért a teremtésért felelősséget vállalni. De ehhez először is befelé kell figyelni. Ebben segít a művészet, az irodalom. Ahogy Szabó T. Anna fogalmazta: a vers megtanít figyelni, megállítja az időt...
