Poggyász a határon

A határhoz érek, hosszú sor várja az átlépést. A nyaralás édes és keserédes emlékeivel a bőröndömben várom a sorom. Hazatérek végre. Csodálatos volt ez a kiruccanás is, de már vágyódom haza.

Az egyik határátlépő élénk szóváltásba keveredik a határőrökkel, feltartva ezzel a sort.

– Már megmutattam a bőröndömet, mire kíváncsi még? – hallom, és a sorból kilépve megpillantok egy öltönyös úriembert, aki magából kikelve belerúg a poggyászába.

– Értse meg, ezt nem viheti magával! – csillapítja a határőr. A pénzt itt kell hagynia, legfeljebb letétbe helyezzük, ha igényt tart rá. A bankkártyák is maradnak, és az autó is.

– De hát hogy gondolja! Végigdolgoztam a nyaralást, és nem vihetem magammal a pénzemet? Micsoda arcátlanság ez! – értetlenkedik az öltönyös.

– Nyugodjon meg, otthon nem lesz szükség a pénzére. De a bőröndje egészen üres. Mit tud felmutatni? Az egyenlege megcsappan, ha üres bőrönddel tér haza. Következő átlépéskor kell elszámolnia vele ténylegesen.

– Hogy érti, hogy elszámolni?

– Következő alkalommal, amikor átlépi a határt, a nyaralásra üres bőrönddel fog érkezni.

– De hát a pénzt miért nem vihetem? Az nem ér magának semmit?

– Sajnos nem, hazánkban más a fizetőeszköz. Szeretetnek hívjuk. Beváltott gondoskodás, figyelem, megértés, őszinteség, és még sok más apró. Nézze csak! – mutat előre a határőr. – Ott az a hölgy három bőrönddel érkezett. Sok boldog pillanatot összegyűjtött, amit be is váltott szeretetre, három bőröndnyi szuvenírrel tér haza. Viszont a magáé pénzzel volt tele, az sajnos nálunk nem ér semmit. Megértem, hogy ezzel nem volt tisztában, könnyen elfelejthette, hisz eddig csak néhányszor lépte át a határt, de kötelességem tájékoztatni, hogy a legközelebbi nyaralás alkalmával ez ne forduljon elő.

Az öltönyös bosszúsan földhöz vágja pénzzel teli bőröndjét, és a maga igazát hajtogatva lépi át a határt. Mindjárt én következem. Vajon a határőr elégedett lesz? Nekem kettő úti batyum van, de került bele ez is, az is. Talán beváltva elégedettek lesznek vele az otthoniak. Nagyon igyekeztem megpakolni minél több szeretetegységgel a csomagom. A nyaralás elején nem voltam elég körültekintő, több egységnyi megbocsátást és elfogadást elherdáltam. Egy alkalommal az őszinteséget is elpazaroltam, aztán a bűntudat miatt a békét. Az önmarcangolás miatt lemaradtam számos örömteli pillanatról, amit a bőröndbe tehettem volna. De amint felismertem, próbáltam jóvátenni. A gyávaság is elég sokba került. Eltartott egy ideig, amíg egyenesbe jöttem. Aztán már tudatosan kerestem a felemelő pillanatokat. Rengeteg barátot ismertem meg, akikkel segíthettünk egymásnak a gyűjtögetésben. Többször is adtam a saját csomagomból olyanoknak, akiknek nagyobb szüksége volt rá. Hálával fizettek. A második bőrönd szinte az elégedettséggel van tele. Talán a határőr pozitívan értékeli az útravalóm. Mindjárt kiderül, végre én következem.

– Jó napot! Ez a kettő bőröndöm van, vegyes csomagok – mondom bizonytalanul. Úgy érzem magam, mint aki a vizsgabizottság előtt áll, de nem biztos magában, hogy jól megtanulta a leckét.

– Üdvözlöm ismét! Gondolom, magának már nem kell mondanom, miket vihet haza – szól a határőr.

– Igen, tisztában vagyok vele. Pénzem nincs, azt nem gyűjtöttem. A ház se az enyém volt, hanem a banké. Tessék, nézze csak meg a bőröndjeimet! – felelem.

– Látom, az egyik bőröndben mínuszok vannak. Pillanat, majd a mérleg elárulja, mennyi a végeredmény, amivel átlépheti a határt. Aha, beváltva ez annyi, mint egy bőröndnyi szeretet. Azt hiszem, az előző kiruccanása óta elégedett lehet. Ha javasolhatok valamit, kevesebbet aggódjon amiatt, mások mit gondolnak, ne munkaként fogja fel, hanem élvezze is a nyaralást, és igyekezzen jobban értékelni önmagát. Ha megfogadja, következő nyaralásra meglesz a két bőrönd is, meglátja – mondja a határőr és mosolyogva rám kacsint. – Üdv itthon!

Elégedetten lépek a sorompó elé. Mellettem ismerős arcot pillantok meg, aki épp az ellenkező irányba tart.

– Szia, de örülök, hogy látlak, te már újabb nyaralásra érkeztél? – kérdezem barátomat, akivel még nyaralásom legelején ismerkedtem meg.

– Igen, úgy időzítettem, hogy találkozzunk! Hirtelen kellett hazatérnem, és nem tudtam megköszönni neked a megértést, és az elfogadást. Pedig sosem voltam kedves hozzád, gyakran bántottalak is. Tessék, itt a hátizsákom, ez a tiéd. Otthon azt mondták, ez téged illet.

– Ugyan, sokat tanultam általad, nem tartozol semmivel – válaszolom, majd vonakodva belenézek a hátizsákba.

– Látom, meglepődtél – feleli zavaromat látva –, ezt a zsáknyi hitet azért adom, mert nyaralás alatt elvettem tőled, így évekbe tellett pótolnod. Ha jobban hiszel magadban, talán most három bőrönddel térsz haza.

– Köszönöm! – felelem hálásan. –  Ez pedig a tiéd! – Emelek ki a bőröndömből egy köteg megbocsátást. Jó nyaralást! Ha itt leszel még, amikor visszatérek, megünnepeljük!

– Rendben! Ezúttal nagyobb adag szeretettel foglak várni, ígérem!

 

Molnár-Kozma Alexandra
Author: Molnár-Kozma Alexandra

Molnár-Kozma Alexandra az Irodalmi Rádió szerzője. Molnár-Kozma Alexandrának hívnak. Felsorolhatnám önmeghatározásom jelölőit: 41 éves nő, négygyermekes anya, feleség stb. Ehelyett inkább egy fejlődni vágyó lélekként definiálom magam, aki erre a földi útjára is bepakolta hátizsákjába a hiány illúzióját. Ebből fakadóan teljességre törekszik, és ezt a teljességet elsősorban az írás által tapasztalja meg. Magyarnak születtem, a magyar nyelv varázslatos kifejező erejével élni pedig csodálatos lehetőség. 15 éves korom óta öltöztetem versekbe gondolataimat. Hosszú önismereti utazás vezetett el nemrég oda, hogy írásaimat másokkal is megosszam. Verseim, prózáim már nemcsak az önkifejezés eszközei, általuk a befogadásra kész olvasóimat is szeretném gazdagabbá tenni. Hiszem, hogy a feladatok mellett mindannyian hozunk magunkkal ajándékokat is, de ez nem azt jelenti, hogy kaptunk valamit, hanem azt, hogy adni tudunk másoknak. Írásaim lelkemen átszűrt, versbe, novellába csomagolt üzenetek, a szeretet energiájával átkötve. Megtapasztaltam, hogy amíg kívül keressük a boldogságot, szeretetet, bőséget, csak futunk utána a mókuskerékben, de soha el nem érjük. Ha felismerjük, hogy minden belőlünk ered, és csak azt látjuk kint, amit belül létrehoztunk, teremtettünk, képesek leszünk ezért a teremtésért felelősséget vállalni. De ehhez először is befelé kell figyelni. Ebben segít a művészet, az irodalom. Ahogy Szabó T. Anna fogalmazta: a vers megtanít figyelni, megállítja az időt...

Megosztás
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

6 + = 12

Keress másik bűnbakot

  Keress másik bűnbakot (Gengszterecske nagy dobása, vagyis: egy tévedésből megesett eset.) Ma reggel elhatároztam, ezennel megkomolyodom! Oly könnyű vagyok, szép lett minden, új élet

Teljes bejegyzés »

Szerzőtök története

Rege a minőségi agyvízért pohárba fulladt muslicáról Van a mi szobánkban Mindig egy nagy pohár víz, Mi nem csak dísz Azon az éjjeliszekrényen. Mert, ha

Teljes bejegyzés »

Ajkamra írtad/Requiem

Két új versonline darab érkezik tőlem. Egybetartoznak – Egy fájó korszak végső lezárásának✨🥰 #HullámokÚjVizeken #Ezmáramúlt #boldogvagyok 🙏🏻😇 Fogadjátok szeretettel őket: Ajkamra írtad, Requiem Alkotásaim 2024

Teljes bejegyzés »

Az idő nyomai

Lábad nyomát a homokból elfújja a szél, a hóból felissza a napsugár, sarak lábnyomát elmossa a víz, csak az idő nyomát nem mossa el semmi.

Teljes bejegyzés »

Míg belefér…

  Kint a kertben vagyok, Ott, hol a nap ragyog. Igaz, hogy az árnyékban lapulok, De így legalább napszúrást nem kapok. Kijöttem a levegőre, Hoztam

Teljes bejegyzés »

Mammográfia

Már késő este volt, amikor kiment a nő az udvarra, hogy kivegye a küldeményeket a postaládából. Aznap csak egy levelet talált, a feladót a félhomályban

Teljes bejegyzés »