A peronon rovom a köröket, mintha így gyorsabban telne az idő. A Hold már a horizonton toporog, talán fázik. Nekem is muszáj mozognom, a január végi fagy szinte beleharapott a végtagjaimba. Ha megállok, talán örökre megdermedek. Türelmetlenül pillantok az órára: 18:18. Két vonat is álldogál a síneken, a balra néző talán az enyém lesz.
– Szia, lekéstem a vonatot, a fél hetessel megyek. – Egy idősödő ballonkabátos úr áll mellettem. Egyik kezében aktatáskát szorongat, másik kezével telefont tapaszt a fülére. A hangjából ítélve nemcsak türelmetlen, dühös is. – Mondtam már, hogy lemerült a telefonom, amíg az autómentőket hívogattam! Akkor tudtam feltölteni, amikor taxival visszaértem az irodába. Aztán felmerült egy probléma, ami miatt maradnom kellett. A korábbit nem értem volna el – magyarázkodik egyre ingerültebben. – Majd otthon beszélünk!
A ballonkabátostól pár méterre egy fiatal pár búcsúzkodik. Mintha utoljára látnák egymást, úgy kapaszkodnak a másikba. Ahogy nézem őket, emlékképek villannak fel bennem. Szépek és kevésbé szépek. Sosem tudhatjuk, melyik az utolsó – fut át rajtam a gondolat.
– Jövő héten hazajössz? – kérdi szomorúan a lány. – Nem bírom ki addig! Kérlek, minden nap beszéljünk, legalább este! – Persze, hívni foglak, ne aggódj! – feleli a fiú. – Addig találd ki, hétvégén hova menjünk! Igyekszem hazajönni péntek este, de tudod, nem csak tőlem függ. Meglátod, hamar eltelik az idő! – nyugtatja a lányt, de nem sok sikerrel. – Na, ne sírj már! Nem egy évre megyek!
Jobbra tőlem egy idős bácsit pillantok meg, a padon ül hátradőlve, mintha egy páholyból a Holdat bámulná. Hogy üldögélhet ilyen nyugodtan ebben a metsző hidegben? Én séta közben is teljesen átfagytam. Nem tűnik hajléktalannak. Talán csak vár valakire. Észrevehette, hogy figyelem, mert megszólít: – Szép ez az este, igaz? Melyik vonatra szeretnél felszállni? Amelyik balra megy, vagy amelyik jobbra? – kérdezi mosolyogva. – Amelyik balra – válaszolom meglepetten. – Szóval a Haraggal mész – válaszol egy sokatmondó pillantással. – Tessék? – kérdezek vissza, talán rosszul értettem. De válasz helyett újabb kérdést kapok. – Miért vagy dühös? – Értetlenül nézek rá, mire ő folytatja: – Nézd csak az aktatáskás urat, ő is a Haraggal megy. Az a fiatalember pedig a Vággyal – mutat a pár felé. – Egyszer talán rájönnek, hogy sosem érkeznek meg. A Harag a múltba visz, a Vágy pedig a jövőbe. Az Élet pedig úgy tűnik, mintha elmenne mellettük. Erre kevesen szállnak fel, ha észre is veszik, arra várnak, mikor indul el. Ez azonban más, mint a többi vonat. Mozdulatlan, mégis mozgást tapasztalsz, ha kinézel az ablakon, szüntelen változást. És ez nem illúzió. Ha ezt választod, ébernek kell lenned és nyugton kell maradnod, ez pedig nem megy mindenkinek. Előbb-utóbb átszállnak arra, amelyik a múltba visz, vagy arra, amelyik a jövőbe. Ez a pár itt a következő találkozást várja, egészen elhatalmasodik rajtuk a hiányérzet, pedig még együtt vannak, élvezhetnék is ezt a pár percet. Az az úr ott pedig képtelen elfelejteni a napi bosszúságait, a gondolatai a múltba viszik.
– Akkor mi a megoldás? – kérdezem izgatottan. – Ha észreveszed, hogy rossz vonaton ülsz, szállj le! – feleli a bácsi. – Csak figyelj, közben élvezd a látványt, a napsütést, vagy éppen a hideget, minden érzékeddel add át magad a pillanatnak! Gyere, ülj le ide és nézd a Holdat! Figyeld a jele(n)t! – Vonakodva ülök le mellé. – Milyen jelet? Nem egészen értem, mit is kellene látnom. És honnan tudom, hogy épp melyik vonaton ülök? – kérdezem összezavarodva. – Nem tudod, csak érzed. Ha boldog vagy, biztos lehetsz benne, hogy jól választottál – feleli az öreg és rám kacsint.
Eltűnődve nézek fel a Holdra. Észrevétlenül vette át az égi trónt. Fényes palástja megcsillan a levegő jégkristályain. Ha elbambulok, szikrázó pöttyökké változnak. Akár a csillagszóró, az apró szikrák az arcomra hullanak, már nem is fázok. Sőt, egészen átjár a melegség. Mintha már vonaton lennék. Hát persze, a jelen! – nevetem el magam és boldogan pillantok a Holdra. Most különösen fényes.
Author: Molnár-Kozma Alexandra
Molnár-Kozma Alexandra az Irodalmi Rádió szerzője. Molnár-Kozma Alexandrának hívnak. Felsorolhatnám önmeghatározásom jelölőit: 41 éves nő, négygyermekes anya, feleség stb. Ehelyett inkább egy fejlődni vágyó lélekként definiálom magam, aki erre a földi útjára is bepakolta hátizsákjába a hiány illúzióját. Ebből fakadóan teljességre törekszik, és ezt a teljességet elsősorban az írás által tapasztalja meg. Magyarnak születtem, a magyar nyelv varázslatos kifejező erejével élni pedig csodálatos lehetőség. 15 éves korom óta öltöztetem versekbe gondolataimat. Hosszú önismereti utazás vezetett el nemrég oda, hogy írásaimat másokkal is megosszam. Verseim, prózáim már nemcsak az önkifejezés eszközei, általuk a befogadásra kész olvasóimat is szeretném gazdagabbá tenni. Hiszem, hogy a feladatok mellett mindannyian hozunk magunkkal ajándékokat is, de ez nem azt jelenti, hogy kaptunk valamit, hanem azt, hogy adni tudunk másoknak. Írásaim lelkemen átszűrt, versbe, novellába csomagolt üzenetek, a szeretet energiájával átkötve. Megtapasztaltam, hogy amíg kívül keressük a boldogságot, szeretetet, bőséget, csak futunk utána a mókuskerékben, de soha el nem érjük. Ha felismerjük, hogy minden belőlünk ered, és csak azt látjuk kint, amit belül létrehoztunk, teremtettünk, képesek leszünk ezért a teremtésért felelősséget vállalni. De ehhez először is befelé kell figyelni. Ebben segít a művészet, az irodalom. Ahogy Szabó T. Anna fogalmazta: a vers megtanít figyelni, megállítja az időt...
