Ez a szerelem (Jimi Hendrix után – szabadon)

Egy jelenség ez a férfi. Nincs rá jobb szó. Egy valóságos jelenség. Őszes raszta fürtjei a vállát csapdossák ahogy hosszú, inas teste a basszus ütemével együtt lüktet. Hatalmas fekete tenyereit a mikrofonállvány nyakára fonja miközben húsos száját széles, kaján vigyorra húzva sötéten villogó tekintetét az enyémbe fúrja.
– Foxy, Foxy… You know you’re a cute little heart breaker…Foxy, yeah… And you know you’re a sweet little love-maker… Foxy…
Szinte érzem, ahogy fülig pirulok. Pontosabban fültől. A fülem kezd először égni, majd az orcáimon keresztül a két szemem is lángba borul. Hát lebuktam. Észrevett. A homlokomra van írva minden, az elmúlt hetek minden bűne, vágya, várakozása, minden félreértett félszava.
Nem tudom tovább nézni ezt a szempárt, lehajtom a fejem, ő meg magában biztos röhög – „I hit the nail right on the head –gondolhatja.
A fűcsomókat kémlelem, meg a robusztus kavicsokat a talpam alatt.

Karesz nyolcra ígérte magát, itt a ligetben találkozunk. Korábban jöttem, érdekeltek a programok, meg ha már fél napot utaztam hogy eltűnjek minden ismerős szeme elől hogy vele lehessek… szóval rengeteg időm van. A férjem úgy tudja, a barátnőimmel filmfesztiválozunk. Nem szeretek hazudni, de tökmindegy már, és ki kell próbálnom, milyen nélküle, és milyen vele… Mármint Vele. A másik vele. A másikkal, aki időt szán rám, és figyelmet. És aki meghallgat, és figyel rám, tudja mi az, ami éppen foglalkoztat, miért lelkesülök, mindenem érdekli és… olyan régen éreztem már így…
Karesszal minden klappol. Az elkezdett gondolataimat befejezi, ugyanazt a könyvet olvassuk, és tudja hogy mitől döglök. Hősszerelmes, éjjel bekúszik a szemhéjam alá, addig csiklandozza a tekintetem, míg ki nem nyitom a szemem. Karomat a telefonom felé lökdösi, hogy megtaláljam az újabb hajnali üzenetét, a homályos utalást arra hogy megőrül értem, tőlem, nélkülem. Vagy egy dalt, mint legutóbb, Michel Sardou Je veux t’aimer-jét. Én is megőrülök érte, ez az igazság, a húsos ajkaiért, a flegma hanghordozásáért, a repedtfazék hangjáért, amitől azonnal talpig elönt az izzadság. Tele van tűzzel ez a pasas, nem is, ő maga a tűz, annyi szenvedély van benne hogy belőle kellett hogy gyúrják a világ összes bonvivánját, torreádorát, botrányhősét és maffiózóját, és McGyver és Chuck Norris is csak ócska kínai integetős macskák mellette (akiknek mellesleg már pereg a seggéről az aranybevonat), mert ő művelt és tehetséges, és minden szavától megremeg alattam a föld. Jó, lehet hogy ez a leírás most túlontúl szapphóira sikerült, de pontosan ezt érzem én most, hogy a világ végére is elvinne a szenvedély, ami bennem ég.

Ahogy mellém lép, a lábam ujjáig lezsibbadok. Gyönyörű. Egyszerűen nincs rá jobb szó. Legszívesebben azonnal beletúrnék kócos, göndörkés fürtjeibe, és ez a széles váll, jóég, nem is álmodtam róla hogy ilyen daliás lehet, nem lehet mindenben tökéletes… bár ahogy így nézem, kicsit púposan is tartja magát, ez nem tetszik, olyan zsiráfos. Még mindig az afroamerikai van a színpadon. Jóllehet, most épp a kongás szólózik, senki nem tudja levenni a szemét az énekesről. Én sem, és ez most nem is baj, nem árt, ha valami kizökkent egy pillanatra abból a gerjedelemből, amit pusztán Karesz megérkezése idézett elő. A Cocaine-t kezdik játszani, ó igen, mennyire idevág ez is, ez a fickó olyan nekem mint a drog, és most a kezét a kezemre tette, hogy jelezze, ő is épp arra gondol, hogy én vagyok a drogja, ami az ereit feszítve forrón árad szét a testében – gondolom legalábbis, hogy ezt üzeni – most már tényleg villámok cikáznak végig bennem. Most már tudom, harmincöt évet kellett várnom, hogy végre megérezzem, EZ a SZERELEM.

– Akkor dugunk? – kérdezi – mert csak fél órám van.

 

Kis-Csiszár Csilla
Author: Kis-Csiszár Csilla

Kis-Csiszár Csilla az Irodalmi Rádió szerzője. Amatőr tollforgatóként rövidprózákon, verseken keresztül igyekszem megszólítani az olvasókat. Az irodalom részint egyfajta önismereti tréningként van jelen az életemben, írásaimban viszont gyakran az Olvasó is magára ismer. Vagy férjére, feleségére, anyjára, apjára, a szomszédra, a közértes Jóska bácsira, vagy a kis Julcsira, akivel együtt jártak a 3/a-ba… Többnyire monológszerű írásaimban az emberi kapcsolatok sajátosságaira, az életciklusok törvényszerűségeire, traumák feldolgozására, elakadásokra fókuszálok. A gondolatok megfogalmazása a belső én őszinteségével, a maga puritán, vágatlan módján időnként talán nem túl szépirodalmi, viszont annál emberibb, igazabb. Leginkább az elefántcsonttoronyban érzem jól magam, nem kívánkozom a rivaldafénybe – célom csak az, hogy adhassak valamit az Olvasónak is: egy kulcsot, egy iránytűt, egy mentőövet, vagy csak a megnyugvást, hogy nincs egyedül. Hogy az utat, amin ő jár, százan, ezren, vagy akár millióan végig járták már.

Share on facebook
Megosztás
Share on twitter
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Füge

Füge. Írta: Egyed-Husti Boglárka   Minden történet elkezdődik valahol és véget is valamikor. Füge története is ilyen. Sokáig nem is akartam megírni. Úgy voltam vele,

Teljes bejegyzés »

KÍNZÓ OLTALOM.

Ez az írás számomra azért jelentős, mivel ez volt az első, mint olyan, amit elküldtem egy pályázatra. A pályázaton akkor semmit nem értem el vele, ám a későbbiek folyamán bekerült két könyvbe, továbbá azonos címen színpadra is lett álmodva. Nem egy vidám történet, de úgy érzem roppant fontos, hogy minél többen elolvassák, mert tudomásom szerint a kint élő szabad embereknek fogalma nem volt, és most sincs arról, hogy mi, intézményekben élők mekkora jogfosztottságot éltünk át az elmúlt két évben.

Teljes bejegyzés »

KUTYMORGÓ

KUTYMORGÓ Ha az élet néha kemény, kérjél tőlem tanácsot, Soha nem hagylak egyedül, én vagyok a barátod. Napközben a házat őrzöm, néha tiszta unalom, De

Teljes bejegyzés »

Ábel vére az égbe kiált

Ábel vére az égbe kiált! Hány Kain született történelmünk során Megszenvedtünk, mire reggelre ébredtünk Ám friss reggelünk sem hozott békét nekünk Ábelként tengetjük megnyomorított életünk

Teljes bejegyzés »