Titkos napló

Titkos napló.

Írta: Egyed-Husti Boglárka

Ezt a naplót akkor kezdtem el írni, amikor szerelmes lettem Miklósba és akkor fejeztem be, mikor szakítottunk. Még sosem mutattam meg senkinek. Félek kinyitni.

Így kezdem és ő némán néz rám, mintha ő is félne vajon milyen gondolatokkal, érzésekkel fog találkozni.

Viszont tudom, hogy el kell olvasnia minden bejegyzését, ahhoz, hogy jobban megértse mit miért csináltam a múltba.

Oda adom neki és elmegyek. Ő hazaviszi és egész este olvassa az én gondolataimat, az én soraimat.

Így végre talán megérti min mentem keresztül.

Megismerkedésünk története.

11 éves vagyok, láttom magam előtt az arcát, bármikor fel tudom idézni. Évek óta szerelmes vagyok belé, hiszen osztálytársak voltunk. Borosta van az arcán, dohányzik, iszik, betör az iskolába és lázad. A rendszer ellen, önmaga ellen és leköp. Épp a szokásos körünket járjuk a lányokkal az iskola udvarán, amikor fentről minden előzmény nélkül ér a köpése. Pont a hajamba és az arcomba. Ne foglalkozz vele Bogi-mondják a többiek, de érzem belül egy hang ordít, hogy most már elég. Eddig halk volt a hang, de ahogy ez a köpés megtörtént egyre erősebb lett.  Hirtelen a lábaim önálló életre kelnek és elkezdek futni föl az erkély szintre. Közben hallom, hogy páran próbálnak megállítani, de a hang már erősebb és azon veszem észre magam, hogy a kezeimmel ütőm őt és ordítok: mit ártottam én neked? Mit? És egyre jobban sírok, már nem potyognak némán a könnyeim, hanem mint az áradó tenger ömlik ki a fájdalom. Az egyik tanár berohan az igazgató szobájába jöjjön kiazonnal. Ő ugyanis nem tud szétválasztani minket.

Ő előszőr nem is érti, persze most már ő is üvölt, hogy Bogi állj le, magadat égeted ezzel, de már nem érdekel. Az igazgató végül nagy nehezen, de leválaszt róla és bevisznek az Igazgatóiba.

„Mégis mi volt ez?”- kérdezi tőlem én meg nem tudok mit mondani. Csak némán állok az asztala felett és láttom az aktáját. A rendőrség is nyomoz a betörés ügyében.

Az igazgató mondja is: „nincs elég bajom maga nélkül? Mégis mi ütött magába? Nem tudok válaszolni-csak annyit mondok és ezzel magamat is meglepem, hogy rúgjon ki, ha nem tetszik a viselkedésem. Persze tudom, hogy sosem fog kirúgni, hiszen versenyeket nyertem az iskolának, ő sem hülye, tudja, ha kirúg azzal az ő nyugdíjazása is máshogy fog kinézni.

Majd bejön ő is. „Miklós” néz rá az igazgató „mégis mi volt ez”? Ő széttárja a karját és most nincs az arcán az a sunyi vigyor, inkább döbbenet van mert bizony ő is megdöbbent a viselkedésemen.

Mind a kettőjüket megbüntettem, Boglárka maga figyelmeztetésben részesül Miklós pedig intőben.

Most pedig mehetnek és ez még egyszer elő ne forduljon. Kimegyünk az ajtón én szinte csak vonszolom magam, majd érzem, hogy az iskolába minden szem rám mered. Eddig sosem vettek észre, most hirtelen én kerültem a figyelem középpontjába.

Ez így ment hetekig, az ebédlőben, a tornateremben és még a női mosdóban is összesúgtak a hátam mögött. „Láttad”-rá támadt Miklósra, alig tudták le rángatni róla. Miklós persze a szokásos közönyös hozzá állásával kezelte a helyzetet, de láttam benne is változott valami. Nem mondta, de lehetet érezni a feszültséget.

Aztán az ének órán az ének tanár azt a feladatot adta, hogy énekeljünk. 5 kaptunk, ha saját énekünket mutatjuk be. Miklós poénból kitalálta, hogy rapelni fog. Egész jó kis rap számot adott elő. Mindenkinek tetszett, még nekem is így véletlenül én is énekelni kezdtem vele. Nem is tudom, honnan vettem rá a bátorságot csak úgy elkezdtem énekelni, magamtól. A végén azon kaptam magam, hogy mindenki engem néz és Miklós megkér, hogy énekeljek tovább.

Egy népdalt éneklek, amit még a nagymamától tanultam, becsukom a szemem és hirtelen 6 éves leszek, a nagyival ülök kint a kertben és együtt éneklünk. Mikor végzek a dallal mindenkinek könnyes a szeme még Miklósnak is.

Olyan csend van a terembe, hogy senki sem tudja mit mondjon majd Miklós töri meg a csendet: „köszönöm Bogi, ez gyönyörű volt”.

Az óra után kimegyünk a teremből és a kezembe csúsztat egy cetlit amin ez állt: „legyél este 6 kor az alsóparkban a fánál”.

Este 6 kor ott vagyok és várok és megjelenik ő egy szál vörös rózsával a kezében, majd átölel, rám néz, megcsókol és azt mondja: „szeretlek Bogi, kérlek ne haragudj rám. Hülye voltam”.

Olyan hevesen csókolt és annyira mélyen, hogy rögtön tudtam szeretem őt. nem kellettek többé a szavak, némán is megértettem mit akar tőlem.

A csókunk után titkoljuk a többiek előtt, hogy szerelmesek vagyunk egymásba. Nem akartuk, hogy másnak is köze legyen hozzá, ez a szerelem csak a miénk volt. Az enyém és Miklósé.

Minden nap találkoztunk és csókolóztunk, majd verseket olvasunk fel egymásnak és szerelmes idézetekkel fejeztük ki mit jelentünk a másiknak. Egy teljesen más Miklóst ismerhettem meg, egy romantikus, kedves és érzékeny fiút.

Sokat beszélgettünk, nevettünk, átölelt és éreztem illetve tudtam, hogy kíván engem.

A születésnapján egy kulcsot adtam neki, melyen a következő idézetet vésettem fel: „higgy az álmokban és azok valóra válnak”. Miklós könnyek között köszönte meg és fél óra múlva már egymásiéi voltunk. Aztán hirtelen megváltozott minden.

A mai napig nem tudom miért, sosem beszélt erről. Egyszerűen csak éreztem. Egy másik Miklóssal találtam magam szemben.

Egy ideig ugyanis nem zavart, hogy nem vállal fel, de egy idő után szerettem volna, ha bemutat a szüleinek, esetleg a barátainak. Olyan volt, mintha szégyellené, hogy együtt van velem. Aztán minden előzmény nélkül szakított velem. Életem legfájdalmasabb szakítása volt. Ugyanis Miklós csupán egy smst írt, ami annyiból állt, hogy vége és ne keress többet és én meg ott ültem az ágyam fölött és sírtam. És csak sírtam, sírtam és sírtam. Azt hittem sosem fog elmúlni az a fájdalom és úgy éreztem, hogy ennél jobban már nem fájhat. Tévedtem.

5 év múlva ugyanis ismét írt.

Beszélnünk kell.

Ismét írsz és olyan érzések kerítettek hatalmukban, aminek a létezéséről én magam sem tudtam. Beszélnünk kell-ezt az smt kaptam tőled és bár tudtam az agyam egyik elrejtett zugában, hogy ne találkozzak veled mégis oda mentem, ahová kérted.

Leültél velem szembe az asztalhoz és rám néztél és tudtam elvesztem. Aznap éjjel már vad és forró szexben éltük ki egymás szenvedélyét és azt hittem sosem lesz vége annak a szeretkezésnek. Persze tudtam, hogy vége lesz mégsem akartam.

Aztán reggelre eltűnsz, hagysz egy levelet az asztalon, amiben ez áll: „gyönyörű volt az éjszaka, köszönöm neked, de barátnőm van”.

Csak egy éjszakára kellettem neked. Ennyit jelentek én? Megint ott kavarog a kérdés a fejembe: „mit ártottam én neked? „

Aztán eltelik pár nap és anyukád beteg lesz. Nagyon beteg. Teljesen véletlenül értesülök a dologról és bár tudom, hogy nem kéne mégis próbálok segíteni. Ápolom őt amíg te dolgozol, készítek neked vacsorát, mire hazaérkezel ott van az asztalon. Esik az eső, csurom vizes vagy, rám nézel, leveszed az ingedet, beletúrsz a hajamba és a konyhapulton szeretkezünk.

Már nem érdekelt a másnap, csak a jelenben akartam élni veled. Közlöd, hogy te is ezt akarod ennek jeleként egy gyűrűt húzol az ujjamra. „És a barátnőd?”-szegezem feléd a kérdést és te csak annyit mondasz annak már vége és, hogy csak velem akarsz lenni, mert én vagyok neked az igazi. Az a nő, akire egész életedben vártál.

Majd megint ismét történik valami, ami az egész életemet forgatta fel. Eleinte azt hittem csak enyhe rosszul lét, amiket hányás követett, aztán vettem egy tesztet és kiderült, hogy állapotos vagyok. Mikor közlöm veled, te nyíltan közlöd, hogy nem örülsz neki, vetessem el. Én viszont tudom, hogy ez a gyerek a mi szerelmünk gyümölcse és soha nem fogok neki ártani, inkább felnevelem egyedül.

Erre te becsukod magad mögött az ajtót, ekkor azt hittem örökre távozol az életemből. Tévedtem. Még egyszer visszajöttél.

És tudtam, hogy szakítani fogsz velem.

Szakításunk.

Kérlek engedj el…néztem rá, de már nem tudtam sírni. Már nem ment. Már tudtam mit akartam és azt is, hogyan. Szabad akartam lenni. Egyedül akartam lenni, nem akartam senkitől és semmitől függeni. Főleg tőled nem akartam függeni. Te mégsem tudtál elengedni, Azt mondtad, hogy szükséged van rám és, hogy gondolkoztál és szeretnéd, ha megtartanám a kicsit. Csak megijedtél. Te viszont még nem tudtam amit én, hogy bevéreztem és, hogy a pici elment így már nem maradt semmi utánad.

Erre közlöd, hogy nem tudsz elengedni, hogy harcolni fogsz értem. Amikor ezeket a szavakat kimondod a legnagyobb higgadtsággal nézek a szemedbe és az egyik vers idézetet súgom a füledbe, amit annak idején együtt olvastunk el a könyvtárban.

„Mit csinál a szél? A szél fúj. Mit csinál az eső? Az eső esik. Mit csinál a tenger? A tenger hullámzik”.

Könnyes szemeddel rám nézel én visszaadom neked az eljegyzési gyűrűt és elhagylak immár örökre.

Amikor ezekkel a sorokkal végzek a titkos naplómba te éppen Németországban dolgozol. Édesanyád közben meghalt, egyedül vagy. Nem is szerettél volna hazajönni, csak az egyik közös ismerősünk kért meg téged arra, hogy gyere haza akkor még nem tudtad miért.

Most, hogy már tudod és olvasod a gondolataimat te is sírsz. Magad se tudod már mit miért tettél, vagy hol rontottad el, hol rontottuk el. Megváltoztál, ahogy én is. Aztán miután kiolvastad a naplómat másnap felhívsz.

Találkozunk ismét és tudjuk mind a ketten ez az utolsó találkozásunk.

Nem nagyon tudjuk mit mondjuk egymásnak, hiszen mi mindig szavak nélkül beszéltünk egymással. Most is szavak nélkül némán állunk egymással szemben. A naplómat a kezembe rakod, megpuszilsz és átölelsz. Most az a Miklós ölel át, aki aziskolában is ölelt. Hirtelen megint 11 éves vagyok és nagyon boldog, hogy együtt lehetek azzal az emberrel, akit mindig is szerettem.

Tudom, hogy nem fog sokáig tartani a pillanat, mégis megint önző akarok lenni és azt akarom, sőt kívánom, hogy az idő álljon meg és ne forogjon tovább és ez a pillanat csak az enyém és asz övé legyen.

Vége