A hívatlan vendég

A hívatlan vendég.

Írta: Egyed-Husti Boglárka

 

Lassan szinte vánszorogva ülök le a pszichológus székébe. Ő az ötödik pszichológus, aki próbál segíteni rajtam, de szerintem már ő is rájött, hogy bizony kemény fába vágta a fejszéjét velem kapcsolatban. Nyár közepe van mégis gyakran előfordul, hogy hirtelen fekete felhők lepik el az égboltot és rá 5 perc múlva az orkán ereje lecsap.

A fekete felhőket nézve én is érzem, hogy lelkem legbelső zugaiba ismét beköltözött a félelem és a rettegés, amit eddig próbáltam elnyomni, de a pszichológus meg szeretné, hogy ezek az érzések a felszínre törjenek.

Nem könnyű-tudja ő is-hiszen előtte van az aktám, a gyerekkoromról és a nevelőintézeti majd később a börtön intézetben eltöltött éveimről. Viszont azt is tudja, hogy szeretnék változtatni, szeretnék én is beilleszkedni a társadalomba, hogy végre legyen egy állásom. nemrég kaptam egy bérlakást itt maradhatok pár hónapig, de tudom ez sem végleges. Az önkormányzat utalta ki számomra tekintettel a helyzetemre. Én viszont egy saját kis lakást szeretnék. Ami csak az enyém. Lenne egy kis főzőkonyhám, pár bútor, és egy polcom. Ehhez viszont pénz kell.

Ezért vagyok itt nála. Hogy végre felejtsek.

Lassan telnek a percek, tudom van időm, próbálok nyugodt maradni, de érzem nem fog menni. A pszichológus megkér, hogy próbáljuk meg ott folytatni, ahol a múltkor abbahagytuk. A gyerekkoromnál. Ideáig jutottunk el a többi dili dokival is. A gyerekkoromig. Itt ugyanis bezárok, nem beszélek többet és eddig minden próbálkozás sikertelennek bizonyult.

Most saját magamat is meglepve elkezdek beszélni a gyerekkoromról és a problémáról, amiért itt vagyok. Nem nevezem nevén az illetőt csak Hívatlan vendégnek hívom.

Mivel édesapám korán meghalt ezért édesanyám a halála után elkezdett ismét ismerkedni. Egy könyvtáresten találkozott a Hívatlan vendéggel. Eleinte csak néha jött át hozzánk, mosolygott, evett anyám főztjéből majd egyre többszőr jött. Aztán megjegyzéseket kezdett el tenni a melleimre, majd az alakomra. Anyám persze úgy tett, mintha nem lenne fontos. Még viccelődött is, hogy milyen kedves a vendégtől. Aztán néha már simogatott is.

Aztán egyik este itt aludt nálunk, vagyis anyámnál szobájába kellett volna aludnia. Ő ehelyett átjött hozzám és befeküdt mellém az ágyban. Eleinte csak simogatott.

Sosem tudtam mikor jön be hozzám, féltem tőle. Ivott ugyanis. Néha habzott a szája, kiabált anyámmal és ütötte őt, majd amikor jobb napja volt énekelt. Volt olyan nap is, amikor egész nap nem csinált semmit csak ült a konyha asztalán üveges szemmel.

Az esti látogatások a szobámba egyre gyakrabbak lettek. Megkért, hogy én is simogassam őt. Aztán már nem csak ezt kérte. Megmutatta hol szeretné, ha hozzá érnék. Én nem akartam hozzá érni. Amikor közöltem vele ezt a tényt rám nézett és azt mondta, ha nem teszem meg neki, amit kér megöli anyámat. Tudtam, hogy nem viccel. Tudtam, hogy képes rá. Ezért megtettem neki, ő pedig egyre többet és többet akart.

Itt kértem a pszichológust, hogy álljunk meg. Az emlék úgy belém hasított ugyanis, hogy úgy éreztem megint ott fekszek az ágyban.

Egyik nap megígérte, hogy változni fog minden. Hogy ez csak átmeneti állapot. Néha eltűnt egy-két hétre. Akkor boldog voltam, mert nyugalom és béke honolt a lakásba. Rend és tisztaság volt. Mikor visszajött ismét a félelem és aggódás lepte el a panel falakat.

Néha még most is hallom, ahogy üvöltözik. A szobámon át a másik falon keresztül is lehet hallani. Üvöltözik anyámmal. Próbálom befogni a fülem és úgy tenni, mintha nem történne semmi. Mintha nem is léteznék. Csak a saját fantáziám szüleménye vagyok. Aztán megjelenik anyám, mindenhol véraláfutásokkal. Megint azt kell majd hazudnia, hogy elesett vagy beütötte a fejét?

Ő meg csak ott áll az ajtó előtt, letolt nadrággal és már tudom mit akar. Ekkor már anyám is tudott róla. Nézzek anyámmal könnyes szemmel ő meg kimegy a szobából és arra kéri őt, hogy végezzen gyorsan. Szó nélkül meg teszem neki, csak ne bántson, halkan teszem a számba és képzeletben nagypapával sakkozom. Miután elélvez a számba, némán becsukja az ajtót, tudom, hogy ma már nem jön be többet.

Tudtam, hogy anyám függ tőle. Sosem értettem ezt amíg én sem lettem függő. Nem akarta, hogy elmenjen, a kedvére akart tenni, mégis félt tőle. Félt ő is, hogy ha nem úgy lesz minden, ahogy a vendég akarja megöli őt.

Aztán egyik nap abba maradt a sikoltozás, az ordítozás, a kiabálás. Olyan csend lepte el a szobát, hogy megijedtem. Nem ehhez a csendhez voltam hozzá szokva. Egy furcsa érzés kerít hatalmába. Az érzés egyre jobban belefurakodik az agyamba és az elmémbe. Mi ez a csönd? Hol van anya? Most a mellkasomba érzem, mint egy apró tűszúrás, majd a tüdőmbe. Érzem, hogy nem kapok levegőt. Olyan, mintha fuldokolnék. Rohanok át a másik szobába és láttom anyám élettelen testét.  A testet, ami tele van zúzódásokkal és véraláfutásokkal. Végül mégis csak megtette. Megölte őt. Addig verte anyámat, míg az belehalt.

Egy kést rántok elő. Nem is gondolkodom csak szúrni akarok, többszőr meg akarom őt szúrni, de ő gyorsabb nálam. Kitekeri a kést a kezemből és megfogja a tarkómat. Érzem a piás leheleté. Megerőszakol. Hátulról teszi belém és úgy élvez el. Majd hirtelen rendőrök és mentősök lepik el a panelt. Majd jön egy ember és anyám élettelen testét beteszi egy hulla zsákba. Ekkor látom anyámat utoljára. Az ő kezére bilincset tesznek. Engem pedig egy cellába zárnak. Itt végre csönd van. Nincs üvöltés.

Aztán egy nevelőtiszt jön be másnap reggel hozzám. Mondja, hogy most egy olyan helyre fognak vinni, ahol biztonságban leszek. Nem tudom mi a biztonság én csak ezt az életet ismerem. Idegen nénik és bácsik jönnek és néznek engem és más gyerekeket is, de és senki sem kellek. Így ott maradok egyedül a nevelőintézetbe.

Tudom, hogy az intézetbe több lányt is bántanak, hol verbálisan, hol máshogyan. Én még nem kerültem sorra, valamiért engem még nem vettek elő.

Egyik reggel az egyik fiú mondja, hogy gyere mutatok neked valamit. Én indulok és a következő pillanatban három másik fiú fog le. Leráncigálják rólam a ruhát, a melltartót, a bugyit és megint megerőszakolnak, mind a hárman. Vér mindenütt, a bokorban, a fiúk nadrágján. Rajtam.

Este betörök az éjjeli őr szekrénybe, ahol tudom, hogy a pisztolya van. Sosem lőttem előtte, de a tévében, amikor a vendég nálunk volt mindig lövöldöző film ment. Beindulok a fiúk részlegében, épp telihold van. Szinte elvakít a fényessége, de a célomtól nem tántorít el. Leadom az első lövést, majd a másodikat végül a harmadik lövés is eldördül. Aztán lefognak.

Most megint szünetet kérek, láttom magam előtt a pisztoly csövét és azt is, hogy szerencsére mellé lőttem. Ettől függetlenül már ez emberölési kísérletnek számít így az intézetéből ismét egy cellába kerültem. Itt végre megint csönd van. Érzem, hogy már nem félek többé.

A cellába tartanak az ítélethozatalig. Közlik, hogy akkor börtön és bár tudják, hogy miért tettem enyhítő körülményként tartják számon azt, mégis ez a büntetésem.

Egy fegyházba visznek, ahol csupa nő van itt. Eleinte csak cigivel kezdek el üzletelni. Egy kis szívességért cserébe és már azon kapom magam, hogy drogozom. Konkrétabban anyagozom. Szükségem van rá. Amikor be vagyok tépek olyan nyugalom lepi el a testem, amiről addig sosem tudtam. Ebben a „más tudatállapotban” nem látom anyám élettelen testét és nem érzem a vendéget sem. Cuccozáskor repülök és néha kiesnek napok is. Egyre többszőr nyúlok az anyaghoz, azt hittem le tudom tenni. Később jövök rá, hogy nem. Függő lettem.

Többen kérdezik, hogy nem akarok-e csatlakozni a rehabilitációs programhoz. Mikor kiengednek végre és szabad lehetnék, de nincs senkim és nincs is hová menjek eldöntöm, hogy leutazok Pécsre a rehabilitációs központba.

Pécsen a többi függővel dráma játékon veszünk részt, néha sétálhatunk kint a kertben. Beszélgetünk egymással, nézzük a tévét a nagy közös helységben. Néha jön egy új tag aztán vagy elmegy vagy marad. Itt semmi sem kötelező. Nincsenek szabályok. Te döntesz -mondják az ápolók. Lejössz az anyagról és tiszta maradsz vagy becsapod saját magadat és kicsit később ismét visszakerülsz a függők táborába. Elég erős elhatározás kell hozzá, tudom, hogy tiszta maradjak. Törekszem is rá, de sokszor a hatalmába kerít a félelem, hogy a vendég itt is rám talál.

A vendég helyett Krisztián talál rám. Kicsit idősebb nálam, neki is van egy múltja és pár tetoválás is borítja a testét, de velem mindig kedves és azt veszem észre, hogy egyre többet vagyunk együtt. Szerelmes lettem. Nem is tudtam mi az, hogy szeretni. Úgy igazán. Anyám sosem tanított meg rá, meg, ha szerette volna, nem engedte volna a vendégnek, hogy bántson.

Krisztiánnak, amikor ezt elmesélem ő némán, kézen fogva hallgatja ezt végig. Akkor már túl vagyunk pár csókon, de semmi több. Tudom, hogy ő többet szeretne, de türelmes. Ezért úgy éreztem meg kell neki nyílnom. A végén átölel és szeretkezünk. Hihetetlenül gyengéd és érzelmes. Tudom, hogy ő az igazi. Megbeszéljük, hogy a rehabilitáció után összeköltözünk, veszünk egy kis lakást, polccal, ahová a közös képeinket tesszük ki. Később a közös kép polc helyén Krisztián megemlíti, hogy lehetne gyerek kép is rajta.

Megrémít ez a tudatt, hogy gyereket szeretne tőlem. Legbelül tudom, hogy nem lennék jó anya, nem tudom, hogyan kell anyának lenni. Gondoskodó, szerető anyának. Nem olyan anyának, mint amilyen nekem volt. Aki beenged egy Hívatlan vendéget az életébe.

Nem merem elmondani ezt Krisztiánnak, félek, hogy akkor elveszíteném. Hirtelen azon kapom magam, hogy most Krisztiántól függők. A szeretetétől. Hogy mit gondol rólam. Ezért elkezdek hazudni. Kegyes hazugság-gondolom magamba. Őt meg meghagyom abban a hitben, hogy gyereket akarok. Persze rájön, hogy nem akarok és mérges lesz. Összeveszünk, nagyon. Aztán egyik reggel nem látom az intézetbe sehol. Mindenhol kerestem, még a titkos helységbe is benéztem. Krisztián sehol. Az egyik ápoló mikor látja, hogy kétségbe esetten keresem őt közli Krisztán elment. Hová? -kérdezem én. Majd a következő gondolatom, hogy nélkülem ment el. Itt hagyott ő is, egyedül.

Amikor ezt elmesélem a pszichológusnak megkérem őt arra, hogy holnap folytassuk. Most haza szeretnék menni egy kád forró fürdőre vágyom. Ő nem kérdez tovább, hanem haza enged. Otthon a kádba ülve ismét betépek. Nem árultam el ugyanis, hogy ismét függő lettem. Ugyanis Krisztián meghalt. Nemrég jutott a tudomásomra. A kádban ülök és érzem, hogy tágul ki a pupillám. A szőrszálaim felállnak.

Nem tudom hogyan került a lakásom fürdőszobájában egy számomra vadidegen mentős, de azt még megvan, hogy ordítozza, hogy gyertek már, siessetek itt van egy lány, totál be van tépve.

Aztán ismét csönd van. Nem hallom már az ordítás, nem látom anyám élettelen testét, amit teszik be a zsákba, már a vendéget sem látom, csak Krisztián, ahogy átölel.

Vége

Egyed-Husti Boglárka
Author: Egyed-Husti Boglárka

Egyed-Husti Boglárka az Irodalmi Rádió szerzője. Amit tudni kell rólam: Már kisgyerekként fogékony voltam az alkotásra, nagyon szerettem olvasni, a könyvek szeretete a mai napig elkísér. A gimnáziumban eléggé zárkózott voltam, kevés barátom volt, kerestem a vigaszt, a kiutat a magányosságból. Az akkori irodalom tanárnő mutatta meg nekem, hogy milyen pályázati lehetőségek vannak, és hogy próbálkozzak a verseimmel. Akkoriban antológiákba és más folyóiratokban küldtem el alkotásaimat, mellyel szép eredményeket értem el. Kaptam oklevelet és mindig biztatak arra, hogy folytassam ezt az utat. Eléggé kishitű ember vagyok, így abba hagytam nagyon sok időre az írást. Aztán idén márciusban a magánéletemben történt olyan dolog, ami bár negatív könyveltem el azóta, viszont olyan szelepek/csatornák nyitódtak meg a lelkemben, amiért hálás lehetek. Hiszen azóta foglalkozom komolyabban az írással és már nem csak verseket, hanem novellákat/regényeket is írok. Azt hiszem megtaláltam a hangomat, azt a műfajt, amiben talán otthonosan mozgok, és azok az emberek, akik megtiszteltek bizalmukkal, hogy ezeket a műveket elolvasták, mind ledöbbentek, hogy úristen te ilyet tudsz írni? Úgy gondolom ennél jobb dolog nem kell.

Share on facebook
Megosztás
Share on twitter
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Gondolsz-e néha rám

(Senrjon csokor) Gondolsz-e még néha rám? Jut-e még eszedbe múlt-részlet. Sorsunk mivé lett? Gondolsz-e még néha rám? Eszedbe jut-e múlt, mint rege. Élet, csak csendes.

Teljes bejegyzés »

Naplementében…

Már én sem harcolni, sem győzni nem akarok, Tudomásul veszem, a nappalok halandók… Mi vagyok a világban… arc nélküli senki, Az utcán sem köszönnek, de

Teljes bejegyzés »

A múltamban

Visszatekintek a semmire… A régmúlt időmben, hősi várban laktam, Ez volt a sorsom, sikerült, jól belaktam… A régmúlt időmben, hősi várban laktam. Ez azonban már

Teljes bejegyzés »

Rózsa Iván: Bogdán László

Rózsa Iván: Bogdán László Mentetted falud, Minden cigányt hiába: Lecsóba ment terv… Budakalász, 2022. augusztus 7. Author: Rózsa Iván Rózsa Iván az Irodalmi Rádió szerzője.

Teljes bejegyzés »

Rózsa Iván: Domján Edit

Rózsa Iván: Domján Edit Örök ifjúság… Nem akart öreg lenni: Fiatal maradt… Budakalász, 2022. augusztus 7. Author: Rózsa Iván Rózsa Iván az Irodalmi Rádió szerzője.

Teljes bejegyzés »