Időutazás

Időutazás

Halálosan fáradtnak éreztem magam. Sötét volt, februári fagyos sötét. Sietve kapkodtam a lábaim, kopott bakancsom alatt egymást kergették a macskakövek. A szememet törölgettem, fázott az arcom a könnyektől. Nem ment ki a fejemből az arca. Sosem láttam még ilyennek. A tekintete fénytelen volt, szinte üres. Úgy éreztem, feladta.
***
A második évét töltötte már az idősek otthonában, többedmagával, mégis egyedül. Mindig vártam a találkozásunkat, megnyugtatott. Így volt ez mindig, mióta az eszemet tudom, és így volt aznap is, ahogy a szobába léptem és megláttam Terézt, a nénikémet. Összegömbölyödve aludt, májfoltos kezeit hófehér arca mellett a párnán nyugtatta. Bőrén az erek mint szétfutott kék vízfesték az akvarellpapíron. Szép volt és nyugodt. Mellé léptem, végigsimítottam a karján, és fölé hajolva csókot nyomtam a homlokára.
Lassan nyitotta ki a szemeit, talán álmodhatott épp valamit. A száját mosolyra húzta, de nem szólt. Kezét óvatosan lejjebb csúsztatta, majd lassú mozdulattal elsimított egy arcába hulló fehér hajtincset. „Milyen szép vagy” – mondta aztán, majd rég halott apám hogylétéről kérdezett. Már nem voltam nyugodt. Éreztem ahogy nyakamban az inak megfeszülnek, és testemben idegesen zubog végig a vér.
***
Egy játszótér mellett vitt el az utam, elhagyatott volt, mint én. Kapuja ócska zsineggel volt egy oszlophoz rögzítve. Leemeltem, majd a fűvel benőtt kis úton a hintához sétáltam. Egyszerű fahinta volt, erős kötélen lógott, pont mint az, ami gyerekkoromban a kertünkben volt, és az öreg diófa ágán ringatózott. Leültem, majd finoman belecsusszantam. Pont olyan kényelmes volt, mint a régi hintám. Ellöktem magam, aztán újra, és újra. A hűvös februári szél az arcomba vágott, de már nem fájt. Egyre magasabbra és magasabbra rúgtam magam, s minden mozdulatommal egyre világosabb lett, mígnem nappali fényben úszott körülöttem minden. Az arcomat lágy tavaszi szellő simogatta. Szemmagasságban léggömbök himbálóztak, színes szalagok röpködtek a szélben, vattacukrot szorongató kartonruhás lányok és elegáns kísérőik rótták a köröket a ligetben. A fák alatt fából épített színpad, dobozhangú hangszórókból Szécsi Pál énekelt: „Csak egy csók volt, boldog pillanat, amit loptam kaputok alatt…”
Mellettem egy körhinta állt, egy fiatal pár karonfogva lépett oda. Sütött róluk a szerelem, a férfi jólfésült volt, szőke, igazi daliás, katonás alkat. Magas és vékony, sötét öltönyt viselt, gondosan megkötött piros nyakkendővel. A szeme sarkából folyton a nőt vizslatta, elégedett, mégis huncut mosollyal a szája szegletében. Mitagadás, büszke is lehetett a mellette lépkedő törékeny szépségre. Furcsa. Fekete haja gondosan hullámokba volt fésülve, makulátlanul festett, de némileg kilógott a hatalmasra tupírozott bubifrizurát viselő lányok közül. Azonnal megakadt rajta a szemem. Micsoda pompás kis nő! Szépívű fekete szemöldöke átható sötét szempárt keretezett, fekete ruháján a vörös rózsák mint megannyi hópehely hulltak alá, a vállrésznél még ritkásan, a térd alatt ringó loknin pedig már szinte szőnyeget képezve. Karján fekete gyöngyökből készült karkötőt viselt, kecses vállán piros kardigánt. A nyakában pedig nagyanyám Mária-medálja csüngött…

Megbabonázva figyeltem ahogy elhaladnak mellettem. A lábam már nem szelte a levegőt, csak ültem, és bámultam utánuk, ahogy egyre távolodtak. S ahogy távolodtak, úgy halkult a zene, úgy homályosodott a majális díszlete körülöttem, s uralta el újra a tájat a sötétség.

Kis-Csiszár Csilla
Author: Kis-Csiszár Csilla

Kis-Csiszár Csilla az Irodalmi Rádió szerzője. Amatőr tollforgatóként rövidprózákon, verseken keresztül igyekszem megszólítani az olvasókat. Az irodalom részint egyfajta önismereti tréningként van jelen az életemben, írásaimban viszont gyakran az Olvasó is magára ismer. Vagy férjére, feleségére, anyjára, apjára, a szomszédra, a közértes Jóska bácsira, vagy a kis Julcsira, akivel együtt jártak a 3/a-ba… Többnyire monológszerű írásaimban az emberi kapcsolatok sajátosságaira, az életciklusok törvényszerűségeire, traumák feldolgozására, elakadásokra fókuszálok. A gondolatok megfogalmazása a belső én őszinteségével, a maga puritán, vágatlan módján időnként talán nem túl szépirodalmi, viszont annál emberibb, igazabb. Leginkább az elefántcsonttoronyban érzem jól magam, nem kívánkozom a rivaldafénybe – célom csak az, hogy adhassak valamit az Olvasónak is: egy kulcsot, egy iránytűt, egy mentőövet, vagy csak a megnyugvást, hogy nincs egyedül. Hogy az utat, amin ő jár, százan, ezren, vagy akár millióan végig járták már.

Share on facebook
Megosztás
Share on twitter
Megosztás

Egy válasz

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Kételyek és bizonyosságok

Kételyek és bizonyosságok Az előző részek tartalmából: Utolért minket az Idő. Elballagtunk. Már csak az érettségik ideje alatt tartózkodunk az öregiskola falai közt. Akvarisztánból csupán

Teljes bejegyzés »

Füge

Füge. Írta: Egyed-Husti Boglárka   Minden történet elkezdődik valahol és véget is valamikor. Füge története is ilyen. Sokáig nem is akartam megírni. Úgy voltam vele,

Teljes bejegyzés »

KÍNZÓ OLTALOM.

Ez az írás számomra azért jelentős, mivel ez volt az első, mint olyan, amit elküldtem egy pályázatra. A pályázaton akkor semmit nem értem el vele, ám a későbbiek folyamán bekerült két könyvbe, továbbá azonos címen színpadra is lett álmodva. Nem egy vidám történet, de úgy érzem roppant fontos, hogy minél többen elolvassák, mert tudomásom szerint a kint élő szabad embereknek fogalma nem volt, és most sincs arról, hogy mi, intézményekben élők mekkora jogfosztottságot éltünk át az elmúlt két évben.

Teljes bejegyzés »

KUTYMORGÓ

KUTYMORGÓ Ha az élet néha kemény, kérjél tőlem tanácsot, Soha nem hagylak egyedül, én vagyok a barátod. Napközben a házat őrzöm, néha tiszta unalom, De

Teljes bejegyzés »