Elhatározta magában, hogy először csak egy teljesen ártatlan kérdést fog feltenni. Történetesen nem készült színészkedni és játszani, ténylegesen szüksége volt némi információra. Legalábbis elhitette magával, hogy szüksége van rá. Nem tudta, hogy merre található a tizenhatodik kerületben a Rádió utca, nem tartalmazott ismeretkészlete erről információt. Történetesen semmiből nem állt volna utána néznie, rákereshetett volna a google térképen, és joggal tagadhatták volna meg tőle a segítségnyújtást a következő érvvel, amikor egyébként máskor is érdeklődött egy utcanév után, amivel oly szívesen ráznak le érdeklődőket: a google a te barátod. De most nem fogják megtagadni tőle a segítségnyújtást, ebben egészen biztos volt. Nem tagadhatják, a hivatali minőség nem teszi lehetővé a könnyed leszerelésnek ezt a módját. Ugyanis ezúttal egyenest a tudakozót hívta fel válaszért, tanulva a korábbi esetekből. Valóban utána tudott volna nézni a dolgoknak, hiszen internete volt, és még viszonylag fiatalember lévén képes is volt azt könnyedén használni. De ő beszélgetni akart, emberi, azon belül is leginkább női társaságot keresett. Egyedül élt egy kétszobás lakásban, barátnője évek óta nem volt, a barátai közül pedig már mindössze csak kettővel tartotta időnként a kapcsolatot. Nagyon sok közülük lemorzsolódott idővel, beszippantotta őket a munka vagy a család, vagy éppen mind a kettő, egyesek pedig mindezek tetejében még külföldre is emigráltak. Nem is kevesen, nem is kevesen… Hiába, iszonyatos tempóban szalad az idő – sóhajtozott olykor, mint valami idejekorán megöregedett zsémbes vénember. Miközben kicsengett a vonal, szedáló, lágy és nyugtató dallam hintázott a fülében. Hamar fogadta hívását egy selymes, rögtön bizalmába férkőző női hang:
- Szép jó napot kívánok, miben lehetek a segítségére?
- Szép jó napot, drága hölgyem! Meg tudná nekem azt mondani, hogy merre találom a Rádió utcát Budapesten? – kérdezett vissza ő hivatalos hangon.
- Egy pillanat, máris nézem – mondta szaggatottan a hölgy, éreztetve hangján, hogy rögvest valamivel leköti a figyelmét. Vélhetően a világhálón fellelhető google térképen, ezen a legkézenfekvőbb tájékozódási terepen indult el. Hogy mit gondolhatott róla, netán szánta őt, és olyan feltételezésekkel élt személyével szemben, hogy szegény vidéki, csak nem rég költözött fel a fővárosba? Lehet, ezekben a pillanatokban megfordult ennek a forgatókönyvnek a lehetősége a fejében, de nem különösebben érdekelte. Ha a szánakozásnak eme válfajától félve nem ugrik fejest az élet azon forrásaiba, ahol esetlegesen csírázásnak indulhat az elvetett boldogságnak a magja, akkor mindig is olyan szűk keretek közé zárt, besavanyodásában állandósult életet fog élni már csak, mint ami egy ideje ráborult mindennapjaira. Különben is, mit veszíthet? Hisz egyszer élünk.
- Végig megy egészen az Örs Vezér terétől a Veres Péter úton, ez egy igen hosszú út, ami a Szabadföldi útba fog egyenesen torkollni. Majd a Szabadföldi úton elkanyarodik jobbra. Amennyiben BKV-val közlekedik, az Örs Vezér térről a hév elviszi önt egészen a Rádió utca közvetlen közeléig. Cinkota állomáson kell leszállni, és a Szabadföldi útra rátérve öt percet gyalogolni.
- Aha, éérteem… – mondta szaggatottan ő, mint aki nehéz felfogásával éppen most dolgozza be eszméletébe a lehetőségeket. Egy kis idő múlva azt kérdezte a hölgy:
- Esetleg segíthetek még valamit? – Szedd össze magad, szedd össze magad, utasította saját magát, mert a kellemesen suttogó női hangtól nem akaródzott megválni, szerette volna hogyha az elkíséri még sokáig, miközben már a legvadabb képzelgések is átfutottak az eszméletén. Biztos ez a tipikus irodista féle… – tételezte magában föl. Biztosan szemüvege van és rövid szoknyája, csillogó harisnyában van és magassarkú cipőben forog bőrfoteljében, és rendre lerugdossa megfáradt és ódivatú kínai mintára meggyötört csodálatos lábairól a cipőit. Kár, hogy nem lehet ezeket a nőszemélyeket személyesen felkeresni a tudakozóirodákban… Minden vér kiment a fejéből, és ebben a szituációban gondolkodni komoly kihívást jelentett. Mélyen tudatosult benne, hogy voltaképpen a tudakozót hívta, és a „mi a szösz” jeligével híressé vált régi reklámot felidézve, amellyel debütált a köztudatban a társaság, a következő egyszerű kérdést intézte a türelmesnek mutatkozó bársonyos hangú nőszemélyhez:
- Mi az a hév? – A vonalban az idő nem állt meg, nem fagyott meg a levegő e gyermeki kérdés hallatára, ehelyett szorgalmas gépelést hallott, majd olyan végtelenül idilli hangon érkezett választ, mintha csak azt kérdezte volna, hogy mikor indul a holnapi első milánói repülőgép.
- A hév egy nagyvárosi közlekedőeszköz. Budapesten ezernyolcszáznyolcvanhét augusztus hetedikén helyezték üzembe az első hévet, amely az Örs Vezér terétől Gödöllőig közlekedett. A hévvezetőkne hivatalos mozdonyvezetői vizsgával kell rendelkezniük. A legmagasabb végsebesség, amit elérni képes, az száz kilométerperóra.
- Köszönöm… Tudja, nem rég költöztem fel vidékről Pestre, és még soha nem hallottam róla. Egyébként is mindig autóval közlekedek, csak most éppen egy ideje már szervízben van – füllentette. Világéletében Budapesten élt, és az összes létező fővárosi tömegközlekedési járművön utazott már, autója pedig sohasem volt, mert sajnálta volna a fenntartására költeni a pénzének jelentős részét. Szüksége se volt rá úgy igazán. – És ki helyezte üzembe a legelső hévet? – kapaszkodott bele a hévbe tettetett érdeklődéssel, lesz, ami lesz alapon, gátlástalanul.
- Egy pillanat, máris mondom… – felelt a hang készségesen, majd kisvártatva meg is mondta a választ.
- Mi a szösz? – kérdezte csodálkozást színlelve ő, amely rácsodálkozásról ő maga se tudta biztosan, hogy miről kellene, hogy szóljon, egyszerűen csak a magyar tudakozó debütálásakor országszerte közvetített reklám szövegét kívánta felidézni. A hölgy vette a lapot, és a wikipédia szerinti meghatározását felolvasta hivatalos hangon neki. Ezután mind a ketten nevettek. Még egy sor ilyen értelmetlen és szeleburdi kérdést tett fel a hangnak, ami egyedül csak szórakozási célt szolgált. És mivel a telefont kezelőnek nem valami életveszélyről számot adni szándékozó hívást kell fogadnia, nem diszpécser minőségben várja a telefonokat a tűzoltóságnál vagy a rendőrségnél, ezért hát nyugodtan hagyta magát megnevettetni és elkápráztatni. Mert őszintén kacagott, a munkaszabályzat ugyanis nem írta elő számára, hogy udvariasságból tettetett kacajokat kellene szórnia leggyötrelmesebb napjaiban is még az őt otromba és elcsépelt tréfákkal bombázókkal szemben is. Örült, mert eseménytelen, mondhatni unalomba fulladó hétköznapi tevékenységében feldobták átlátszó és gyermeteg módon, ő pedig örült, mert magányát balzsamozhatta a biztos tudást megnyugtatóan közlő édes hanggal. Izzott a vonal, és a levegőben sistergett a két ember, egy magányos férfi és egy magányos nő közti lehetőségeket magában rejtő villamosság, amely a telefon hullámait ütköztette egymással. Néhány perccel később már telefonszámot cseréltek egymással és találkozót beszéltek meg, ahová mind a ketten el is mentek, és ahol már a kellemes hang dekoratív tulajdonosa is élhetett a kérdezősködés jogával, amit kíváncsi nőszemélyként könyörtelenül ki is használt. Mert mind a ketten a megfoghatatlan rejtélynek bizonyultak egymás számára. Egyre gyakrabban találkoztak, míg végül össze nem jöttek egymással. A minden ismerettel látszólag rendelkező, isteni tudás birtokában tetszelgő hölgyről kiderült, hogy valójában segítség nélkül nagyon sok mindent nem tud, őróla pedig, nos… Kisült róla viszonylag hamar, hogy nincs autója, és hogy egyébként hatalmas lexikális ismeretanyaggal rendelkezik, és hogy nagyon jó ismerője a budapesti hévvonalaknak.
Vége
Author: Tóth Mihály
Tóth Mihály az Irodalmi Rádió szerzője. Üdvözlök mindenkit, Tóth Mihály vagyok. Több, mint egy éve folytatok írói tevékenységet. Eddig két regényemet és egy novelláskötetemet jelentette meg elektronikus könyvként a Libri, valamint a Líra. Papíralapú könyvként én magam, magánkiadásban jelentettem meg a könyveimet, melyek közül egyet már be is mutattam a tavalyi könyvfesztiválon. Nagyon szeretek adni az embereknek, értékes, örömteli pillanatokat nyújtani a számukra és szórakoztatni. Számomra az írás nem munka, hanem a legnagyobb feltöltődéssel járó tevékenység. A célom az, hogy minél több emberrel megismertessem a műveimet, és előbb-utóbb idegen nyelvekre is lefordítsam azokat annak érdekében, hogy a világ számos pontján élők balzsamként alkalmazhassák azokat a tudatukra és a lelkükre.
