Az öreg, a kutya és én

Az éjjel hazafelé mentem, amikor nem messze a házunktól találkoztam egy kutyával. Egyből felismertem, Barny volt a szomszéd zsemleszínű Labradorja.

– Hogy kerülsz te ide? – kérdeztem a kutyától, vagyis hát inkább magamtól. Láthatóan ő is rám ismert, hiszen sokszor találkoztunk, amikor segítettem egy-két dologban az öreg Jani bácsinak. Egyedül élt, a felesége két éve halt meg rákban. Azt hittük megy utána ő is. Ötven év együttlét után megszokni a magányt nem egyszerű dolog. Elhagyta magát egy ideig, de szép lassan visszatért a való életbe. Meggyászolta Ági nénit tisztességgel, a kutyája lett az egyedüli társa.   Megfogtam a nyakörvét, hogy hazakísérjem, nem ellenkezett. Éreztem, hogy húz, pont arrafelé, amerre lakik. Elértünk a ház kapujához, amikor rántott egyet a nyakán, és már át is ugrott a kapun. – Hó, tehát így közlekedsz – morogtam félhangosan.

Rossz érzés fogott el, mintha ez az eb engem várt volna. Lenyomtam a kis ajtó kilincsét, de zárva volt, ami nem szokatlan így éjszaka. Csöngettem, hátha az öreg meghalja, és kijön, de nem történt semmi. Most már tényleg elkezdtem aggódni. Csöngettem még párszor, de csak a kutya ugatott.  Az ugatás átment vonításba. Ennek fele sem tréfa, gondoltam, és vállal benyomtam az ajtót. Öreg szerkezet volt, könnyen engedett a kilencven kilómnak. A kutya odajött hozzám, majd a ház bejárati ajtójára feltámaszkodott a két mellső lábával. Ez számomra egyértelmű jel volt. Benyitottam, és hangosan szólongattam az öreget. Felkapcsoltam a villanyt az előszobában. Választ nem kaptam, így mentem tovább. Barny nem jött be a házba, megtanulta, hogy nem szabad. Éreztem a százéves ház jellegzetes szagát, de tisztaság volt. A konyha után a hálószobába belépve megláttam az összegörnyedt testet, a padlón feküdt furcsa pózban, mint akinek nagy fájdalma van a szíve körül.

– Jani bácsi! – kiáltottam. Lehajoltam hozzá, megfogtam a pulzusát a csuklóján, nem éreztem lüktetést. Azonnal hívtam a mentőket, amíg vártam folyamatosan irányítottak, hogyan végezzem az újraélesztést. Még sosem csináltam ilyet, félve fogtam hozzá, de azt tettem, amit mondtak a telefonban. Gyorsan odaértek, és átvették tőlem a mellkas kompressziót. Sikerült életet lehelni az öreg, szikár testbe. Bevitték a kórházba. Ott maradtam a kutyával, akit megkötöttem, mert féltem, nehogy a mentő után szaladjon.

A feleségem is kint állt már a kapunkban, valószínűleg ő is hallotta a szirénázást, Intettem neki, hogy mindjárt megyek, csak bezárom a házat. A kisajtót vissza tudtam tenni a helyére, nem szenvedett nagy kárt az erőszakos behatolásomtól. A kulcsot megtaláltam, az előszobában volt az őz agancsát utánzó tartóra felakasztva.

 

Másnap bementem a kórházba, hogy megnézzem, hogy van Jani bácsi. Bemehettem hozzá, mert mondtam a nővérnek, hogy a szomszédja vagyok, és tudtommal nincs élő rokona. Nem volt magánál, csövek lógtak ki belőle. Jött egy doki, megkérdeztem, hogy mi történt.

– Szívinfarktus – volt a rövid válasz.

– Túléli? – érdeklőttem.

– Szívósnak látszik a kis öreg, de most még nem tudok biztosat mondani – mondta, és ment a dolgára.

Haza mentem, fogtam a kulcsot, és átmentem a kutyához. Barátságosan fogadott, de még nem mertem szabadon engedni. A melléképületben megtaláltam a kutyatápot, és az edényt, amibe az öregember szokta etetni az ebet. Elé tettem a tálkát, megszagolta, de nem evett belőle. Ott hagytam, gondoltam majd eszik, ha éhes lesz. Éjszaka hallottam a vonítását, amire a környékbeli kutyák hasonlóan válaszoltak. Ez a fajta kommunikáció a farkasoknál szokás, az Észak sajátos melódiájának hívják az ottani emberek.

Ránéztem a következő reggelen is, de a tálka ugyanúgy volt, mint ahogy tegnap hagytam. Megsimogattam a fejét, szomorú szemekkel nézett rám. – Hiányzik a gazdi, tudom, de reménykedjünk, hogy nem sokára itthon lesz – mondtam, és körül néztem, hogy hallja-e más is, de csak ketten voltunk. Még bolondnak néznének, hogy társalgok egy kutyával. Gondoltam egyet, és megszabadítottam a lánctól. Azonnal a kapuhoz szaladt, és éktelen nagy ugatásba kezdett. Mintha az idő lelassult volna, a kutya vonalai megnyúltak, ahogy ugrott át a kapun. Messziről hallottam a hangomat. – Barny, ne-e! Fékcsikorgás, puffanás, nyüszítés.

Ugrottam a kisajtóhoz, kinyitottam, és nem tetszett, amit láttam. Ott feküdt szegény az aszfalton. Az autó vezetője már kiszállt, először megnézte a kutyát, és csak azután az autót. Erős kasznijú Land Rover volt, nem lett nagy sérülés rajta.

Barny próbált volna felállni, de nem tudott, a hátsó két lába sérült. Azonnal felemeltem – nem gondoltam, hogy ilyen nehéz –, és odavittem a házunk előtt parkoló autómhoz. Közben kijött a fiam is a házból, és látta, hogy viszem a kutyát, berohant a kocsi kulcsért. Betettük a hátsó ülésre, és robogtam vele az állatorvoshoz. Ez alatt eszembe jutott egy közmondás: „Három a magyar igazság.” Tegnapelőtt az öreg, ma a kutyája, remélem, nem jön a harmadik rossz is. Baloldalról száguldott belém a teherautó az egyenrangú útkereszteződésben, olyan erővel, hogy felborította az autót. Nem tudtam megmozdulni, a kutya is előrezuhant. Minden olyan hihetetlen volt. Távolról hallottam az emberek hangját, szirénázást.

 

Nehezek voltak a szemhéjaim, de lassan kinyitottam a szememet. A semmivel sem összetéveszthető fertőtlenítő szaga tudatosította bennem, hogy hol vagyok. Lenéztem a lábam felé, két lábformájú gipszet láttam kicsit fellógatva valamilyen szerkezetre. A paplan alól kikandikált egy műanyag cső. Megtapogattam magam, de nem találtam kötést. Lentebb nyúltam, és rájöttem, hogy megkatétereztek. Úgy éreztem, hogy a kezeimmel és a karommal nem lehet nagy baj, mert tudtam mozgatni mind a kettőt. Úgy nagyjából emlékeztem, hogy mi történt, ami örömmel töltött el. Következtetés: az agyammal nem történt semmi baj.

Bea, a feleségem ült a széken, és amikor meglátta, hogy felébredtem megkönnyebbült mosollyal jött az ágyamhoz.

– Hál’ Istennek, hogy magadhoz tértél, drágám, úgy aggódtunk – mondta, látszott rajta, hogy nem sokat aludhatott az utóbbi időben.

– Mióta vagyok itt?

– Tegnap reggel hoztak be, most meg nem sokára dél lesz.

– Mi van a kutyával? – kérdeztem.

– Jól van. A baleset után én jöttem veled a mentőben, Gábor meg elvitte a kutyát az állatorvoshoz. Neki is rögzítették a két hátsó lábát. A doki szerint teljesen meg fog gyógyulni. Otthon lábadozik nálunk. A kamrában csináltam neki helyet.

– Az autó?

– A helyszínelés után az autómentő elvitte a telephelyére, majd meglátjuk meg lehet-e csináltatni. Megállapították, hogy a teherautó sofőrje volt a hibás, nem adta meg az elsőbbséget neked. Neki nem lett semmi baja, majd bíróság előtt kell felelnie a tettéért.

– És Jani bácsi?

– Túl van az életveszélyen, szívós egy öregember, nem adja könnyen a bőrét.

– A te állapotod nem is érdekel? – húzta fel a szemöldökét Bea.

– Gondolom eltört mind a két lábam, ahogy látom azokat a gipszeket.

– Igen, hat hétig hordod őket – mondta, de látszott az arcán, hogy a gondolatai már máshol járnak, talán azt méri fel, hogy mennyire kell átrendezni a házat miattam. Ismerem jól a feleségemet, hiszen már harmincnégy éve gondoskodunk egymásról.

Amint látta, hogy jól vagyok a körülményekhez képest, már a következő lépésekre összpontosított.

Miután Bea hazament, egyedül maradtam a gondolataimmal. Csak a véletlen műve, hogy az események így történtek? Hogyan kapcsolódunk össze mi hárman. A misztikumokban nem hittem, materialista világban nőttem fel, mindenben a logikát kerestem. Semmilyen közös dolog nem köt össze bennünket, nem vagyunk rokonok. Addig töprengtem, míg elaludtam.

Felébredtem, mert valaki megfogta a karom.

– Itt a finom ebéd – mondta a fiatal nővér, és elmosolyodott. Odafordította elém a kis szekrény mozgatható tetejét, és menni akart, de most én fogtam meg a karját.

– Nővérke, nem lehetne most már kivenni a katétert? – suttogtam szemérmesen.

– Megkérdezem a főorvos urat – mondta, és kiment a kétágyas kórteremből. A másik ágyon nem feküdt senki, így nem kellett alkalmazkodnom senkihez.

Miközben ettem, folytattam az elmélkedést. Úgy látszik, hogy evés közben nem csak az étvágy jön meg, hanem a jó gondolatok is. Arra jutottam, hogy semmi más kapcsolat nincs közöttünk, csak a gondoskodás, egymás segítése, az odafigyelés. A kutya nagyon megszereti a gazdáját, mindent megtenne érte. Sok történetet hallottam már, amikor a kutya megmentette a gazdája életét. Mindig fontosnak tartottam a jó kapcsolatot a körülöttem élő emberekkel, és az állatokat is szeretem. Kétszer volt kutyánk eddig, mind a kettőt találtuk, és befogattuk. Az egész családunk ilyen, és ez nekünk természetes.

Két hónap múlva már együtt sétáltunk az utcán, az öreg, a kutya és én.

Harnyos Ferenc
Author: Harnyos Ferenc

Harnyos Ferenc az Irodalmi Rádió szerzője. Eszperantó nyelvet tanítok, ezért először ezen a nyelven kezdtem el novellákat írni. Nyertem pár irodalmi pályázaton, és ez adta a motivációt, hogy írjak magyarul is. Megjelent néhány novellám egy-két antológiában. Folyamatosan írok novellákat, de egy regény is készülőben van. Az írásaim sokszor a mai társadalmi problémákat feszegetik, de írok urban fantasyt és horrort is. Kedvenc íróim: Nemere István (aki nem mellesleg több könyvet írt eszperantóul), Stephen KIng.

Share on facebook
Megosztás
Share on twitter
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Gondolsz-e néha rám

(Senrjon csokor) Gondolsz-e még néha rám? Jut-e még eszedbe múlt-részlet. Sorsunk mivé lett? Gondolsz-e még néha rám? Eszedbe jut-e múlt, mint rege. Élet, csak csendes.

Teljes bejegyzés »

Naplementében…

Már én sem harcolni, sem győzni nem akarok, Tudomásul veszem, a nappalok halandók… Mi vagyok a világban… arc nélküli senki, Az utcán sem köszönnek, de

Teljes bejegyzés »

A múltamban

Visszatekintek a semmire… A régmúlt időmben, hősi várban laktam, Ez volt a sorsom, sikerült, jól belaktam… A régmúlt időmben, hősi várban laktam. Ez azonban már

Teljes bejegyzés »

Rózsa Iván: Bogdán László

Rózsa Iván: Bogdán László Mentetted falud, Minden cigányt hiába: Lecsóba ment terv… Budakalász, 2022. augusztus 7. Author: Rózsa Iván Rózsa Iván az Irodalmi Rádió szerzője.

Teljes bejegyzés »

Rózsa Iván: Domján Edit

Rózsa Iván: Domján Edit Örök ifjúság… Nem akart öreg lenni: Fiatal maradt… Budakalász, 2022. augusztus 7. Author: Rózsa Iván Rózsa Iván az Irodalmi Rádió szerzője.

Teljes bejegyzés »