Őszi elégia

Őszi elégia

Elmúltak, elszálltak a napsütötte idők,
elkezdtek hullani a lágy őszi esők,
az égen szürke fellegek, a földön tarka avar,
reggelente hideg köd mindent ölel s betakar.

Régi ismerősként köszönt a sapka és szövetkabát,
egy cipőmre ragadt sárfolt pöffeszkedve szalutál,
a szél pedig, e kis komisz, ha figyelmem lankad,
hideg borzongással fújja el nyugalmamat.

Egy aprócska gomblyukon át a kabát alá bújik,
majd hirtelen már a gerincem mentén kúszik…
Lúdbőrzik a hátam hideg érintésétől,
majd fülemhez hajol, s szavak lesznek sziszegéséből:

Torpanj meg egy pillanatra és tekintsél körbe:
az elsárgult levélköntös lehullt már a földre,
csupasz csontvázakként nyújtóznak a gallyak,
reszketve fohászkodnak, hogy beléjük ne marjak;

mint harcba hívó, mélyen búgó ökörszarv-kürt,
szarvasbőgés veri fel a csendbe dermedt erdőt,
s vad erővel, bősz haraggal csattannak az agancsok,
de eddig minden évben pár hét után az összes elhallgatott;

a virágok rég elnyíltak, a gólyák délre szálltak,
az élők átadták magukat mind a halálnak
vagy elmenekültek, s most néma a nyirkos, felhős ég,
a hideg földben nemsokára a fagy szelleme kísért…

Ennyit szólt a szél, majd zúgva tovaröppent.
Nem nevetett, csak tényeket közölt közönyösen,
én pedig megálltam, egy percre elmerengtem,
majd a gyorsröptű bölcsnek ekképpen feleltem:

A halál arat hamarosan? Közel az elmúlás?
A megfagyó világra nem vár megújulás?
Fehér hóhér hull majd s eltemet végleg mindent?
Ugyan már! Botor, ki azt hiszi, nincsen kiút innen!

Az összes élő nem hal meg: álom óvó karja
meleg, kényelmes vackaikban őket lágyan betakarja,
és alszanak a kopasz fák is – igaz, kissé fázva –,
s bár elhullott a virág, földben szunnyad magva

és nézd! Vannak bátrak, kik ősszel-téllel dacolnak,
életükért napról-napra keményebben harcolnak
és a táj se holt, csak megváltozott: pipázó öregúr,
ki komótosan maga köré ködpamacsokat fúj.

Elhallgat a világ, igen és megáll egy kicsit,
lehunyja a szemét, elmereng, majd elalszik…
S ilyenkor az emberben felötlik a kérdés,
hogy örökre szól-e, mikor az élet annyit mond: Lefekvés…?

Telünk után lesz tavaszunk? Addig nem tudhatjuk,
míg fejünket hófehér álomra nem hajtjuk,
addig két társunk csak a kétség és a remény…
Avarral, oh betakar-e majd valaki, aki megért?

S a magvakra, mit elvetettem, vár-e majd új tavasz?
Sok gyümölcsfám koronája nem marad örökre kopasz?
Lelkem létezhet tovább örökségemben?
Ha szellemem nyomot hagy, örökké élhetek?

Igen! Százszor és ezerszer fújtatva is igen!
életed nem csak években, de tettekben is mérheted;
addig élsz, míg lábad nyomát el nem mossa az ár,
míg ismerik neved, s becsülik elméd s kezed munkáját.

Elszállnak messze egyszer a napfényes idők,
csendesen áztatnak el majd a lágy őszi esők,
az eget felhő fedi majd, a látóhatárt köd,
kemény földben, avar alatt pihen majd örököd.

Régi ismerősként üdvözlöm majd a szelet
és távozás előtt átnyújtok neki egy szelet
bölcsességet, mire rájöttem: nem kell félni a halált,
mert a távozónak sose, csak az ittmaradóknak fáj…

Cserni András
Author: Cserni András

Cserni András az Irodalmi Rádió szerzője. Cserni András vagyok, 18 éves érdi gimnazista diák. Az Érdi Vörösmarty Mihály Gimnáziumban kezdtem meg a 12. évfolyamot, ahol biológiát és történelmet tanulok emelt szinten, fakultációként. Írással ötödikes koromban kezdtem el foglalkozni, kezdetben versekkel, három éve pedig regényekkel is. Verseimmel sikereket is értem el iskolai- és egyéb pályázatokon, regényeim egyelőre nem jelentek meg. Az írás számomra több, mint egyszerű hobbi. Kikapcsolódás, kiszakadás a mindennapokból, próbálkozás mély gondolatok megértésével. Témáim változatosak, komoly erkölcsi kérdésektől kezdve történelmi eseményeken át személyes élményeimig.

Share on facebook
Megosztás
Share on twitter
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Doberdó 1.

Magyarok a Nagy Háborúban… A csapattestemhez utaztam. Már harmadszor behívtak, mentem a frontra… A háború már, a harmadik évébe fordult. Ez a katona sorsa. A

Teljes bejegyzés »

Hétköznapok… szilánkokban

Mereven bámulok Álmélkodó rosszallással, Arra, mi nem tetszik. * Lehetetlen az, mit Én nem tudok megcsinálni. Rosszak, körülmények. * A hideg kávémat Iszom, nem megyek

Teljes bejegyzés »

ELSZÁNT EMBER

ELSZÁNT EMBER Egy kiváltság szorong, Bennem a düh forrong. Elnyúlnék egy vágyon, Vezess felé lábnyom. Szorongásom kiváltság, Elkerülni nagy bátorság. Halhatatlanok hordaléka, A tudás maró

Teljes bejegyzés »

Majd nászt ülünk!

A halál már, a lépcsőkön lefelé jön, szinte érzem… Bármit tesz is azonban, nekem ő még biz’ nem a fékem. Mi ketten majd valódi, nagy

Teljes bejegyzés »