A búcsú

Néha úgy érzem,  szinte felfalnak az árnyak,  s beleim kiömlenek a hideg,  fagyos talajra,  mint a disznók elé vetett moslék,  ami gőzölögve várja,  hogy befalják. Hidegben, az út meletti  járdára hajítva arra ébredtem, hogy a hasamon széthasadt bőr alól bugyogó véremet egy apró, szürke macska lefetyelte azzal a természetességgel, mintha csak a gazdái által kikészített itatótálból inná a napi tejadagot.

Legalább fájt volna, de a testem egész egyszerűen mintha csak figyelmen kívül hagyta volna a fájdalmat. Talán a hideg kötötte le sejtjeim figyelmét, nem tudom, de akárhogyan is, az állatot elhesegettem, majd felálltam és elindultam a szállodába. A csípős hideg ellenére kellemes volt az idő, a hasamra szorítottam a kabátom ujját. Néha észrevettem a sebtájékáról felcsapó gőzt, de a fájdalomérzet továbbra is elkerült.
Ekkor jutott először eszembe, hogy nem a saját életemet élem. Más szemével látok, és bárki legyen is az, valami csodálatos az, amit lát. Ez nem lehet az én szemem…nem!

A hajnali pára sűrűn ereszkedett, terpeszkedett, kebelezett be mindent ameddig csak a szem ellátott. Elmélázva figyeltem, ahogyan tejfehér színével elnyelte a templomtornyot, betódult a szűk utcák huzatos levegőjébe és homályos fátylat borított a már csak halványan pislákoló ablakok sárga fényére. Hihetetlen megnyugvást és szelídséget éreztem. Egyszerre borította könny az arcom, és húzódott mosolyra a szám. Lenéztem, és láttam, hogy a vérzés elállt. Búcsút intettem a fájdalomnak, búcsút a veszteségnek, mert titkon éreztem, ez nem az én testem, nem az én életem, nem az én fájdalmam és nem az én szemem tükre ami előtt az ismert világ képei peregnek. Akkor még nem értettem, mi lehet az a béke, ami elnyomta a fizikai fájdalmaimat érzékelni vágyó receptorokat. Csak áltam és figyeltem a ködben mozgó alakokat. Mindegyik távolodott, és habár ijesztően hatott a felismerés először, mennyire ismerős ez a látvány. Hónapok…évek óta csak ezt látom. Senki nem közeledett, mindig csak távolodott. Emberi arcokra ebben a pillanatban már nem emlékeztem, ámbár próbáltam felidézni őket, egy idő után feladtam a próbálkozást.
A távolodó emberek léptei nem hagytak nyomot az előttem elterülő macskaköveken, bármennyi tócsán is gyalogoltak át, márpedig abból jónéhány akadt a ködfalta levegőjű, harmattól csillogó út felszínén. Ráébredtem, hogy az emberek léptei egyáltalán nem hagytak nyomot a világomban, holott az enyém az övékkel azonos, bár már korántsem voltam biztos abban, hogy ki is vagyok, mert mint már korábban mondtam…mintha valaki más szemével nézném a világot továbbra is.
Mosolyogtam, lehunytam a szemem és hosszan beléllegeztem a nyirkos levegőt. Azt hiszem percek telhettek el így, amikor lassan kinyitottam, utolsó pillantást vetettem a ködbe veszett lények felé, és még mindig mosollyal az arcomon biccentettem a távolodó lépteknek amelyek megsokszorozódtak, és immáron már megszámlálhatatlan számú emberi alakot láttam távolodni, ezúttal utolsó alkalommal tekintettem utánuk, mert elfordultam és lassan elindultan az ellenkező irányba.

A város falai és a ködbe burkolódzott épületek között létező emberek lassan eltűntek mögöttem, a macskaköveket pedig egy zöld fűvel szegélyezett föld út váltotta fel. Hihetelen látvány tárult elém, mert a szemem előtt bukkant elő a nap egy zöld lugasokkal, fenyvesekkel és tölgyessekkel tarkított domb mögül. A fény tűzként futott végig a harmattól méltóságteljesen meghajoló fűszálak felszínén, gyémánként csillogva. Ezután végtelennek tűnő erdőket pillantottam meg jobbra, balra pedig zöld, határtalan mezőket, amelyen itt-ott színes virágok ékelődtek a békés, homogén színt megpöttyözve pirossal, sárgával és kékkel. Tudtam, hogy itt már nem látok soha többé a távolodók sötétebb színeiből. Tudtam, hogy nem fordulok vissza, hogy utolsó pillantást vessek rájuk.

Csak mosolyogtam, ahogy elméláztam a múltamon és az előttem álló jövőn. Egyedül voltam, és mégsem…tudtam, hogy ez a búcsúm, de nem bántam, sőt még most sem bánom egyetlen pillanatra sem, bárki is vagyok, bárhol is legyek…bárki szemén át lássam is a világot!

Zainkó András
Author: Zainkó András

Zainkó András az Irodalmi Rádió szerzője. Az írásnak e szakaszában jelenleg 33 éves vagyok és kopasz. Nincs ezen mit szépíteni, rettenetesen hiányzik a hajam! Az írással olyan okok miatt foglalkozom, melyek nem túl kellemesek. Életem során rengeteg dolgot tapasztaltam ezidáig, amiket nem szabadna, sőt, egyes dolgoknak nem is lenne szabad léteznie, ám mégis. A szomorú és lelkünket felörlő pillanatok itt élnek velünk, ahogyan a boldog és örömteli pillanatok is. A világ eseményeit olykor testközelből, máskor távolról figyelem és a megtörtént események köré történetet építek, itt-ott változtatok valamin, de a végeredmény mindig ugyanaz: az Élet tisztelete. Könyveim, írásaim a háborúról szólnak, kegyetlenkedésről, rettegésről és veszteségről, de nem céltalanul. Habár a valóság sokszor nem teremti meg a remény lehetőségét (vagy nem látjuk), az írásaimban mindig jelen van az a boldogság, ami után kapunk, mintha csak nyújtózkodnánk, hogy a napfényt a markunkkal megragadjuk. A béke pillanatai nagyon fontosak számomra, ezért a humor és a családon belüli szeretetet használom, hogy bemutassam, létezik ez a fogalom is...mert keressük, keressük, és végül megtaláljuk! Ebben hiszek, és ez vagyok én.

Share on facebook
Megosztás
Share on twitter
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

A káposztalepke csodája

Élt egy fehér pillangócska A virágos szép mezőn, A szivárványt figyelgette, Nézegette ő merőn.   Csodálta a sokféle színt, Közben pedig kesergett, Egyszínű fehérsége miatt

Teljes bejegyzés »

Genezáreti tó / Biblia Lukács 8:22-25

A Genezáreti tó Author: Mahler-Fürj Katalin Mahler-Fürj Katalin vagyok, Gyomán születtem 1976-ban. Versek írásával 15 éves korom óta foglalkozom, mely számomra nemcsak önkifejeződés, hanem varázslat

Teljes bejegyzés »

A Genezáreti tó

A Genezáreti tó Author: Mahler-Fürj Katalin Mahler-Fürj Katalin vagyok, Gyomán születtem 1976-ban. Versek írásával 15 éves korom óta foglalkozom, mely számomra nemcsak önkifejeződés, hanem varázslat

Teljes bejegyzés »

VÉGSŐ BÚCSÚ

VÉGSŐ BÚCSÚ Tudjuk a költőnek az Ősz a gyengéje, Bár erősen didereg a kései szántás, A diószagú Ősz is bólogat feléje, A Nyárias időért most

Teljes bejegyzés »

Blamázs

     Blamázs Bécs főpályaudvarán a Münchenből érkező menetrend szerinti járatra meglepően sokan vártak. Sietve érkezett egy rövid bundás napszemüveges hölgy is. Barátnőjétől éppen elköszönt

Teljes bejegyzés »

Katica bogarak

Mostanában gyakrabban jövünk Bólyba. A család itt lakik. Aki meg nem, az hazavágyik ide, a békességbe. A templom tiszta és tán túl halk is. A

Teljes bejegyzés »