A búskomor
Ablak előtt áll és vár a rablelkű búskomor,
lelke mélyéről a fény fel furcsa érzéseket kotor…
Ablak, ablak… De szép is a napfürösztötte táj!
Láthatatlan bilincsben látványuk mégis fáj:
otthona a börtöne, s börtön az otthona…
Ha hagyná, szíve szakadna, elméje megbomlana.
A szoba sarka árnyak fészke,
ott növekszik rég a végzet…
Szellemlények, lidérclelkek
ép eszére sorsot vetnek:
Meddig bírja? Meddig húzza?
Meg magát majd mikor adja?
Mióta is…? Egy tavasz tűnt el mögöttem nyomtalan,
míg egy szobába zárva hagytam el szép lassan magam…
De nem csak én, ó nem csak én: minden ember rab lett:
egy apró bíró fájón ítélt csöpp sorsunk felett,
s nyögnek most elhalón e ketrecbe zárt, őrült elmék
a falak közt, hol a szabadság tűnő, régi emlék…
A fantomok húsra vágynak,
megmozdulnak jaj, az árnyak…
Szellemlények, lidérclelkek
ép eszére sorsot vetnek:
Meddig bírja? Meddig húzza?
Meg magát majd mikor adja?
Az átmulatott éjszakák, a vágy vagy kis henyélés…
ugyan melyikért jár ily keserű büntetés?
Foltot hagytam – foltot hagytunk – az erény fehér falán?
Mit vétettem? Mit vétettünk? …Vétettünk egyáltalán?
…Érzem ez a magányos lét veszélyes és káros,
lassan fojt meg, mint egy asztmást a szmogot köpő város.
Az árnyak kezeket formálnak,
mohón lelkéért nyújtóznak…
Szellemlények, lidérclelkek
ép eszére sorsot vetnek:
Meddig bírja? Meddig húzza?
Meg magát majd mikor adja?
Undorodva lép el az ablaktól a búskomor,
lelkében, mint üszkös fekély terjed, nő a nyomor…
Magyarázatot keresni… Ej, fogas feladat:
ha óvatlan az ember, könnyen az őrület felé halad…
Választ suttog vagy hamis titkot ez a súlyos csend?
Napjaiba jötte óta csak könnyet s kétséget csent…
Terjed az árnyék és kacag,
falakból félelem fakad…
Szellemlények, lidérclelkek
ép eszére sorsot vetnek:
Meddig bírja? Meddig húzza?
Meg magát majd mikor adja?
Nem a börtön, nem a börtön őrli lassan lelkemet,
a magány, ez a gyászos magány, ami lassan eltemet…
Amíg voltál, míg öleltél, amíg mosolyogtál,
addig nem fáj, addig nem szúrt ez a börtön és maszkabál…
Ketten együtt, ketten párban a poklot is megjárnám,
de egymagam, így egymagam? Kivégez tulajdon szobám…
Az emléktenger fekete
sötét mélységbe rántja le…
Szellemlények, lidérclelkek
ép eszére sorsot vetnek:
Meddig bírja? Meddig húzza?
Meg magát majd mikor adja?
Egyik nap ó, gyönge tested köhögés rázta meg,
s másfél hét múlva már csak hált benned a lélek…
A lélegzetet gép köpködte beléd erővel,
hagymázas, lázas látomások kísértettek éjjel…
Majd kifújtad szép csendesen végső lélegzeted,
de én nem ülhettem melletted, nem foghattam kezed…
Nem levegő, bánatmocsár
tölti be a szobát már…
Szellemlények, lidérclelkek
ép eszére sorsot vetnek:
Meddig bírja? Meddig húzza?
Meg magát majd mikor adja?
Megremeg a múlt terhétől némán a búskomor,
könnye nincs már: mind elsírta; arca, mint egy szobor,
mint az értetlen fájdalom megtestesült képe.
Az élet szívét oktalanul darabokra tépte,
és elmereng keserűen: Továbblépni innen
érdemes, vagy igazából vigasz itt már nincsen?
Kísértetkéz emelkedik,
árnyujjai betemetik…
Szellemlények, lidérclelkek
ép eszére sorsot vetnek:
Meddig bírja? Meddig húzza?
Meg magát majd mikor adja?
Miért ő halt meg? Miért nem én? …De akkor ő szenvedne…
Önfeláldozásnak se helye, se értelme…
Nem hősi harc… Nem büntetés… Nem is szelekció,
ki hal, ki él… Nincs benne és sose volt ráció!
Nincs igazság…nincs rend…nincs semmi ítélet…
a véletlen dönti el csak, ki hal és ki élhet…
Szellemszáj fülébe susogja:
Élni meg mi jogod volna?
Szellemlények, lidérclelkek
ép eszére sorsot vetnek:
Meddig bírja? Meddig húzza?
Meg magát majd mikor adja?
Szívtelen, véren hízó galád, örülsz? Győztél:
kiszállok! Hulljon hát le rólam béklyó, kötél!
Kicsit tovább? Várj még? Bírjad? Sokszor hallottam már,
de ez hamis remény mind, s cserébe csak csalódás vár…
Hideg acél… Köszönöm, hogy fáradt vérem csorog!
Kedvesem, várj! Találkozzunk, hol ragyognak a csillagok!
A vöröslő vértócsában
táncot lejtenek az árnyak…
Szellemlények, lidérclelkek
testén-lelkén veszekszenek:
Enyém húsa! Enyém lelke!
Szíve csakis engem illet!
Három hónap után újra mosolyog a búskomor,
alélt mosoly arcán olyan, mint egy hervadó csokor…
De hirtelen egy fénysugár tör át az árnyfalon
– mosolygó melegsége kínjaiban oltalom…
Ne halj értem! – szól egy lágy hang. – Céltalan tett lenne,
mert ne hidd, hogy egymagad vagy, s nincs, ki szeretne…
Reménység gyúl szívében,
búcsúkönny csillan szemében…
Szellemlények, lidérclelkek
sikoltozva menekülnek:
Jaj, bánt a fény! Jaj, de éget!
Fussunk árnyak rejtekébe!
Fejem álmos, fejem nehéz… Jaj, mi lelhetett engem?
A bú… A kés… A lidércek… Holtnak kéne lennem…
S mégis élek… Mennyi ember! Ó család és barátok,
én elfutotottam előletek, de számíthattam rátok;
megóvtatok, megvédtetek, elláttátok sebem…
Otthon újra otthonom! Nem börtön, nem verem…
Félnivalóm nincsen többé,
rút árny, kotródj! Oszolj köddé!
Szellemlények, lidérclelkek
magányomban rám törhettek,
de szeretteim megmentettek,
hatalmatok nincs felettem!
Az ember csak most ébredt rá, a magány milyen pusztító,
mikor négy fal közt ül árván, mint egy kiszikkadt tó…
Mostanáig betonvárunk mélyén nem féltünk,
hogy a halál piciny angyala kit ragad el közülünk…
Sok sanyarú sors, veszteség és tönkretett élet…
de ki fel nem adta, megláthatta: adott, nem csak elvett!
Száműztek a négy fal közé?
Hidd el, sok-sok időt nyertél:
megismerted önmagadat,
barátaid, családodat,
és szellemlények, lidérclelkek
többé meg nem sebezhetnek!
Author: Cserni András
Cserni András az Irodalmi Rádió szerzője. Cserni András vagyok, 19 éves érdi egyetemista. Jelenleg a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi karának elsőéves joghallgatója vagyok. Középiskolai tanulmányaimat az Érdi Vörösmarty Mihály Gimnáziumban végeztem. Írással ötödikes koromban kezdtem el foglalkozni, kezdetben versekkel, három éve pedig regényekkel is. Verseimmel sikereket is értem el iskolai- és egyéb pályázatokon, első regényem (Sötét sorsok 1.: A farkasfalka) 2022. júliusában jelent meg, a folytatása idén érkezik terv szerint. Az írás számomra több, mint egyszerű hobbi. Kikapcsolódás, kiszakadás a mindennapokból, próbálkozás mély gondolatok megértésével. Témáim változatosak, komoly erkölcsi kérdésektől kezdve történelmi eseményeken át személyes élményeimig.
