A búskomor

A búskomor

Hétágra hiába süt verőfényesen a Nap,
ablakán kitekintve a búskomor borultnak
látja az eget, a tájat, a tükörképét,
mi a piszkos üvegről egykedvűen szemébe néz.
Otthona a börtöne, s börtön az otthona…
Ha engedné, szíve szakadna, elméje megbomlana.
A szoba sarka árnyak fészke,
ott növekszik rég a végzet…
Szellemlények, lidérclelkek
ép eszére sorsot vetnek:
Meddig bírja? Meddig húzza?
Meg magát majd mikor adja?

Nem volt rab mindig. Nem is olyan régen
még ahová csak akart, gond nélkül elmehetett.
Kötelesség, szórakozás egyensúlyt alkotott,
szerettei közt töltött el minden egyes napot…
Szemét lehunyja, a múltat felidézi,
az események okán csendben elmélkedik.
A fantomok húsra vágynak,
megmozdulnak jaj, az árnyak…
Szellemlények, lidérclelkek
ép eszére sorsot vetnek:
Meddig bírja? Meddig húzza?
Meg magát majd mikor adja?

Pár átmulatott éjszaka, a vágy vagy a henyélés…
melyikért jár ily keserű büntetés?
Mi miatt vált ilyen hánytatottá sorsom?
Itthon vagyok reményvesztett, szomorú, s magányos…
egy rosszakaró, apró bíró ítélt erre engem
pedig hibáimat jóvá tenni mindig igyekeztem.
Az árnyak kezeket formálnak,
mohón lelkéért nyújtóznak…
Szellemlények, lidérclelkek
ép eszére sorsot vetnek:
Meddig bírja? Meddig húzza?
Meg magát majd mikor adja?

Tovább pörög gondolata: Nem csak én bűnhődöm;
minden ember otthonából vált számukra börtön.
Mindnyájunkat ketrecbe zárták a békés, nyugodt falak
és új életet kezdtünk, mert választásunk nem maradt.
Kezdetben kötelességnek, nem büntetésnek éreztük,
amíg el nem fáradtunk és sok mindent el nem vesztettünk…
Terjed az árnyék és kacag,
falakból félelem fakad…
Szellemlények, lidérclelkek
ép eszére sorsot vetnek:
Meddig bírja? Meddig húzza?
Meg magát majd mikor adja?

Annak idején ő se volt még búskomor,
mert volt egy társa, kedves társa: a mindig vidám mosolygó.
Míg minden nap átkarolta, élvezte az életet,
nem zavarta, hogy a házból jóformán ki se mehet,
betartott minden szabályt, mert volt, akiért tegye.
Boldog volt…de az élet csúnyán elbánt vele.
Az emléktenger fekete
sötét mélységbe rántja le…
Szellemlények, lidérclelkek
ép eszére sorsot vetnek:
Meddig bírja? Meddig húzza?
Meg magát majd mikor adja?

Egyik nap a mosolygót köhögés rázta meg,
s másfél hét múlva már csak hált benne a lélek.
Lélegzetet köpő gép takarta be arcát,
hagymázas, lázas látomások zavarták nyugodt álmát,
majd harminc nyarat látott szíve szép csendesen megállt,
és nem láthatta utoljára életében párját.
Nem levegő, bánatmocsár
tölti be most a szobát…
Szellemlények, lidérclelkek
ép eszére sorsot vetnek:
Meddig bírja? Meddig húzza?
Meg magát majd mikor adja?

Élete attól a naptól értelmét vesztette.
Álmait, munkáját, jövőjét szélnek eresztette,
mert hiába lett védett, hiába szabad már,
hiába látszik az alagút végén a fénysugár,
ha akivel, akiért csinálta, nincs vele többé.
Zavar ül az agyán és sötét gyász a szívén.
Kísértetkéz emelkedik,
árnyujjai betemetik…
Szellemlények, lidérclelkek
ép eszére sorsot vetnek:
Meddig bírja? Meddig húzza?
Meg magát majd mikor adja?

Vajon mást is ért veszteség? Mást is ölt a vírus?
A magányosság másnak is ugyanilyen gyilkos?
Mivel érdemeltük ki ezt a sorscsapást?
Milyen bíró látja jónak az ártatlan halálát?
Nincs igazság…nincs rend…nincs semmi ítélet…
hogy ki élhet, nem erény dönti el, csak a véletlen!
Szellemszáj fülébe susogja:
Élni meg mi jogod volna?
Szellemlények, lidérclelkek
ép eszére sorsot vetnek:
Meddig bírja? Meddig húzza?
Meg magát majd mikor adja?

Mindjárt vége! Mindjárt szabadulsz! – józan esze sikolt.
Eh, régóta hallom már ezt! – vállat von és késért nyúl.
Éles, hideg acélpenge metszi el a csuklóját,
élénkvörös, fáradt vére festi át a padlóját.
Három hónap után újra a búskomor mosolyog…
Várj, kedvesem! Találkozzunk, ahol ragyognak a csillagok!
A vöröslő vértócsában
táncot lejtenek az árnyak…
Szellemlények, lidérclelkek
testén-lelkén veszekszenek:
Enyém húsa! Enyém lelke!
Szíve csakis engem illet!

Aléltan ül ágyának dőlve, fényben fürdik arca
és hirtelen…nem álmodom? A mosolygót hallja!
Drága kincsem! Értem ne halj! Te kaptál egy esélyt!
Az élet elvett engem tőled, de a rémálom, lásd véget ér!
S ne hidd, hogy magadra maradtál! Egyedül nem voltál soha:
ha követnél, elhagynád, kik neked szintén fontosak!
Reménység gyúl szívében,
búcsúkönny csillan szemében…
Szellemlények, lidérclelkek
sikoltozva menekülnek:
Jaj, bánt a fény! Jaj, de éget!
Fussunk árnyak rejtekébe!

Másnap reggel felébred, látja: karján kötés.
Szobájában széttekint, s elönti a felismerés:
ott áll anyja, apja, húga, ott áll minden barátja…
Ellökte őket, de nem adták fel…most is rá vigyáznak…
Igazad volt – suttogja. – Nem vagyok egymagam.
Téged elvitt a gyilkos kór, de mások itt maradtak.
Velük együtt kibírom
a hátralévő néhány napot.
Szellemlények, lidérclelkek
magányomban rám törhettek,
de szeretteim megmentettek,
hatalmatok nincs felettem!

Az ember csak most ébredt rá, milyen pusztító a magány,
mikor négy fal közt egy társa a gyötrő bizonytalanság.
Mostanáig betonvárunk mélyén nem féltünk,
hogy a halál piciny angyala kit ragad el közülünk.
Oly sok sanyarú sors, veszteség, tönkretett élet…
de ki fel nem adja, megláthatja: a sors adott is, nem csak elvett!
Száműztek a négy fal közé?
Hidd el, sok-sok időt nyertél!
Megismered önmagadat,
barátaid, családodat,
és szellemlények, lidérclelkek
többé meg nem sebezhetnek.

Cserni András
Author: Cserni András

Cserni András az Irodalmi Rádió szerzője. Cserni András vagyok, 18 éves érdi gimnazista diák. Az Érdi Vörösmarty Mihály Gimnáziumban kezdtem meg a 12. évfolyamot, ahol biológiát és történelmet tanulok emelt szinten, fakultációként. Írással ötödikes koromban kezdtem el foglalkozni, kezdetben versekkel, három éve pedig regényekkel is. Verseimmel sikereket is értem el iskolai- és egyéb pályázatokon, regényeim egyelőre nem jelentek meg. Az írás számomra több, mint egyszerű hobbi. Kikapcsolódás, kiszakadás a mindennapokból, próbálkozás mély gondolatok megértésével. Témáim változatosak, komoly erkölcsi kérdésektől kezdve történelmi eseményeken át személyes élményeimig.

Share on facebook
Megosztás
Share on twitter
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Tigris Tamás és Benjámin

Tigris Tamás a dzsungelben Fütyörészve ballagott, Néha széles jókedvében Ordított is egy nagyot.   A felhőtlen boldogsága Egy picikét hibádzott, Belefáradt a magányba, Keresett egy

Teljes bejegyzés »

A káposztalepke csodája

Élt egy fehér pillangócska A virágos szép mezőn, A szivárványt figyelgette, Nézegette ő merőn.   Csodálta a sokféle színt, Közben pedig kesergett, Egyszínű fehérsége miatt

Teljes bejegyzés »

Genezáreti tó / Biblia Lukács 8:22-25

A Genezáreti tó Author: Mahler-Fürj Katalin Mahler-Fürj Katalin vagyok, Gyomán születtem 1976-ban. Versek írásával 15 éves korom óta foglalkozom, mely számomra nemcsak önkifejeződés, hanem varázslat

Teljes bejegyzés »

A Genezáreti tó

A Genezáreti tó Author: Mahler-Fürj Katalin Mahler-Fürj Katalin vagyok, Gyomán születtem 1976-ban. Versek írásával 15 éves korom óta foglalkozom, mely számomra nemcsak önkifejeződés, hanem varázslat

Teljes bejegyzés »

VÉGSŐ BÚCSÚ

VÉGSŐ BÚCSÚ Tudjuk a költőnek az Ősz a gyengéje, Bár erősen didereg a kései szántás, A diószagú Ősz is bólogat feléje, A Nyárias időért most

Teljes bejegyzés »

Blamázs

     Blamázs Bécs főpályaudvarán a Münchenből érkező menetrend szerinti járatra meglepően sokan vártak. Sietve érkezett egy rövid bundás napszemüveges hölgy is. Barátnőjétől éppen elköszönt

Teljes bejegyzés »