Óda a megtört természethez

Óda a megtört természethez

Egykoron zöldellő, büszke lombú erdő,
te titkos sűrűség, te vadakat rejtő
háborítatlan vadon, Földünk tüdeje,
ki egykor a fél bolygót beterítetted!
Évszázados, délceg fákat ringattál öledben,
a madarakat, szarvasokat magadból etetted.
Kapott minden javadból ember, növény, állat,
s a mi rút fajunkban mégsincs semmi hála.

Valaha érintetlen, hófödte hegycsúcsok,
büszke bércek, kiknek tetőin nincsen túl sok
éltető levegő, mégis rátok hágok,
hogy föntről, mint ti, láthassam az egész világot!
Ölelő karjaitok egy hazát fognak körbe,
s méhetekben fejlődik sok hasznos kő-gyermek.
Kapott minden javatokból ember, növény, állat,
s a mi rút fajunkban mégsincs semmi hála.

Régen kristálytiszta, sebes patakok,
bölcs és csendes tavak, zubogó folyamok,
nádasokat nevelő édesízű vizek,
ti erőd-bástyái a tiszta életnek!
Halat, békát, siklót, gólyát eltartotok,
hajókat ringattok, s mi legfőbb, inni adtok.
Kapott minden javatokból ember, növény, állat,
s a mi rút fajunkban mégsincs semmi hála.

A múltban nem bolygatott, vad, hatalmas puszta,
napszítta, ősi föld, vándorok otthona,
a végtelen szabadság örök hírmondója,
szélseperte síkság, Petőfi dajkája!
Belőled srjad a fű, sok lény eledele,
s puha földed adja a bort és a kenyeret.
Kapott minden javatokból ember, növény, állat,
s a mi rút fajunkban mégsincs semmi hála.

Hajdan végtelennek hitt, kéklő, mély tengerek,
szelíd, azúr lagúnák, nyüzsgő korallszirtek,
vad, háborgó hullámok atyjai, anyjai,
sokmillió élőlénynek békés otthonai!
A bennetek élő számtalan hal oly sokakat táplál,
s ki fáradt, megpihenhet szigetitek partján.
Kapott minden javatokból ember, növény, állat,
s a mi rút fajunkban mégsincs semmi hála.

Annak idején kiterjedt, jeges sarkvidék,
metsző, zord szelek földje, hol kegyetlen a tél,
hóval fedett határvidék, Föld két végpontja,
kinek szívóssá lett nevelve minden lakója!
Hűtöd ezt a bolygót, hogy ne legyen túl meleg,
jegesmedve, pingvin, fóka mind benned élnek.
Kapott minden javadból ember, növény, állat,
s a mi rút fajunkban mégsincs semmi hála.

Ezeréves tölgyeket bútornak kivágjuk,
a délceg csúcsok testét bányákkal lyuggatjuk.
Patak, folyó tó mind méregtől fulldokol,
a sík földek feltörve, szántás rajtuk, s akol.
A tengerek lakóit öldössük tonnaszám,
s a sarki hósapkák is rég olvadoznak már.
Kapott minden földi jóból ember, növény, állat,
s a mi rút fajunkban mégsincs semmi hála.

Múltban merengve mégse ostorozzuk magunk,
hibást kutatva ujjal hiába mutogatunk,
mert a felelősséget a szavak nem hárítják el,
a jövőt nem tüntetések, hanem tettek döntik el.
De sajnos saját sírunk ássuk, innen nincs kiút:
kiszállni már nem lehet, s a fal felé száguldunk.
S kik az ütközés után egy kis kalász fölött állnak,
talán az ő szívükben majd felébred a hála.

Cserni András
Author: Cserni András

Cserni András az Irodalmi Rádió szerzője. Cserni András vagyok, 18 éves érdi gimnazista diák. Az Érdi Vörösmarty Mihály Gimnáziumban kezdtem meg a 12. évfolyamot, ahol biológiát és történelmet tanulok emelt szinten, fakultációként. Írással ötödikes koromban kezdtem el foglalkozni, kezdetben versekkel, három éve pedig regényekkel is. Verseimmel sikereket is értem el iskolai- és egyéb pályázatokon, regényeim egyelőre nem jelentek meg. Az írás számomra több, mint egyszerű hobbi. Kikapcsolódás, kiszakadás a mindennapokból, próbálkozás mély gondolatok megértésével. Témáim változatosak, komoly erkölcsi kérdésektől kezdve történelmi eseményeken át személyes élményeimig.

Share on facebook
Megosztás
Share on twitter
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Doberdó 1.

Magyarok a Nagy Háborúban… A csapattestemhez utaztam. Már harmadszor behívtak, mentem a frontra… A háború már, a harmadik évébe fordult. Ez a katona sorsa. A

Teljes bejegyzés »

Hétköznapok… szilánkokban

Mereven bámulok Álmélkodó rosszallással, Arra, mi nem tetszik. * Lehetetlen az, mit Én nem tudok megcsinálni. Rosszak, körülmények. * A hideg kávémat Iszom, nem megyek

Teljes bejegyzés »

ELSZÁNT EMBER

ELSZÁNT EMBER Egy kiváltság szorong, Bennem a düh forrong. Elnyúlnék egy vágyon, Vezess felé lábnyom. Szorongásom kiváltság, Elkerülni nagy bátorság. Halhatatlanok hordaléka, A tudás maró

Teljes bejegyzés »

Majd nászt ülünk!

A halál már, a lépcsőkön lefelé jön, szinte érzem… Bármit tesz is azonban, nekem ő még biz’ nem a fékem. Mi ketten majd valódi, nagy

Teljes bejegyzés »