Történetek a múltból

Egy esős vasárnap délután – amikor Misi nem tudott a kertben dolgozni – természetfilmeket néztünk a tévében. Éppen a vízibivalyokról volt szó, és arról, hogy a múlt század közepéig még Magyarországon is tenyésztették: végtelenül igénytelen, még a sást, a nádat, meg a mocsári füvet is megeszi. A „szegény ember marhájának” is nevezték, és nemcsak a tejét hasznosították, hanem igavonásra is használták, majd kiöregedve a húsát és a cserzett bivalybőrt is felhasználták. Amikor a film itt tartott, nekem eszembe jutott egy, édesanyám által mesélt történet arról, hogy jártak ők a testvéreivel, amikor a bivallyal hordták be a télire szánt szénát a legelőről a tanya mellé. El is határoztam, hogy a film után majd elmesélem.

Közben tovább néztük a természetfilmet, ahol épp arról volt szó, hogy a „szarvasmarhánál nyugtalanabb, félénkebb, gondozójával szemben azonban engedelmes és jóindulatú, de kevés veszedelmesebb állat létezik, mint a felingerelt bivalybika.”

  • No erről én is tudnék mesélni, mondta a férjem – és megegyeztünk, hogy a film után mindketten elmondjuk a magunk sztoriját erről a hatalmas állatról, mely mára nálunk már leginkább a rezervátumokban él.

Az első történet apósomékkal esett meg: tudni kell, hogy a múlt század közepén ő Jakabszállás és Orgovány határán a kádármunka mellett gazdálkodott is, és egy rövid ideig bivalybika bértartást is vállalt. Erre azért volt szükség, mert a termelőszövetkezet erre nem tartott külön tehénpásztort, viszont volt még igény fedeztetésre az orgoványi tanyavilágban, az ott élők igavonásra használt állatainak szaporítására. Apósom tehát elvállata Matyit, azt a hatalmas, óriási erejű állatot, aki csak és kizárólag apósomnak fogadott szót, így a reggelenként ő pányvázta ki a háztól távolabb lévő szikes legelőre, ő itatta meg napközben vödörből, és vezette be esténként a fészerbe. Nem is volt semmi baj addig, míg egy napon Matyi meg nem érezte, hogy a szomszédos tanyán „sárlik” egy tehén! Akkor viszont rántott egyet-kettőt a pányváján, és trappolva elindult a kukoricáson át arra a helyre, ahonnan a párzásra hívó szagot megérzete. Ezt a kukoricást épp három vagy négy asszony kapálta, akik felfigyeltek az óriási csörtetésre, és látták, amint a bika a kukorica szárát törve trappolt feléjük. El lehet képzelni azt a kétségbeesést, amivel az életüket féltve rohanni kezdtek a közeli szőlőben lévő diófa irányába, melyen menedéket reméltek a felbőszült állat ellen. Azzal persze nem számoltak, hogy Matyi a sebesen távoldó piros szoknyás Ágikát követve rohan a fáig, majd „bivalyerős” homlokával a fát döngetve, szarvával a földet szaggatva és hányva fog bőgni a fa alatt.

Anyósom a gyerekekkel épp a szőlőt kacsolta, ezért meglátta Matyit a fa alatt – megfogni azonban nem is próbálta, hiszen tudta, ha a felingerelt állat az újabb mozgásra a fát otthagyva ellene fordul, gondolkodás nélkül eltapossa. Így aztán azt találta ki, Gizike és Misi rohanjon, ahogy csak tud, ki a rétre ahol apjuk a füvet kaszálja. Tudta, hogy Matyit most csak és kizárólag a férje tudja megfékezni, és arra gondolt, így tudja a gyerekeket a legnagyobb biztonságban – ha minél messzebb kerülnek a bivalytól.

Bizony eltelt több mint fél óra, mire apósom futva odaért a fa alá, ahol a holtra vált asszonyok a fán csimpaszkodva sírtak és imádkoztak. A fához érve Matyit megpróbálta lenyugtatni és kötőfékénél fogva elvezetni. A bika előbb horkantva nekifordult, majd látva, hogy a gazdája az, fújtatva és tombolva „szántani” kezdte előtte a földet a szarvával. De apósom nem hátrált meg, sőt a kötőféket feszesen tartva egyre közelebb araszolt az állathoz, mire az szép lassan letérdelt, és hagyta, hogy a gazdája melléje lépjen, és a két szarva közötti részt vakargatva megnyugtassa.

Misi szerint nem sokkal ezután az édesapja felbontotta a téesszel kötött megállapodást, és Matyit elvitték tőlük. Azt mondta, nagyon sajnálta a bivalyt, hiszen arra valószínűleg vágóhíd várt, de nem vállalhatta a felelősséget, hogy valakit megsebesítsen vagy halálra taposson.

 

Az én történetem ennél rövidebb és vidámabb volt, és az eset Jakabszálláson történt. Az én anyukám azt mesélte, hogy amikor ő még csak pár éves volt – viszont a bátyjai között akadt még nála 18 évvel idősebb is – nekik is volt két bivalyuk a Gere tanyán, a Rózsi meg a Teca, amiket a nagyobb gyerekek már önállóan hajthattak. Ezért bízta rájuk a papa, hogy hozzanak be pár fuvar szénát a rétből, ahol ők fel is pakolták a petrencéket a kocsira, majd hazaindultak. Azaz csak indultak volna, ha a bivalyok a nyári melegben meg nem érzik a közeli nádas illatát, és minden nógatás meg kötőfékrángatás ellenére a nádas széléig nem húzták volna a kocsit, ahol a langyos vízbe gázolva elégedetten lefeküdtek. A gyerekek nem tudtak mit tenni: a több mázsás állatok – a nevükhöz híven, hiszen vízibivalyok voltak – kényelmesen elmerültek a pocsolyában. Óriási szerencsére a kocsit nem rántották magukkal, mert amikor Pali bátyám látta, hogy az állatok menthetetlenül a vízbe fognak gázolni, kiakasztotta az istrángokat a hámfából. Állítólag a bivalyok napnyugtáig maradtak a vízben, ahol Lajos és Pali velük maradt, anyukámat viszont beküldték a tanyára elújságolni papának, hogy a Rózsi meg a Teca iszapfürdőt vesz.

 

Így volt, régen volt, de igaz volt. A második világháború utáni évtizedekben még tenyésztették a bivalyokat, de azután lassan kiszorította őket a gépesítés: ma már a tanyavilágban is traktorral fuvaroznak, kemény vörös húsát már alig fogyasztják. A mai gyerekek már csak a kápolnapusztai Bivalyrezervátumban láthatnak vízibivalyt, vagy a National Geographic műsoraiban.

 

Holéczi Zsuzsa
Author: Holéczi Zsuzsa

Holéczi Zsuzsa az Irodalmi Rádió szerzője. Holécziné Tóth Zsuzsa vagyok, nyugdíjazásomig egy bankban dolgoztam vezető beosztásban. Az Alföldön egy kis faluban születtem, ezután Kecskeméten éltem a férjemmel és fiammal, de egy szakmai kihívás miatt tizenhat évvel ezelőtt Piliscsabára költöztünk. Nyugdíjasként szellemi elfoglaltságot is kerestem,  előbb nyelvtanulásra gondoltam, majd kis idő elteltével megfogalmazódott bennem az a diákkorom óta dédelgetett vágy, hogy írni kezdjek, talán még nem késő. Már a Középiskolai tanulmányaimat befejezve népművelés-könyvtár szakon szerettem volna továbbtanulni, de édesapám 17 éves koromban bekövetkezett halála után kereső nélkül maradt a család, ezért munkába álltam – és az évek során egyre messzebb kerültem ettől az elképzeléstől. Az irodalomszeretet és a jó fogalmazási készség persze megmaradt, és mindig jó szívvel gondolok a Középiskolai magyar tanáromra, Baltás Dánielre – illetve az ő osztálytalálkozónkon tett kijelentésére. “Bölcsész létemre az olyanok miatt volt érdemes magyart tanítani, mint  amilyen diák maga volt Zsuzsa “. Az egyetlen tantárgy amiből “dicséret” -tel érettségiztem  a magyar volt, és valahol a lelkem mélyén mindig készültem arra, hogy majd egyszer annál komolyabb “művet” is írok, mint a Macskaújságban közzétett 2 oldalas “nekrológom”. Kedvenc hetilapomat olvasva üzenet értékű volt számomra a Központi Médiaakadémia felhívása, mely szerint képzést indítanak írói ambíciókkal rendelkezők számára. Megosztva elképzelésemet...

Share on facebook
Megosztás
Share on twitter
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Tükrömbe néztem

Edit Szabó : Tükrömbe néztem Bele nézek a tükrömbe, néha olyan girbe-görbe, épp hogy odapillant szemem, képben vagyok,ott egy ember! Ember,kinek mély a lelke, ember,kinek

Teljes bejegyzés »

Kyrie eleison

Kyrie eleison Kyrie eleison Uram irgalmazz, irgalmazz a ma emberének Mert nem tudják, mit cselekedének,cselekedének Felforgatják a világot, , megverte őket az átok A sátán

Teljes bejegyzés »

Figyelmetlenség

Figyelmetlenség Szomorúan emelkedik a halálos baleseti statisztika Vajon mi okozza a mérhetetlen figyelmetlenséget Fegyelmezetlenség, vagy az élet vad hajszolása Nem lenne jobb inkább éltednek földi

Teljes bejegyzés »

Mit értem el eddig?

Mit értem el eddig? Az előző részek tartalmából: Öt hónap alatt, három nagytakarítással a megtépázott Akvarista Blokk visszanyerte egykori pompáját és fényét. A bővülő taglétszám,

Teljes bejegyzés »

Tékozló szerelem

Tékozló szerelem. Régen míg fiatal voltam Más dimenzióban gondolkodtam A tékozló szerelmet nem ismertem Butaságnak tartottam, s elkerültem S a tékozló embert sem szerettem Bár

Teljes bejegyzés »