Egy sál története

Nemzeti színű sálat viselő, mindenféle korosztályt képviselő férfiak jöttek szemben velem azon a bizonyos péntek estén. Végül egyedül már csak ők nyüzsögtek körülöttem, oldalt, hátul és elöl. Nem volt ember, aki a közelemben ne viselte volna a magyar honban jól ismert futball sálak egyikét, gyapjas, vastag, piros-fehér-zöld alapon különböző színekben pompázó sálat, példának okáért a jól ismert ferencvárosi zöld-fehér színű sas ábrával ellátottat, vagy éppen a lila-fehér színezetű újpesti színezetűt. Az egész éjszakai világ egyetlen terjedelmes futballstadionná változott, ahol annak monumentális mivolta okán nem szükséges a drukkereknek egyetlen szűz közegben tömörülni. Akadt néhány sörözgető fiatalabb forma közülük, akik nem éppen barátságos pillantásokkal méregettek a sötétben, akik talán a legapróbb árulkodó viselkedésbéli megnyilatkozást, vagy ruházaton meglapuló információt keresték, amely a magyar nemzetet, az ő értékrendjüket a legkisebb mértékben is gyalázhatná és sérthetné. Páran kötekedővé váltak már az italtól, de a nagy többség közülük békésnek és joviálisnak mutatkozott. Valami meccs volt aznap este, természetesen nekem fogalmam sem volt, hogy ki játszott ki ellen és hol. Lehet, hogy férfiatlan tulajdonság, de én magam soha nem rajongtam a futballért, a minden négy évben megtartandó világbajnoki selejtezőn kívül pedig soha nem is követtem azt figyelemmel, még annak ellenére sem, hogy apám focirajongásának köszönhetően egész gyermekkoromban szinte minden egyes műsoron lévő, sugárzott focimeccstől volt hangos a lakás. A gól elnyújtott ó betűs kiejtése, amint azt teli torokból kiáltják, már akkor mélyen az eszméletembe vésődött, amikor még alig tudtam járni. Egyszerűen nem tudott soha lekötni, ahogy ide-oda kergetik a labdát másfél órán keresztül a kapuba találásnak a lehető leghalványabb reményével, és a vébé selejtezőket is leginkább a második felétől kezdtem el követni, amikor is már tetőfokára hágott és tapinthatóvá vált a feszültség a levegőben. Abban biztos lehet mindenki, hogy én nem fogok könyveket és bejegyzéseket írni a magyar futballról, mint tette azt egykor Végh Antal, és nem fogok a facebook-ra focipályán készült fotókat kiposztolni, mint teszi azt napjainkban is Kukorelly Endre Budapest főpolgármestere mellett pózolva.

Azon a bizonyos estén ahogy mentem hazafelé, keresztülhaladva az úton és a villamossíneken egy vastag focijelképekkel ékesített sállal a nyakában szembejövő fiatal srác méregetett kritikusan és dölyfösen. Nem messze lemaradva követte őt egy tőle évtizedekkel idősebb drukkertársa, aki már a sok alkoholtól alig állt a lábán. Lehet, hogy rossz néven veszik, amiért én nem öltöztem mezekbe és sálakba, mint ahogy tették ők, és nem ünneplem azt a jeles napot, ami számukra ilyenkor az élet egyetlen igazi értelmét jelenti? – futott át a kérdés ismét az eszméletemen, mint ahogy ilyen esetekben történni szokott. Ezek az emberek egészen biztosan azt gondolják, hogy hazaáruló vagyok, hogy nem vagyok igaz magyar – sőt mi több, nem is közömbös vagyok, hanem egyenest az ellenfél csapatába tartozom. Amióta lekorlátozódott civilizált, egykori lövészárkokat ásó és kézigránátokat hajigáló társadalmunk a diplomatikus és alattomos háborús megoldásokra, azóta az agresszív törzsi beidegződések, ez a mindenkori tömegigény a törzsi háborúkra még inkább beköltözött a focipályákra, mint bármikor korábban. Eszembe jutott az a sok szotyoládét köpködő, sört vedelő és anyázó, az emberi fejlődésnek egy bizonyos fokán megrekedtnek látszó homo sapiens fajta, amelynek futballkultúrája és tradíciókban kimerülő mindenkori igénye abból áll, hogy hangosan becsmérli az ellenfél játkosait és szurkolóit, hogy eleve felkészülve megy ki egy focimeccsre a biztonsági emberekkel való csörtére, hogy büdösnégerezik, szőröstalpúzik és Nagy-Magyarország-ot kiabál. Eszembe jut ezzel párhuzamosan a már évtizedek óta siralmas állapotú magyar foci, amely számára Puskás Ferenc valami olyan jellegű emlék lehet, mint a jelenkori állapotok magyar politikájának átlagos történelmi ismeretekkel rendelkező nosztalgiázója számára Károly Róbert vagy Hunyadi Mátyás. Hogy a Puskás idején a stadionokban szurkoló magyar legcsúnyább megnyilvánulása kimerült annyiban: Szemüveget a bírónak! Eszembe jut Egyed bácsi Vas megyéből, édesanyám nagybátyja, aki egy régivágású Fradi drukker mind a mai napig, zöld sasos poszterekkel a hálószobájában, és mint valami vallást egy térítő szándéktól igen messze álló szolid keresztény, úgy gyakorolja rajongását, a tévében követve a focimeccseket, időnként elénekelve unokájával a Fradi indulót. És akkor eszembe jut példának okáért a tenisz vagy a forma-egy, ahol ismeretlen fogalom a gyűlölködés és a szotyola, ahol az egymás iránt érzett tisztelet és a kulturált viselkedés valami teljesen alapvető és ismert fogalom a gyakorlatban. Ezt a szúrós, kritikus tekintetet vittem magammal, amikor is, még nem érkezve át a járda túloldalára egy zöld sasos sálra lettem figyelmes, amely az úttest közepén hevert. Még zölden világított a gyalogoslámpa, még nem villogott vésztjóslóan, nem buzdított iparkodásra, volt időm megtorpanni és elgondolkodni, hogy vajon miféle sorsot szánjak neki. Mivel abban a pillanatban ott az úttest közepén két dolgot tehettem: vagy hagyom, hogy a sál ott maradjon, és autók sáros és súlyos kerekei gyalázzák meg minden eszmei jelentőségével együtt, vagy pedig felveszem, és sietek vissza abba az irányba, ahol a két focidrukker elindult dombnak felfele. Az egyikőjük hagyta el nyilvánvalóan, minden bizonnyal az idősebb férfi, aki már nem egészen tűnt józannak, gondoltam. Amikor megláttam a két szurkolót az éjjelnappali közért előtt, ők már lázasan nézegettek körül önmaguk környezetében, feltehetőleg a sálat keresték, amelynek a hiányát az idősebb férfi kétségbeesetten tapogatta a nyakában. Annyira fűtötte őt az alkohol a kellemetlen hidegben, hogy nem jelzett neki a nyaka a meleg utáni sóvárgás révén mindjárt közvetlen a sál elhagyásának pillanatában. Aztán amikor odatévedt a tekintetük rám, én kinyújtottam kezemben a sálat a levegőbe és egyenesen viszonoztam a tekintetüket megszaporázott léptekkel, mintegy tudomásukra hozva, hogy a sálat természetesen az őt megillető tulajdonosának kívánom visszajuttatni. Felém mutatott a fiatalabbik, amely annyit volt hivatott jelenteni: látod? Ott a sálad. Nincs semmi gond, a világon minden a helyén van. És onnantól fogva minden a helyére is került. A spicces állapotú férfi átvette tőlem a sálat, becsületes megtalálótól a jogos tulajdonát, valami olyan mozdulattal, mintha az egész dolog, amit alkoholmámorosan él át, egyáltalán nem is bírna valami nagy jelentőséggel, és mindez teljesen természetes volna. Ez talán csak a látszat volt, mert mindenesetre azért szelíd erőszakkal be akart vonszolni magával a boltba megfogva az egyik karomat, hogy meghívhasson egy italra. Én udvariasan, de határozottan ellenálltam neki, mondván, hogy másnap korán kelek és dolgozom, ami nem volt igaz.

– Nem baj, akkor legalább egy kólát fogadj el tőlem! – erősködött, ám értésére adtam, hogy ilyesmiről szintúgy nem lehet szó, mert lekésem a vonatom. Fiatal barátja az üzlet ajtajából már türelmetlenül szólongatta őt, aki látszólag nem akart részt venni ebben a hálálkodásban. Mire emberünk alkoholmámorában megértette, hogy nem fogok igényt tartani hálájára, kitárta szélesre kezeit, immár nyakában a sállal újfent, és azt mondta: – Éljen Magyarország, éljen a magyar csapat! – Majd elkezdte énekelni a magyar himnuszt. A sok magyar csapat közül nyilvánvalóan arra gondolhatott, amelyik aznap este játszott idegenek ellen, amely focimeccsről éppen hazafelemenőben van kis barátjával együtt. Szavaiból nem jött le egyértelműen, hogy a magyar csapat nyert-e, vagy veszített. Számára az egész focimeccs egy ünnep volt, egy szertartás, és mint a legtöbb magyar focidrukker, mintegy mellékes tényként élte meg a játék végkimenetelének mind a három lehetőségét – a győzelmet, vereséget és döntetlent is -, melyek csak következményei voltak a részvétnek, a rítusnak. Noha soha nem rajongtam a fociért, és soha nem tudtam együtt érezni az ő fajtájával, a büszke hazafi drukker típussal, szavai akkor az ő közvetlen közelségében, aurájában önmagamnak is be kellett, hogy valljam, megérintették a szívem. Valami magyarázhatatlan összetartozást éreztem vele, amit nem tud megindokolni az ember, valami büszkeségfélét, amit igazán senkinek semmi oka nincsen érezni, és mégis ott lappangott mélyen a szívemben. Sorstársi ösztönös összetartozás, amit a hosszú és viszontagságokkal teli magyar történelem alakított ki fiainak lelkeiben? Nem tudom… Csak azt tudom, hogy ez a spicces férfi azt a nem egészen helyénvaló következtetést vonta le, hogy én nagyra tartom az ő rajongását és a magyar futballt, nyilvánvalóan ezért vittem utána a sálat. Egy darabig mindössze csak annyit gondoltam az egész ügyről, hogy a jó szívem cselekedtette velem azt meg, amit, hiszen pontosan jól tudom, hogy milyen rossz érzés elveszíteni egy számunkra eszmei értékkel bíró tárgyat. Végül ahogy bandukoltam hazafele a sötétben, be kellett, hogy őszintén ismerjem be magamnak a tényt, hogy csakugyan nagyon komolyan veszem ezeknek az embereknek a szertartásos buzgó imádatát és a köztük valamiféle láthatatlan szövettel fennálló közös sorsbéli évezredes összeköttetést.

Vége