Judit egy idős rokonát látogatta meg Rákospalotán, az Öregsoron. Amikor hazafelé indult, hirtelen megrohanták az emlékek, és kocsijával a fűútról jobbra a patakpart felé fordult. Nem járt itt már vagy negyven éve, ezért egyre erősödő szívdobogással állította meg a kocsit a Rákos patakhoz vezető út végén. Kíváncsi volt, vajon megvan-e még az a szomorúfűz, amely alatt olyan boldog volt Rolanddal, élete egyetlen igaz szerelmével?
Lépteit szaporázva haladt az ösvényen, nem törődve azzal, hogy tűsarkú cipőjét nem ilyen terepre tervezték. Megvolt még a fűzfasor, és pár perc múlva ott áll az elágazásnál, a legnagyobb fa alatt. A fa alatt, amelynek kérgébe Roli késsel véste bele nevük kezdőbetűjét azon a csillagfényes nyári estén, mikor az övé lett itt, ennek a bókoló fűzfának a rejtekében. Az emlékek hatására könnyek szöktek a szemébe. Tizennyolc éves volt, érettségi után ápolónőként dolgozott az Árpád úti kórházban, amikor megismerkedett Rolanddal. A fiú egy csúnya verekedés után, sérülten került az ambulanciára, ahol ő éppen éjszakai szolgálatban volt. Mialatt lemosta és fertőtlenítette a sebeit – amit a srác sziszegve, de hősiesen tűrt – megpróbálta neki csapni a szelet, és megkérdezte, mikor lesz nappali szolgálatban, hogy a kötözésre is hozzá jöhessen vissza.
Hát így kezdődött. Munkaidő után elébe jött, presszóba vitte és süteményekkel kényeztette mielőtt a nővérszállásra kísérte volna. Azután arra kérte, vegyen ki szabadnapot, és menjen vele kocsikázni. Abban az időben még kevés embernek volt autója, főként a fiatal srácok körében számított „nagymenőnek” aki kocsival járt-kelt a városban. Hogy tulajdonképpen miből élt, honnan volt pénze kocsira és szép holmikra, az őt akkor nem nagyon érdekelte. Egyre jobban megszerette, hinni akart neki, bízni benne.
Csodás heteket töltöttek együtt, és fiú egy idő után arra kérte, hagyja ott a nővérszállást, és menjen albérletbe, hogy ne csak a szálló kapujáig kísérhesse. Alig merte bevallani, hogy nem teheti meg: neki a fizetése nagyrészét haza kell adnia, mert szülei nehezen élnek. A négy kistestvérét is ruházni és iskoláztatni kellett, és az akkorra már nagybeteg édesanyja gyógyszerei is sokba kerültek. Azt meg végképp nem merte bevallani a fiúnak, hogy az apja nagyon szigorú, biztosan felpofozná, ha tudná, hogy egy fiú miatt ott akarja hagyni az ingyenes nővérszállást.
Roli szeretett költekezni, és Judittól sem sajnálta a pénzt. Vett neki magnósrádiót, sok menő kazettával. Egyik nap elvitte a belvárosba egy extra bőrcuccokat árusító butikba, és fekete mini szoknyát meg maxi bőrkabátot vett neki. Judit ezeket haza se vitte Csepelre, csak amikor a nővérszállásról indult bulizni, akkor merte viselni. Tudta, ha apja meglátná ezekben a „kurvás” ruhákban, hatalmas verést kapna. A baj mégis bekövetkezett: egyik hétvégén az új szerelésben volt, amikor a belvárosban buliztak, és rendőrségi igazoltatás volt. Amikor sorra került, rémülten vette észre, hogy amikor átpakolt a pici új lakktáskába, a személyi igazolványát nem vette ki a táska oldalsó zsebéből. A hetvenes években még szigorúan vették az ilyesmit, ezért minden könyörgése ellenére előállították. Az éjszakát a fogdában töltötte félrészeg örömlányok és szipózástól kábult tinik között kuporgott egészen addig, amíg apja a rendőrségi táviratot lobogtatva érte nem jött. Judit azt hitte, mentem agyonüti, amikor meglátta őt pirosra festett szájjal, feltűzött hajjal a fekete bőrszerkóban. Otthon a szeme láttára akarta elégetni a „kurvás rongyokat”, de Judit azt hazudta: csak kölcsönkérte Magdától, vissza kell adnia. A verés után apja taxit hívott, hogy akkor most azonnal menjenek el a munkatársnőjéhez, és a szeme láttára adja vissza a ruhadarabokat. Szerencsére Magdának volt annyi lélekjelenléte, hogy falazzon neki. Meglepődés nélkül átvette a szatyrot, és csak két nap múlva, a műszak végén kérdezte meg, hogy mi legyen azokkal a szuper cuccokkal, amik nála dekkolnak?
Az eset után Roland hetekre eltűnt. Amikor újra találkoztak, őszintén sajnálta a történteket, és ismét szóba hozta, hogy milyen jó lenne egy közös kégli, ahol nyugodtan együtt lehetnének. Többször elmondta neki, mennyire kívánja, hogy vele akarja leélni az életét, és Judit földöntúli boldogságban úszott. Már nem presszókba jártak találkozni, a fiú munka után kocsival érte jött, kihozta őt ide, a patak partjára, és itt ölelte és csókolta az autóban.
Egyik este, amikor leállították az autót, Roland a csomagtartóból egy plédet vett elő, melyet leterített a fűzfa tövébe, az ágak takarásába. Hozott két poharat és egy üveg pezsgőt is, melyeket a takaró mellé helyezett. Ezután a meglepett lányt ölébe kapva bevitte a fa alá, és leültette. Pezsgőt bontott, koccintottak. Azt mondta, engedje meg, hogy a föld legboldogabb asszonyává tegye, legyen az övé itt és most, és ő el fog menni az apjához, és meg fogja kérni a kezét. Ezután csókolgatni kezdte: az arcáról a nyakára, majd a blúzát kigombolva a melleire lehelte forró csókjait. Judit még most, ennyi év után is beleborzongott az érzésbe, mely akkor járta át a testét. Már ő is akarta, hogy megtörténjen mindaz, amire a férfi vágyott, és nem törődve azzal, hogy itt a fa alatt akár meg is láthatják őket, boldogan adta át magát a gyönyörnek. Órákon át hevertek egymás karjaiban, pezsgőt ittak és szerelemtől ittasan csókolóztak. Roland háromszor tette őt magáévá azon az éjszakán. Az aktus eleinte fájt, de csak arra gondolt, hogy ezzel milyen örömet okoz a szerelmének, így boldogan tűrte az újabb és újabb szerelmi játékokat, amit a fiú kitalált. Csodás szerelmes éjszaka volt!
Judit még ennyi év után is egészen az átélt események hatása alá került, majd keze ökölbe szorult, és szinte visszamenekült az autójába. Ott azután rázni kezdte a zokogás, és csak sokára csillapodott le. Igen, ez után a csodás éjszaka után – miközben ő a világ legboldogabb emberének érezte magát – Roli a munkájára hivatkozva ritkábban jelentkezett. Olyankor mindig lehozta őt ide a fa alá, szenvedélyesen szeretkeztek, de már nem emlegette a házasságkötést. De ő – naiv hülye – akkor ebből semmit sem vett észre. Otthon beszámolt róla, hogy van egy komoly udvarlója, akit hamarosan be fog mutatni. Apja persze rögtön azt kérdezte, van-e rendes munkája, és mi az? Erre sajnos nem tudott pontos választ adni, azt mondta hát: üzletember. Hiszen a fiú mindig arra hivatkozott, „most első az üzlet, sok pénzt kell keresnem, hogy eltarthassalak”.
Nagyjából három hónap telt el az után a szerelmes éjszaka után, amikor Roli egy keddi napon közölte, most két hétig biztos nem fogja látni, de majd hívni fogja a kórházba, ha hazatért „Olaszból”. Megértette, tudomásul vette. Hétvége lett, a munkatársnői akartak egy születésnapi bulit rendezni, amihez el akarták kérni az ő magnóját. A szállóra hazaévre rájött, hogy az Rolinál van, ezért elhatározta, becsönget hozzájuk, és elkéri az édesanyjától. Igaz még sohasem járt náluk, de biztos volt benne, hogy a srác már mesélt róla a szüleinek, így bátran indult el hozzájuk. Csinosan felöltözött, nem akarta, hogy „csórónak” nézzék. Az utcába érve elég sok autót látott, néhány közülük szalaggal volt feldíszítve. Ahogy haladt végig a Zöldfa utcán, valahol zene is szólt, és ahogy közeledett a hatvanas számhoz, a cigányzene egyre erősebb lett. Megállt a kapu előtt, megigazította a haját, és már épp a csengőhöz akart érni, mikor az kivágódott, és ő meglátta, hogy az udvaron asztalok állnak, mely körül kiöltözött emberek ülnek… és ott, az asztalfőn az ő Rolija trónolt egy szemmel láthatóan terhes menyasszony mellett!
A tekintetük egy pillanatra találkozott, de mielőtt a férfi megmozdult volna, Judit sarkon fordult, és a kapun épp kilépő házaspárt kis híján feldöntve rohanni kezdett a pályaudvar felé. Első gondolata az volt, hogy most, rögtön a vonat elé veti magát, de ahogy az átjáróhoz ért, mégsem tudta rászánni magát, hogy az érkező tehervonat elé ugorjon. Ott állt órákon át, és csak folytak a könnyei.
Hónapokon át gyászolta azt a nagy szerelmet, amelyet annak a csaló gazembernek a karjaiban ért át, majd elhatározta: ő nem szerelemből fog férjhez menni, mert így szeretni csak egyszer lehet. Fél év múlva behoztak a kórházba egy teherautó sofőrt, akit a balesete miatt öt héten át azon az osztályon ápoltak, ahol ő dolgozott. János tizenkét évvel volt idősebb, mint Judit, csendes volt és visszahúzódó. Amikor már mankóval járni tudott, esténként odabicegett a nővérálláshoz, és órákon át őszinte rajongással nézte, amint Judit jár-kel, végzi a munkáját. Mielőtt a kórházból elbocsátották, megkérdezte: lenne-e a felesége, elköltözne-e vele a Dunántúlra egy kis faluba? És ő igent mondott.
Negyven év telt el azóta. János szülőfalujában orvosírnok lett, kertet művelt, állatokat tartott és szült három gyereket. A férjét szereti, becsüli, soha sem bánta meg, hogy elfogadta a házassági ajánlatát. De a szerelem ahhoz az öreg fűzfához köti, melynek törzsén még most is látszik kettőjük monogramja.
Author: Holéczi Zsuzsa
Holéczi Zsuzsa az Irodalmi Rádió szerzője. Holécziné Tóth Zsuzsa vagyok, nyugdíjazásomig egy bankban dolgoztam vezető beosztásban. Az Alföldön egy kis faluban születtem, ezután Kecskeméten éltem a férjemmel és fiammal, de egy szakmai kihívás miatt tizenhat évvel ezelőtt Piliscsabára költöztünk. Nyugdíjasként szellemi elfoglaltságot is kerestem, előbb nyelvtanulásra gondoltam, majd kis idő elteltével megfogalmazódott bennem az a diákkorom óta dédelgetett vágy, hogy írni kezdjek, talán még nem késő. Már a Középiskolai tanulmányaimat befejezve népművelés-könyvtár szakon szerettem volna továbbtanulni, de édesapám 17 éves koromban bekövetkezett halála után kereső nélkül maradt a család, ezért munkába álltam – és az évek során egyre messzebb kerültem ettől az elképzeléstől. Az irodalomszeretet és a jó fogalmazási készség persze megmaradt, és mindig jó szívvel gondolok a Középiskolai magyar tanáromra, Baltás Dánielre – illetve az ő osztálytalálkozónkon tett kijelentésére. “Bölcsész létemre az olyanok miatt volt érdemes magyart tanítani, mint amilyen diák maga volt Zsuzsa “. Az egyetlen tantárgy amiből “dicséret” -tel érettségiztem a magyar volt, és valahol a lelkem mélyén mindig készültem arra, hogy majd egyszer annál komolyabb “művet” is írok, mint a Macskaújságban közzétett 2 oldalas “nekrológom”. Kedvenc hetilapomat olvasva üzenet értékű volt számomra a Központi Médiaakadémia felhívása, mely szerint képzést indítanak írói ambíciókkal rendelkezők számára. Megosztva elképzelésemet...