Udvariasság, avagy… Abszurdok 3

KINCSES JÁNOS: ABSZURDOK 3

UDVARIASSÁG, AVAGY…

Kiléptek a térre, kéz a kézben; ahogy mindig is szokták, ha elmentek valahová. Nagyon sok ember volt mindenütt. A bámészkodók ellepték nemcsak a teret, hanem még a környező utcákat is, – pedig onnan nem sokat láthattak. Egyszerre melléjük szegődtek a biztonságiak; máskor is így volt, ha fontos eseményeken vettek részt, vagy megtiszteltek jelenlétükkel egy közérdekű megmozdulást. Meg tudták fizetni,… és hát, ez járt nekik…Elöl ketten, hátul is ketten kísérték őket , és még oldalt egy-egy komor, hallgatag egyenruhás. Ezt már kicsit soknak ítélték, de fő a biztonság! – gondolták, amint egymásra pillantottak. Lassan haladtak a tömegben. Az összegyűltek beszélgettek, hangoskodtak, volt aki nevetgélt, de akadt, aki szomorúan szemlélte a kis menetet. Sokat mondó pillantásokat vetettek rájuk, de szólni, senki nem szólt hozzájuk. Máskor sem; nem volt ebben semmi különös. Elértek egy kordonokkal elkerített területhez. Kinyílt a kis kapu, és ők áthaladtak kísérőikkel együtt; utána visszazárták. – Micsoda körültekintő intézkedés! – gondolták, amikor kattant a zár. Innen szőnyeg vezetett az emelvény felé. Nem éppen vörös; inkább bordó,… sötét bordó színű. De kifogástalan minőségű. Ezt megelégedéssel nyugtázták. Kényelmes léptekkel eljutottak a rögtönzött építmény lábához. Felnézve kissé ijesztőnek hatott; bár nem volt magas és tériszonyuk sem volt… Megszokták életük során a legmagasabb helyeken való megjelenést. Egyébként is csak néhány lépcső vezetett a tetejére; pontosan négy.
A férfi maga elé engedte feleségét, mert ketten nem fértek el egymás mellett. De fogta a kezét, és amennyire tudta, hátulról segítette, támasztotta. Ő maga lassan utána lépdelt. Biztonságban felértek. Itt már nem volt szőnyeg, – talán feleslegesnek ítélték; csak a csupasz deszkapadló recsegett kissé, ahogy ráléptek. Ez kicsit szokatlan volt, de nem tulajdonítottak neki túl nagy jelentőséget; annyi különös helyen megfordultak már életük során… Egy alacsony korlát itt is volt, amely elzárta az utat a méretes szerkezet felé. Egy kis sorompón át juthattak tovább, amelyet egy fenti egyenruhás nyitott meg számukra, és egyszerre vissza is zárta. A hat kísérő közül az egyik feljött velük és megállt a korlát lépcső felőli oldalán. Tovább haladtak az
előttük magasodó építmény felé. Néhány lépéssel előtte megállította őket az itt, fent szolgálatot teljesítő. Azután intett, hogy az egyikük közelebb léphet. Mi sem természetesebb, hogy a férj udvarias mozdulattal jelzett hitvesének, ami körülbelül annyit jelentett, hogy: – Tessék, parancsolj, drágám! – Közben ki is mondta ezeket az annyiszor elismételt szavakat. Hiszen így tett, valahányszor elmentek színházba, moziba vagy valamilyen rendezvényre; a bejáratnál tisztelettudóan megállt és ilyen szavak kíséretében: – Parancsolj, kedvesem! – előreengedte őt, majd melléje szegődött. Aztán, ha a széksorokhoz értek vagy egy terített asztalhoz , ismét így szólt: Tessék, szívem, tiéd az elsőbbség! Én majd csak utánad…
Unalomig elismételt, de kedves, meghitt mondatok voltak ezek az életükben. Tehát most is a berögződött gesztussal és szavakkal, előreengedte szeretett feleségét: Parancsolj, drágám! – aki pedig előre is indult. Ám ekkor hirtelen mozgolódás támadt lent a téren. Majd az egyik becsatlakozó utcában lassan szétnyílt a tömeg és utat engedtek egy vágtában közeledő lovasnak. Volt valami jellegzetes a ruhájában és a felszerelésében; innen fentről is látszott, valami hírnök lehetett.
Eközben az asszony odaért az ormótlan alkotmányhoz, és a rá várakozó, kissé szokatlan öltözetű egyén elvette a sálkendőjét és a gépezet közvetlen közelében lemutatott egy pontra a padlón, hogy oda álljon. Engedelmesen odalépett. Ezalatt a lovas berobogott a térre. Látszott, hogy hivatalos ember, ezért, ha nehéz is volt az összezsúfolódott sokaság miatt, utat engedtek neki. Izgatott mozgolódás, mormogás, szóváltás indult az összegyűlt sokaságban. A pár férfi tagja fent az emelvény szélén érdeklődve figyelte a fejleményeket. Megnyugtatólag asszonyára nézett, az vissza rá, majd készségesen előre hajtotta a fejét, miután, még mindig dús haját, hátul összefogta és a bal válla fölött elöl leengedte….A lovas odaért az emelvényhez, gyors mozdulattal leugrott tajtékos, agyonhajszolt lováról és egy összetekert, pecsétes pergament nyújtott át a néhányad magával itt várakozó, parancsnok-félének. Az összegyűltek között hangos közbeszólások, feszült, ideges párbeszédek alakultak ki. A magasban a férfi belenyugvással nézte, hogy neje előrehajta fejét és egy erre a célra kialakított, félkör alakú mélyedésbe helyezi még mindig formás, fehér nyakát. Majd kicsit oldalt fordulva, még egyszer férjére pillantott. Lent pattanásig feszült a helyzet. Azok, akik meghallottak valamit az irat tartalmából, hangosan tovább adták, erőteljesen gesztikuláltak, lökdösték a rendfenntartókat, majd nekik estek, aztán egymásnak – mintha két táborra szakadtak volna…Volt, aki dühöngött, mások meghatódtak vagy örömkönnyekbe törtek ki… A parancsnoknak végre sikerült elolvasnia a küldeményt a nagy dulakodás közepette. Ebben a pillanatban odaintett a pódium tetején álló emberének és elbődült, ahogy a torkán kifért. Ám hiába, a féktelen hangzavar elnyelte artikulátlan üvöltését. Ekkor kicsatolta pisztolytáskáját és rohamléptekben felküldte mellette álló beosztottját. Az már ugrott is… Egy lépcső, egy dörrenés,… második, még egy dörrenés,… harmadik,… még egy utolsó pisztolylövés, amit leadott a százados a fegyveréből, hogy lenyugtassa a felbolydult embertömeget.
Közben fent a különös szerkezet kezelője, kibiztosította a fényes, pengeéles acéllap rögzítő rendszerét, és már csak a jelre várt… A lihegő katona felért az utolsó lépcsőfokra…A kezelő megkapta az engedélyt és működésbe hozta a rendszert… A dobogóra ekkor felugró közlegény, kezében az írással, még látta, amint megcsillan a lenyugvó nap vöröses fénye a halk sikkanással tehetetlenül lezúdúló súlyos penge lapján. – Abbahagyni! – üvöltötte, amint szóhoz jutott. – Parancs jött! Helyt adtak…a… kegyelmi…kérvényüknek! – nyögte akadozva és a nő felé mutatott,aki furcsa pózban térdelt a guillotine oldalának dőlve… Aztán a csöndben ott álló öltönyös úr felé fordult, aki látott és hallott mindent… Legalábbis eddig a pillanatig… Most már egyre kevésbé érzékelte a lába alatt hullámzó tömeg látványát és moraját. Sőt! Akik itt fent voltak, azokat is mintha sűrű köd takarta volna el szemei elől. Ijedten tapasztalta, hogy élete párja is mintha egyre távolodna tőle… elérhetetlen messzeségbe… Aztán lassan ő is eltávolodott ettől a világtól…
Mialatt letámogatták a lépcsőkön
magában ezt motyogta alig hallhatóan: Parancsolj, drágám!… Tessék, kedvesem!… Csak utánad…é d e s e m!…

Kincses János
Author: Kincses János

Kincses János az Irodalmi Rádió szerzője. Kincses János vagyok, Győrújbaráton lakom családommal már több mint húsz éve. Első komolyabb írásaim középiskolában, majd kötelező katonai szolgálatom alatt készültek. Ezek dalszövegek, rövidebb versek és egy még el nem készült Misztérium játék szövegkönyve és betét dalai. Nagy részük negyven évig pihent. Tavaly tavasszal kerültem kapcsolatba a facebook-on különböző irodalmi alkotó csoportokkal, akiknek tagjai segítőkészen megjelentették műveimet oldalaikon és további írásra buzdítottak. Azóta több mesét, játékos történetet, hosszabb prózát és verset írtam. Valamint megpróbálkoztam az apeva, haiku, haiga és pundurka műfajokkal. Mivel sokan segítenek nekem, akik ezekben a műfajokban jártasak és profinak számítanak, próbálok kiteljesedni és egyre színvonalasabb alkotásokat közreadni.

Share on facebook
Megosztás
Share on twitter
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Kételyek és bizonyosságok

Kételyek és bizonyosságok Az előző részek tartalmából: Utolért minket az Idő. Elballagtunk. Már csak az érettségik ideje alatt tartózkodunk az öregiskola falai közt. Akvarisztánból csupán

Teljes bejegyzés »

Füge

Füge. Írta: Egyed-Husti Boglárka   Minden történet elkezdődik valahol és véget is valamikor. Füge története is ilyen. Sokáig nem is akartam megírni. Úgy voltam vele,

Teljes bejegyzés »

KÍNZÓ OLTALOM.

Ez az írás számomra azért jelentős, mivel ez volt az első, mint olyan, amit elküldtem egy pályázatra. A pályázaton akkor semmit nem értem el vele, ám a későbbiek folyamán bekerült két könyvbe, továbbá azonos címen színpadra is lett álmodva. Nem egy vidám történet, de úgy érzem roppant fontos, hogy minél többen elolvassák, mert tudomásom szerint a kint élő szabad embereknek fogalma nem volt, és most sincs arról, hogy mi, intézményekben élők mekkora jogfosztottságot éltünk át az elmúlt két évben.

Teljes bejegyzés »

KUTYMORGÓ

KUTYMORGÓ Ha az élet néha kemény, kérjél tőlem tanácsot, Soha nem hagylak egyedül, én vagyok a barátod. Napközben a házat őrzöm, néha tiszta unalom, De

Teljes bejegyzés »