Karácsony este van,
Jégvirág az ablakban.
Benn ropog a tűz,
Jó anyám félelmet űz.
Arcáról könnyei csorognak,
Nehéz volt a mai nap.
A konyhában terítve az asztal,
A poharak csordultig bánattal.
Örülnénk, mi gyerekek, de félünk.
Anya sír, jaj, de rosszat érzünk!
Nem érzem a kalács illatát,
Csak az alkohol fojtó szagát.
Apa lelke most részegen táncol,
Másokkal ünnepli a karácsonyt.
Este még a fát hazahozta.
Ennyi volt csupán az ő dolga.
Jaj, ti szürke, józan napok,
Gyertek, s hozzatok nyugtot!
Karácsony este van,
Jégvirág az ablakban.
Az asztalon gyertya ég.
Szívemben fáj a sok emlék.
Valaki az asztalhoz dülöngél,
Bortól kábultan leroskad, enni kér.
Ünnepelni kellene Istenem.
Mondd meg nekem, hogy tegyem!
Hogy gyermekem karácsonya szép legyen,
Tanítsd ezt meg nekem.
Mit tőlem elvettek,
Add vissza gyermekemnek!
Karácsony este van,
Jégvirág az ablakban.
A konyhában fényfüzér,
Valaki hozzám küldi énekét.
Valaki, ki most mással ünnepel,
Kit tőlem egy világ választ el.
Száll az ének hét határon,
Hiányzik nagyon a karácsony.
Fogd a kezem, ne engedd el!
Legyen legalább egy ünnepem.
Author: Ózdi Zsuzsanna
Ózdi Zsuzsanna az Irodalmi Rádió szerzője. Folyamatos keresés, kutatás az életem. Mindig keresek valamit. 1969-ben csodálkoztam rá először erre a világra. Azóta próbálom felfedezni. Csodálatos expedíció ez, teli hegyekkel, völgyekkel, könnyekkel, kacagásokkal. A művészetek segítettek, segítenek megérteni, eligazodni, továbbmenni… Eleinte lefestettem, később eljátszottam, most pedig leírom, amit a lelkem diktál. Gyerekként lefestettem… csendes, nyugodt, szép, színes világot képzeltem el és próbáltam visszaadni. Így születtek első tájképeim. Közben elkezdtem játszani a színekkel. Később a hangszeren játszott zene bűvölt el. Szerencsésnek mondhatom magam, hiszen olyan hivatást találtam, amely utat enged a játéknak, és amely során tündéri játszótársakra lelhettem: 1995 óta tanítóként folytatom az utam. Beloptam a művészeteket a dolgos hétköznapjainkba: alkotótábor, közös hangszeres zenélés, fellépések… A gyerekként csendes és nyugodt világ felnőttként kezdett zajos és zaklatott lenni. Nem tudom, áldás vagy átok, de az érzelmeim vezérelnek, melyek erősek, intenzívek. Olyannyira, hogy maximálisan megélem őket: teljesen fenn, vagy teljesen lenn. Kacagva sírok és könnyezve nevetek. Ilyen alkattal nehéz „szót érteni” a világgal. Hogy tudnám elmondani? Hogy tudnám leírni? És egyszer csak jöttek a sorok. Néha csak egy gondolat, néha egy egész vers… Aztán meglepődtem: akiknek megmutattam, azoknak is mondott, adott valamit. Örültem, mikor a visszajelzések arról árulkodtak, hogy írásaim többféleképp értelmezhetők. Így talán...
Egy válasz
Van és volt ez így. Erősnek kellett lenni, nem összeroskadni. Szeretni muszáj, mindig minden körülményben.