Idegen

Alig hajnalodott, fel kellett kelnie. Nem a lépcső keménysége zavarta, amin aludt. Belül zakatolt valami. Izgatott volt. Remélte, félte is, hogy ma lesz a nap, amire már öt éve várt. Lassú, szögletes mozdulatokkal feltápászkodott, mindene sajgott. Gyorsan, lopva nyújtózott egyet, mint akitől már a nyújtózást is elvehetik. Persze, itt résen kell lenni. Gondosan hajtotta össze az elvékonyodott, összefolyt színű paplant, majd a zsebéből előkerült görcsös spárgával összekötötte és ráült. Épp előbukkant az első éles napsugár az utca túloldalán lévő sarokház takarásából, amikor elment előtte az első járókelő. Félig lehunyt szemhéja alól nézte, de tudta, hogy ez nem fog adni semmit. Aztán egyre többen mentek el mellette, többségében rá sem nézve. Némi aprópénzt már kapott, de ez még nem lesz elég. Még 10 font kell. Dél volt, amikor az a furcsa idegen odajött hozzá. Máskor is látta már: huszonéves lehetett, legfeljebb harminc, de a szakál miatt nem lehetett megállapítani a korát. Egyébként jó ruhákat hordott és azt a bosszantó napszemüveget sosem vette le. Nyakában egy fényképezőgép lógott. Máskor is látta és már nagyon bosszantotta. Többször rajtakapta, amint a szemközti vendéglő teraszán ül és bámulja őt. Utálta, amikor megbámulják. Ha segíteni akar, akkor adjon valamit, de ne bámulja őt senki, nem cirkuszi majom ő!  Előbb-utóbb mindig tovább állt az idegen, de ma miután kifizette a kávéját elindult egyenesen őfelé. Még csak ez hiányzott! Esküszöm, megütöm, ha le akar fotózni! – gondolta. Ekkor vette észre, hogy egy bőröndöt is húz magával: – Remélem, nem látom többet erre!  Az idegen talán érezte a felé irányuló haragot, tisztes távolságban állt meg tőle.  – Bocsánat, maga… Ezt itt hagynám – mondta, majd elé tolta a bőröndjét és sietős léptekkel elment. Percekbe tellett, mire eldöntötte, hogy megnézi, mi van benne. Annyi mindent hal az ember, drogügyek, lopott holmi, de őt nem fogják behúzni egy ilyen trükkel, még mit nem! Végül kinyitotta. Ruhák voltak benne, cipő is, tisztálkodószerek. Nem értette az egészet, de ha már kapta, hát jól fog festeni ezekben a repülőn, ha végre sikerül megvennie a repjegyet. Csakhogy az még nem volt meg. Éppen rakosgatta vissza a ruhákat, amikor egy boríték kiesett egy felöltő zsebéből, megnézte és – Megvan! – felkiáltással felugrott a helyéről. Percekig ujjongott. Aztán hirtelen megállt, gondosan eltette a borítékot és szótlanul bámult arra, amerre az idegen eltűnt. Egy perc múlva ismét elmosolyodott és paplanját ott hagyva elindult a bőrönddel a metró mosdója felé. Néha beengedték ide, hogy kicsit rendbe tegye magát. Szerencséje volt, Sam volt a szolgálatos, ő mindig beengedte. Megmosakodott, tiszta ruhát vett fel, aztán besétált az első borbélyhoz.

Mikor néhány óra múlva leszállt a Londonból érkező járatról Budapesten, már tudta, hogy lesz ereje hozzá. Nem számított rá, hogy örülni fognak neki, talán be se engedik, végtére is ő hagyta el a feleségét és a fiát már tizenöt éve, de látni akarta őket. Talán egyszer meg fognak neki bocsátani. Talán képes lesz majd elmagyarázni, hogy akkoriban tényleg jó ötlet volt elfogadni azt a kiküldetést és nem tehet róla, hogy a felesége semmiképpen sem akart vele menni. Arról sem tehet, hogy három év múlva a gazdasági válság miatt egyik napról a másikra elbocsájtották és szó szerint az utcára került. Eleinte még telefonált rendszeresen, de aztán egy idő után a fia már nem jött oda a telefonhoz, a felesége hangja pedig egyre szomorúbbnak tűnt. Aztán már nem futotta a hívásokra sem. Ritkán írt, de az is egyre nehezebben ment, választ meg  – ha írtak is -, az egyik átmeneti lakásból a másikba költözés miatt szinte sosem kapott. Meg aztán azt remélte – talán túl sokáig remélte – hogy talál majd másik jó állást. Nem talált, csak egyre rosszabbakat és elfogyott minden pénze. Akkor meg már nem írhatott, úgy nem láthatták, azt nem tudhatták meg, hogyan tengődik. De régóta tervezi, hogy hazajön. Igen, mindezt el fogja mondani, évek óta csiszolgatja ezt a monológot, az nem lehet, hogy ne értsék meg.

Többször csengetett a jól ismert csengőn – melyen már a felesége neve volt ott, nem az övé -, de senki nem nyitott ajtót. Ott állt egy ideig tanácstalanul. Számított rá, hogy Éva ott fog vele veszekedni az ajtóban és sokáig kell győzködnie, amíg bemehet és beszélhet, de ez így meg sem fordult a fejében, hogy lehetőséget sem kap a magyarázatra.

  • Segíthetek? – kérdezte egy érces női hang mögüle.

Azonnal felismerte, hogy ez Kovácsné, az elsőről. Évával jó barátságban voltak, talán segít meggyőzni – gondolta.

  • Hazajöttem – mondta bizonytalanul, – de nem enged be senki.

A nő keményen nézett a szemébe egy ideig, aztán szó nélkül kivett egy irdatlan kulcscsomót a zsebéből és az egyik kulccsal kinyitotta az ajtót:

  • Nincsenek itthon – mondta – és nekem most mennem kell. Ezzel el is indult a lépcső felé.

Belépett az előszobába, minden olyan volt mintha tegnap indult volna el onnan, kabátok a fogason, a tükör… – de a tükrön volt egy papír, amin nagy betűkkel az állt “ Apának”. Émelygett az izgalomtól, ahogy olvasni kezdte.“ Apa, ha ezt a levelet olvasod, akkor itthon vagy, ahogy reméltem. Nem tudom mi történt veled, nem tudom miért tűntél el, és azt sem, hogy meg tudok-e majd valaha bocsájtani, de ha idáig eljöttél maradj itthon. Anya, mielőtt meghalt, azt kérte, hogy keresselek meg. Azóta járok Londonba. Én közben elkezdtem ott dolgozni, egy galériában. Fotós vagyok, az utca emberét fotózom. Hétvégére hazajövök.”

Sayti Andrea
Author: Sayti Andrea

Sayti Andrea az Irodalmi Rádió szerzője. Négyéves korom óta olvasok, ekkor vezetett sikerre kitartó kérlelésem a nővérem irányába, hogy bevezessen az általa ismert egyik legnagyobb varázslatba: a krikszkraksz ábrák mögötti történetek felfejtésének mikéntjébe, az olvasásba. Az indíttatás nyilvánvalóan a szüleimtől jött, hiszen az anyagi okokból egyébként minden luxust nélkülöző háztartásunknak a könyvespolcok megbecsült részei voltak és a közös, hétvégi ebéd feletti beszélgetéseik is időnként az aktuális olvasmányaik felé kanyarodtak. Nálunk az olvasás alapszükségletnek számított. Az írni tudással aztán jöttek a fiókomban őrzött kisebb mesék is, de megmutatni nem bátorkodtam őket, és ezen az sem változtatott, hogy az iskolás évek kötelező fogalmazásait általában szívesen írtam és pozitív visszajelzéseket is kaptam rájuk. Amikor azonban a szakmaválasztásra került sor, tettem egy akkor bátornak tűnő kijelentést: „Mindegy, hogy mit csinálok addig, de ha öreg leszek és lesz már sok tapasztalatom, akkor biztos írni fogok”. A mindennapok sodrásai közepette aztán az írás egy ideig csendben lapult bennem, amíg néhány éve elő nem tolakodott, utazás vagy séta közben összeállt versek formájában. Ekkor csatlakoztam a Magyar Íróképző tanfolyamához, ahonnan azóta is sok bátorítás és ihlet származik. A versek továbbra is spontán születnek, saját akaratuk szerint. A prózához azonban számomra csend kell, hogy le tudjak merülni az emlékek,...

Megosztás
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

82 − 81 =

Húsvét

Húsvét Már korán reggel nagy felfordulás volt a városban. Sokan gyűltek össze, hogy a nagy tanács előtt egy embert elítéltessenek. Attalosz is közelebb ment, hogy

Teljes bejegyzés »

Még enyém a remény

Még enyém a remény   Enyémek még szavaim, s enyém minden betű, Még érzem a régi borok ízét, még érik a hárslevelű. Enyémek még a

Teljes bejegyzés »

Rózsa Iván: Messze még…

Rózsa Iván: Messze még… Új név ajtódon? De még erőd teljében, Messze még talán… Budakalász, 2024. március 27. Author: Rózsa Iván Rózsa Iván az Irodalmi

Teljes bejegyzés »

Rózsa Iván: Bölcs nyugalom

Rózsa Iván: Bölcs nyugalom Olvadó a szív: Agg szentimentalizmus? Bölcsek nyugalma… Budakalász, 2024. március 27. Author: Rózsa Iván Rózsa Iván az Irodalmi Rádió szerzője. Pécsett,

Teljes bejegyzés »

Rózsa Iván: Örök tavasz

Rózsa Iván: Örök tavasz Elszállt ifjúság: Hol van már, tavalyi hó? Már rég elolvadt… Budakalász, 2024. március 27. Author: Rózsa Iván Rózsa Iván az Irodalmi

Teljes bejegyzés »