Térdig süpped a lábam a hóba, de kitartóan próbálok lépésről lépésre nagyapám lábnyomába lépni. Ő igyekszik kisebbeket lépni, hogy kilenc évemmel követni tudjam, közben folyamatosan magyarázza, hogy így szépen lassan, de biztosan átjutunk ezen a részen és a Posta-réttől már könnyebb lesz. Nem néz hátra, de figyeli, ahogy jövök mögötte, mesélek, felelgetek. Nem akarom, hogy hallja a hangomon, hogy fáradok, ezért kimérten lélegzem, és közben hősnőnek érzem magam, aki megküzd a végtelen hómezőkkel. Két éve hogy a régi iskolámból átírattak egy közelebbibe, azóta itt kísér mindennap iskolába nagyapám, de még ekkora hóban sosem mentünk. Fent, a keskeny vasúti töltésen nem járt még előttünk aznap senki, ezért egyszer megáll és megmutatja, hogy sétabotját hogyan nyelné az út szélének látszó hó, ha hinnénk a hófehér paplannak, ami alatt a valóságban nincs is talaj. Tavasszal sem könnyű ám ez a körülbelül egy órás út. Akkor főleg a lenti résznél vannak gondjaim, a házaknál, ahol itt-ott a rossz kerítés alatt kisziszegnek ránk a libák. Volt, amelyik utánunk is futott, de nagyapa visszakergette.
– Te vagy a legszebb nyúl a halpiacon! – mondja, ijedt arcomat látva. Ezen mindig elmosolyodok.
Máskor kisebb vagy nagyobb kutyák ülnek kint a kapu előtt, és én bizony a kisebbtől is rögtön lemaradok nagyapa mögött. Nem fogalmazom így meg magamban, de érzem, hogy amíg ő ott van velem, addig igazából nem érhet semmi baj.
Legjobban persze a nyarakat szeretem. Nem az a jó az iskolai szünetben, hogy nem kell iskolába menni, hanem az, hogy egész nap otthon lehetek. Amíg türelmetlenül várom minden nyáron, hogy apu mikor lesz végre szabadságon, amikor majd mehetünk sátorral egyhónapos kirándulásra, addig peregnek a napok a testvéreimmel, a könyveimmel, nagymama meséivel, amiket az előszobában ülve mond, miközben borsót fejt, zöldséget pucol, vagy éppen zoknit stoppol. Nagymama tüdőbeteg, ezért nagyapával külön házrészben laknak és mi nem mehetünk be. De ha kiül az előszobába, akkor odagyűlünk a lépcsőhöz és órákon át hallgatjuk, beszélgetünk. Nem mesét mond, hanem az életet. Az övét, a környezetét, amiben fiatal volt, a gyerekkorát, a boldog békeidők gyerekcsínjeit. Meg a háborút, a veszteségeket, a fájdalmakat, nagyapám négy éves szovjet hadifogságát, a reménytelenséget, a szegénységet, a határon való átszökést két kis gyerekkel, hogy a rokonok segíteni tudjanak. Ha nem is értünk mindent, érezzük, ahogy a szavaival bennünket is összestoppol. Anyu alig tud hazakönyörögni minket onnan estefelé.
Nagyapám nem mesél a hadifogságról, sem a háborúról, sem az ott megismert orvosról, akinek tanácsára néhányan hagymát loptak a földekről. Ha észrevették őket, aznapra csak a verés volt az övék. De ha sikerült, azt megették a semmihez, szétmart ínnyel és torokkal is. Ők túlélték. Anyámtól tudom csak, hogy négy év fapriccsen alvás után otthon is csak a földön tudott aludni, hosszú ideig. Nem mondja, hogy zsigeri ellenérzése van az orosz nyelvvel szemben, sőt, engem megdicsér, amikor jó jegyet kapok belőle. Nem faggatjuk. Nem mesél arról sem, hogy már nyolcévesen át akart szökni a határon – 1919-et írtak akkor –, hogy megtalálja az apját, aki faképnél hagyta a családot, és aki miatt neki a sanyarú mostohagyerek-sors jutott a nagynénjénél, éveken keresztül. Szakácsnőként dolgozó anyja nem vihette magával az úrnőjéhez. Nagyapám ekkor, kisgyerekként, egy éjszakát a rendőri fogdában töltött szökési kísérlet miatt. Nem mesél arról, milyen nehéz volt később a családját ellátnia, amikor leégett a gyár, ahol kárpitosként dolgozott. A gyáros felvette a biztosítást, a dolgozókat szélnek eresztette, munka sehol. Nem mesél arról sem, amikor az aradi színháznál dolgozott díszletezőként, és az egyik turné közben leesett az állványról és eltört a gerince. A vagonban feküdt tizenkét órán át. Anyámnak azt mondták, hogy hazahozták a „holttestét”. Túlélte ezt is.
Nagyapám a néhány sor szőlőről mesél, ami a kertben van, arról, hogy mit mikor kell permetezni. A rózsákról mesél, hogy melyiket honnan hozta. A fecskékről mesél, akik beköltöztek az előszobájukba, és ha már így esett, gyorsan létrát vett elő, és felszerelt egy virágtartót alájuk. Azóta hajnalban korábban kel, mint a fecskék, hogy azok nyitva találják az ajtót, amikor reggel kirepülnének. És persze számontartja, hogy mind hazajöttek-e már este, mielőtt bezár. Nagyapám a szerszámokról mesél, amik a szomszéd kanapéjának javításához kellenek. Hármasával hordja ki őket az udvarra, és nagy gonddal sorba rakja. Abba a sorrendbe, ahogyan használni fogja őket. Türelmesen fordul többször, és nem kezd bele a munkába, amíg nincs kéznél minden. Ezt nagyon szeretem nézni. Közben elmeséli a folyamatot, hogyan kell lebontani a felfeslett anyagot, megmenteni minden szöget, afrikot, lószőrt, zsákvásznat, ami még használható, de sosem szabad visszatenni olyan anyagot, ami már nem látja el tökéletesen a dolgát. Csak olyat adhat ki a kezéből, amit még legalább húsz évig nem kell utána javítani.
– Ez nem olyan, mint a bútorgyári, amit pár év után ki kell dobni. – Ezt úgy mondja, hogy egy életre megjegyzem: ha nem értékálló, amit csinálok, bele se kezdjek.
Egyszer megsérül a keze.
– Azt a kutyafáját! – mondja, és arcán látom a fájdalmat. Sosem káromkodik. Azt csak oroszul tud, de már régen nem teszi.
Kiesik valami olyasmi a számon, hogy „szegény nagyapa”.
– Szegény az ördög, mert nincsen neki lelke! – hangzik nagyapa válasza. Viccesen mondja, hogy elüsse a fájdalmat és az én aggodalmamat, de számomra súlya van.
Az egész élete ars poeticája ez. Az egyik legfontosabb örökségem ez.
Sosem mondom rá többet, hogy szegény. Akkor sem, amikor fájós lábával egy napig állunk sorba krumpliért és végül nem jut mégsem semmi. Akkor sem, amikor minden hajnalban be kell állnia egy sorba, hátha aznap hoznak valami élelmet a 80-as évek végének aradi élelmiszerboltjába, s ott áll még délután is, amikor a suliból hazajövet csatlakozni tudunk hozzá. Akkor sem mondom szegénynek, amikor másik nagyanyám temetésére menve túl a nyolcvanadik évén átadja másnak a helyet a villamoson és nem tudom meggyőzni, hogy az ő lábának jobban kell az ülés.
– Az úr a pokolban is úr – mondja mosolyogva és én tudom, hogy igaza van.
Nem a kifogástalan, élére vasalt nadrág és tökéletes szürke felöltője, szürke kalapja miatt. A mosolya miatt, amivel akkor is ad, amikor nincsen semmije. A gondoskodása miatt, az ereje miatt, amivel mindent túlél, hogy megvédjen minket. A lelke miatt, ami által a leggazdagabb örökséget hagyta rám.
Nem mondom rá, hogy szegény akkor sem, amikor ottmaradnak Aradon nagyanyámmal öregen, miközben bátorítanak bennünket, hogy átköltözzünk Magyarországra, mert itt jobb lesz majd az unokáinak. Ők már nem akarnak jönni. És nem mondom rá, hogy szegény, akkor sem, amikor karácsonyra készülünk hazamenni látogatóba és az izgatott készülődést egy perc alatt ólmos faggyá változtatja a hír: nagyapa már nem lesz velünk.
Hosszú évek telnek el, mire megértem, nagyapa mindig itt van velünk. Benne van a mozdulataimban, amikor nem kapkodok, hanem átgondolom, hogy mire lesz szükségem. Itt van velem, amikor tudom, hogy lépésről lépésre haladva megoldom a legnehezebb helyzetet is. Itt van, amikor túlélem a lehetetlent, mert valakinek szüksége van rám. Velem van, amikor figyelek a részletekre és a minőségre. És főképp itt van minden pillanatomban, amikor nem vagyok szegény, mert megtalálom a lelkem.
(megjelent az Irodalmi Rádió azonos c. antológiájában, 2021, Líra)
Author: Sayti Andrea
Sayti Andrea az Irodalmi Rádió szerzője. Négyéves korom óta olvasok, ekkor vezetett sikerre kitartó kérlelésem a nővérem irányába, hogy bevezessen az általa ismert egyik legnagyobb varázslatba: a krikszkraksz ábrák mögötti történetek felfejtésének mikéntjébe, az olvasásba. Az indíttatás nyilvánvalóan a szüleimtől jött, hiszen az anyagi okokból egyébként minden luxust nélkülöző háztartásunknak a könyvespolcok megbecsült részei voltak és a közös, hétvégi ebéd feletti beszélgetéseik is időnként az aktuális olvasmányaik felé kanyarodtak. Nálunk az olvasás alapszükségletnek számított. Az írni tudással aztán jöttek a fiókomban őrzött kisebb mesék is, de megmutatni nem bátorkodtam őket, és ezen az sem változtatott, hogy az iskolás évek kötelező fogalmazásait általában szívesen írtam és pozitív visszajelzéseket is kaptam rájuk. Amikor azonban a szakmaválasztásra került sor, tettem egy akkor bátornak tűnő kijelentést: „Mindegy, hogy mit csinálok addig, de ha öreg leszek és lesz már sok tapasztalatom, akkor biztos írni fogok”. A mindennapok sodrásai közepette aztán az írás egy ideig csendben lapult bennem, amíg néhány éve elő nem tolakodott, utazás vagy séta közben összeállt versek formájában. Ekkor csatlakoztam a Magyar Íróképző tanfolyamához, ahonnan azóta is sok bátorítás és ihlet származik. A versek továbbra is spontán születnek, saját akaratuk szerint. A prózához azonban számomra csend kell, hogy le tudjak merülni az emlékek,...
