Lajos alig lőtt ki százezer különböző kaliberű töltényt különböző fegyverekből, az eltelt másfél év alatt, amikor 1972. novemberének egy esős napján az ügyeletes tiszt mögé lépett a lőállásban, fegyverét elvette és futólépésben a laktanya ezredparancsnokához kísérte.
-
Ezredes elvtárs, Kuhár őrmester parancsára jelentkezem!
-
Pihenj. Magát különös megtiszteltetés érte. Magas rangú elvtársak akarják látni Csepelen. Kap tíz percet, hogy az ünneplő egyenruháját felvegye! Autó várja a főbejáratnál. Leléphet!
Két civil ruhás hallgatag ember közé ültették a fekete Volga hátsó ülésére. Szirénázva tették meg az utat, százötvenes átlagos sebességgel, végül a csepeli pártház főbejárata előtt álltak meg. Az úton egy szó sem hangzott el, legfeljebb a sofőr káromkodása, amikor villogására, dudálására is csak kényszeredetten adott neki utat valamely szabályosan közlekedő jármű. Határozottan vezették fel az emeletre, betessékelték egy hatalmas irodába, ahol egy korpulens ember, egyedül, háttal állva támaszkodott a mívesen faragott íróasztalra. Szék egy sem volt a helyiségben. Az ember töltött magának egy nagy pohár vízszínű italt, lehajtotta, majd megfordult. Lajos ekkor ismerte fel a sötét öltönyöst, hajtókáján tucatnyi csilingelő kitűntetéssel. Leonyid Iljics Brezsnyev volt a Szovjetunió első embere, a haladó világ – ezt így tanulta iskolájában – vezetője, korlátlan ura, aki éppen rendes baráti látogatáson járt hazánkban pártunk meghívására és aki természetesen időt szakított a munkáskerület szocializmus építésében elért vívmányainak megszemlélésére is. Lajosnak fogalma sem volt, hogyan üdvözölje a nagy embert, ezért az iskolában tanult szertartás szerint haptákba vágta magát és szalutált. Megszólalni nem tudott.
-
Ki vagy te? – kérdezte a nagy ember, midőn fürkésző szemmel, lassan megkerülte – ja, már tudom te vagy az a Kuharovics, aki szeret lődözni.
-
Da – nyögte ki Lajos, mert már értette a beszélt oroszt.
-
Mondd, fiam iszol te?
-
Nyet. Egy időben kicsit túlzásba vittem, ezért leszoktam.
-
Dehogynem – így Brezsnyev – s kitöltött mindkettőjüknek szto gramm vodkát a szépen csiszolt vizespohárba, s átnyújtotta Lajosnak – nazdarovnye – mondta, s felhajtotta a magáét.
Úgy érezte muszáj, hát ő is felhajtotta. Mi mást is tehetne? – gondolta.
-
Fiam, úgy hallottam van neked egy barátod Afrikában, Tanzániában, vagy Tanganyikában, ez a Nyenyerevics, vagy mi is a neve, tudod az a fekete bőrű elnök. Igaz ez?
-
Hát hordom a gyűrűjét – emelte fel kifordítva Lajos a bal kezét, mutatva a Nyererétől ajándékba kapott aranyékszert – és remélem, ő is az enyémet.
-
Akkor, ti valóban barátok vagytok. Kellene vele beszélned, mert én is szeretnék a barátja lenni, csak ő most a kínaiakkal barátkozik. Mondd fiam nem vagy te kínai?
-
Isten mentsen, én a hazámat szolgálom Magyarországot, mert magyar vagyok!
-
Na, jól van, akkor te lényegében szovjet vagy, szolgálnod kell az iternacionalizmust is, az igazi hazád! Volna egy kérésem fiam, de előbb még igyunk egy kortyocskát – töltött Leonyid Iljics mindkettejük poharába a vodkából – szeretnék én is a barátja lenni ennek a Nyenyerének. Tudsz ebben segíteni? Jövő héten ellátogat hozzám Moszkvába. Gyere el te is és ott összehozol vele, mint a barátom barátja.
-
Te, Leonyid Iljics – már Lajos elfogódottságát feloldotta a vodka – lehet ott célba lőni nálatok abban a Moszkvában?
-
Szoktunk néha lődözni. Miért?
-
Ha lehet, akkor megyek, csak legyen elég lőszeretek.
-
Van valamennyi. Akkor megegyeztünk? Jössz és felőlem lődözöl amennyit szeretnél, s közben összehozol ezzel az afrikaival, mert már nem szeretem, hogy mostanában csak a kínaiakkal barátkozik. Értesd meg vele, hogy mi sokkal jobb barátai lennénk, sőt már vagyunk. Tudod, én mindig a barátkozós megoldások híve vagyok.
Lajosnak halványan felrémlett, új cimborája valóban nagy híve a barátkozásnak, bizonyította ezt azzal is, hogy néhány éve, egy augusztusi napon, kedves fiait nagy számban elküldte barátkozni Csehszlovákiába is. Lánctalpas járművekkel, mert hátha rossz idő lesz és a nehéz utakon nem érkeznek meg időben.
-
Akkor ott a helyem, lesz, ahogy lesz, kedves Iljics!
Leonyid Iljics Brezsnyev még kitöltötte az üveg maradékát új barátjának, s magának. Koccintottak megegyezésükre, egyik érmét, véletlenül második Lenin rendjét, Lajos hajtókájára tűzte, s még annyit kérdezett mielőtt elbocsájtotta új szövetségesét:
-
Te fiam, szerinted ez a Nyenyerevics mit iszik?
Author: Pázmándi Péter Loránt
Pázmándi Péter az Irodalmi Rádió szerzője. 1959-ben születtem. Jogi egyetemet végeztem ennél azért kicsit később, majd vállalkozó lettem, amíg lehetett, amíg meg nem tetszett vállalkozásom valakiknek. Már kisiskolás koromban írni kezdtem. Zsengéket persze. Majd egynéhány írásom megjelent itt-ott, fontos, s kevésbé fontos helyeken. Jó pár esztendeje rendszeresen publikálok irodalmi portálokon. Nem másért, hanem, mert: időnként visszagondolok magamra, amikor még nem gondoltam arra, mit gondolok magamról akkor, amikor visszagondolok magamról nem gondolkodó magamra… Hitem szerint, van az irodalomnak egy olyan szegmense, amelynek lényege a gondolat és formája szükségszerűen a „mondolat”. Nézegetem a világot, s ennek eredményét megpróbálom időről-időre, amikor eszembe jut valami „értelmes, vagy érzelmes” szócsokrokba foglalni. Hangsúlyozom: próbálom! Összefoglaló verskötetem Vonzások és polaritások címmel magánkiadásban 2018. végén jelent meg. Ezután novellás kötetem 2021 elején jelent meg magánkiadásban (hogyan is lehetne manapság másként irodalmat megjelentetni újként, új gondolatokkal, sajátos zártkörű írói kánon, mondhatnám zártkörű írégység mellett), Gondoltam így, gondoltam úgy címmel… Irodalom másként, más szemmel!
