Ötvenhat esztendeje annak, hogy utoljára gyalogosan járta ezeket a poros
utakat. Akkor ellenkező irányban, hátra se nézve, szinte futva menekült. Még
kamasz volt, és csak annyit érzett, el-el minél messzebb ettől a bűnös háztól,
gyerekkora elrablójától, a kiégett kukoricaföldektől, az elszáradt szilvafáktól. A
helytől, ahol apja kihűlő halott teste feküdt szülei hálószobájában, s a háztól,
amelyet anyja évekkel azelőtt szó nélkül itt hagyott. Ma is világosan emlékszik
arra a napra. Apja többé nem szólt hozzá, bár valójában senki máshoz sem.
Persze nem is volt módja erre, mert az egyre pusztuló gazdaság kilométerekre
volt minden lakott területtől. Valaha virágzón, büszkén, de akkorra már
elárvultan a puszta közepén. Nem volt miért, nem volt mivel és nem volt ki
művelje a gazdaságot. Állataikat elvitték mind a kommunista rendszer
adószedői, s az éhhaláltól mindössze az elvaduló kukoricaföldek, a gondozás
híján lassan csökevényesedő termények mentették meg őt és apját. De az is,
művelés híján, szinte meddővé vált néhány vegetációs év alatt. Apja attól
kezdve csak néha napján jött ki a házból, s csak azért, hogy csattogó ostorával
kergesse őt a földekre ehető kukoricacsövek mezgerélésére, mígnem egy napot
követően soha többé nem hagyta el a házat.
Esős őszi hajnalon találta meg a mozdulatlan testet a fűtetlen ház, jéghideg
emeleti szobájában. Talán éhen halt, talán a töménytelen alkoholos főzet vitte
el, amit a csövekről morzsolt gabonaszemekből párolt magának megmaradt
rézedényeiben, napra nap. Megváltva ezzel eszét és egészségét egyaránt
elvesztő szenvedéseit.
Tépett cédulát talált a halottas ágy melletti háromlábú, öreg fejőszéken, apja
utolsó üzenetével: menj innen messze, minél messzebb, mert ez a ház téged is
megöl.
S ment. Sok ezer kilométerre. Országokon keresztül, de mindig csak egyedül.
Éheznie már nem kellett, mert annyi munkát mindig talált, hogy ehessen és
fedél legyen a feje felett. Sok helyen marasztalták, mert dolgozni tudott. Hamar
megtanulta a nyelvet, de keveset beszélt. Egy idő után mindig továbbállt. Ment,
hogy minél messzebb kerüljön a háztól, a ház kísértésétől.
Pázmándi Péter: A ház
Évek múltán az Atlanti óceán másik oldalán állapodott meg. Tanult, dolgozott,
cégeket alapított. Sikeres volt vállalkozásaiban. Sok pénzt keresett, főként azzal,
hogy házakat épített, olyan helyeken, ahol más erre nem vállalkozott. Távol a
városoktól, távol az emberektől, többnyire farmerek részére hatalmas
gazdaságok közepén. Végül mind hasonlított gyerekkora elhagyott házára, csak
sokkal nagyobbak voltak. Az ingatlanok átadásakor minden esetben elhelyezett
az egyik szobában egy saját kezűleg faragott, háromlábú fejőszéket. A
névjegyét. Egy idő után úgy is hívták: a székes ember.
Nem nősült, nem alapított családot. Csak házakat épített, székeket faragott.
Hetven éves koráig. Ekkor tekintélyes vagyonát egy alapítványra
hagyományozta. Hajóra ült, hogy ismét átszelje az Atlanti óceánt, ahogy
ötvenhat esztendeje. Az európai kikötőben bérelt nagyméretű terepjárót. Azzal
indult egykori hazájába. Szinte megállás nélkül ért az elhagyatott földre, miután
az utolsó benzintöltő állomáson teletankolta a terepjárót. Külön vett még
üzemanyagot marmonkannákba is, amelyeket a csomagtartóba helyeztetett a
benzinkutassal. Régen nem járt utakon vezette a kocsi GPS-e a ház elé. A ház
elvadult növényekkel benőtt romja elé.
Megállt szemben a valamikori bejárattal, nagyjából ötven méterre. Kiszállt.
Kivette a magával hozott utoljára faragott, háromlábú székecskét és a
legdrágább sok évtizedes whiskyt. Letette a ház mellett még ma is álló szilvafa
alá. Lassú léptekkel, a burjánzó elhatalmasodott gazerdőben nagyokat
lépkedve, körbejárta a romos épületet. Még ma is ismerős volt minden
elátkozott szeglete. Körútja végén leült faragott fejőszékére, kibontotta a
nemes gabonapálinkát. Kimért kortyokkal iszogatta tartalmát. Végül az üres
üveget a romos falhoz vágta és visszament a terepjáróhoz. Sok házat építettem,
ideje egyet bontani is, kiáltott egy hangosat miközben beindította a motort.
Direktbe kapcsolta az automata váltót és padlógázzal a rom egykori bejáratának
hajtott. Visszatértem, ez volt utolsó gondolata a hatalmas robbanást
pillanatokkal megelőzőn.
Author: Pázmándi Péter Loránt
Pázmándi Péter az Irodalmi Rádió szerzője. 1959-ben születtem. Jogi egyetemet végeztem ennél azért kicsit később, majd vállalkozó lettem, amíg lehetett, amíg meg nem tetszett vállalkozásom valakiknek. Már kisiskolás koromban írni kezdtem. Zsengéket persze. Majd egynéhány írásom megjelent itt-ott, fontos, s kevésbé fontos helyeken. Jó pár esztendeje rendszeresen publikálok irodalmi portálokon. Nem másért, hanem, mert: időnként visszagondolok magamra, amikor még nem gondoltam arra, mit gondolok magamról akkor, amikor visszagondolok magamról nem gondolkodó magamra… Hitem szerint, van az irodalomnak egy olyan szegmense, amelynek lényege a gondolat és formája szükségszerűen a „mondolat”. Nézegetem a világot, s ennek eredményét megpróbálom időről-időre, amikor eszembe jut valami „értelmes, vagy érzelmes” szócsokrokba foglalni. Hangsúlyozom: próbálom! Összefoglaló verskötetem Vonzások és polaritások címmel magánkiadásban 2018. végén jelent meg. Ezután novellás kötetem 2021 elején jelent meg magánkiadásban (hogyan is lehetne manapság másként irodalmat megjelentetni újként, új gondolatokkal, sajátos zártkörű írói kánon, mondhatnám zártkörű írégység mellett), Gondoltam így, gondoltam úgy címmel… Irodalom másként, más szemmel!
