Öngyilkosságom története
Írta: Egyed-Husti Boglárka
Angyal és az Ördög.
Itt a folyosó végén, ahol épp fekszem egy hordágyon magatehetetlenül leszíjazva, be gyógyszerezve látok két alakot. A szemem sarkából. Először csak homályosan aztán kezdenek körvonalazódni.
Látomás lenne? Hallucináció? A gyógyszer hatása? Nem tudom, de kristálytisztán látom. Az egyik alak mezítláb van. Kezét nyújtva felfelé és mond valamit. A másik alak is mintha beszélne hozzám.
Biztos teljesen meghülyültem. Kész ez a vég. Gondoltam magamba. Ennél rosszabb már úgysem lehet.
Aztán végre láttom, mint a két alakot tisztán. Az egyik fehér vakító ruhába áll. És már értem mit mond: a szívedért jöttem.
A másik alak fekete ő ennyit mond: az eszedért jöttem.
Rájöttem, hogy akkor ott a kórházi folyosón nem mással találkoztam, mint magával az angyal és az ördöggel.
Mentális betegség
Azt hiszitek ezt akartam? Hogy itt legyek a kórházi folyosón leszíjazva, magatehetetlenül? Tévedtek. Én ezt nem akartam. Vagyis nem így akartam. Nem akartam látomást, nem akartam hangokat. Beteg vagyok. Ez nem olyan betegség, mint amikor elmész az orvoshoz, hogy náthás vagy írjon fel valamit aztán meggyógyulsz és kész. Nem. A mentális betegség egy életen át elkísér. Ő a te titkos társad, a másik éned. Aki végig ott van. Vannak rá gyógyszerek, igen. Én is egy időben szedtem rá gyógyszer. Hol jobb lett-hol rosszabb. Aztán csak rosszabb lett. Volt olyan időszak, amikor nem volt tiszta az agyam. Jöttek a zavaros képek és az nagyon rossz volt. Senkinek nem kívánom!
Hidd el ezt senki sem akarja! Hogy mentálisan ne legyen okés. Jártam pszichológushoz, pszichoterápiára, csoportba is voltam. Az eredmény a legtöbb esetben ugyanaz volt. Átmeneti állapot. mint amikor vársz, hogy jöjjön érted a vonat. Ott állsz a peronon, de a vonat hol jön hol nem és te nem tudsz felszállni rá. Mert nincs rá jegyed.
Hát így éltem én akkor. Hogy kerültem a folyósóra? Na látod ez már egy sokkal jobb kérdés. Az eszem és a szívem miatt. Hiába tudta az eszem, hogy nem kéne szeretni a szívem mégis engedett és becsapott a csábítás.
A csábítás.
Olyan könnyű elcsábulni, hiszen ezt szerintem rajtam kívül mindenki tudja. Át érezte. Amikor találkozol egy másik emberrel és tudott, hogy ő az, akiért érdemes felkelni reggel az ágyból. Akiért érdemes harcolni. És akiért érdemes szeretni. És akiért érdemes ezt az egész élet nevű dolgot csinálni.
A buli.
Egy házibulin találkoztunk. Annak idején régről ismertük egymást így megörültünk egymásnak, hogy „téged is itt látni”. Kiderült, hogy az én ismerősöm, meg az ő ismerőse közös ismerős. Ezen jót nevettünk. Tetszett a mosolya, mert amikor mosolygott kis gödröcskék jelentek meg az arcán. Ez még szexibbé tette. Mert, hát szexi volt. Ezt gyorsan szögezzük le. Mivel nyár közepén volt a házibuli így egy kék ing szerű felsőt és egy hozzá tökéletesen passzoló szintén kékes nadrágot viselt. Azon vettem észre magam, hogy az egész buli alatt szinte csak vele beszélgettem. Ezt a barátnőm meg is jegyezte majd mosolyogva hozzá tette: „csak nem tetszik”? De, tetszett. Nagyon is. Csak akkor ezt még magam előtt is titkoltam. Így félszegen a barátnőmre mosolyogtam és csak annyit mondtam neki: „meglehet”.
„Jó pasi”-folytatta a barátnőm.” Úgy tudom épp szingli is”. Na akkor szabad a pálya.
Mielőtt hazamentünk volna számot cseréltünk, másnap elhívott kávézni utána teázni, majd moziba. A mozi után csókolóztunk. Utána kézen fogva sétáltunk haza. Haza vitt kocsival.
Ekkor az állapotom stabil volt, nem szorultam semmilyen segítségre.
Később bemutatott a barátainak, akik amolyan csodabogárként tekintettek rám. Ehhez én hozzá szoktam, hiszen így élek évek óta. Csodabogárként. Órákig tudok olyan dolgokról beszélni, amit ámulattal és lenyűgözve hallgat a társság minden tagja.
A betegségemről is őszintén beszéltem, nem hallgattam el semmit. Láttam, hogy páran a párom felé pislognak, néha kihívták őt, de akkor még nem tulajdonítottam jelentőséget neki. Naiv voltam és szerelmes.
A hazugságok hálójában.
Mint, ahogy a pók szővi a hálóját és ejti támadásul a háló az áldozatlan repülő bogarakat, úgy szőte a barátom baráti társasága is ellenem a láthatatlan, ám annál stabil hálót. Előszőr csak apróságok voltak, aztán a páromon is észrevettem, hogy megváltozott benne valami. Nem tudtam nevén nevezni a dolgot, csak éreztem. Ott volt a levegőben. Folyton fojtogatott, nem kaptam levegőt. Olyan volt, mintha pánikrohamon lett volna. Több ízben is rákérdeztem és éreztem, hogy a párom nem őszinte és én vergődtem a hazugság hálójába. Amikor erről beszéltem a terápián azt mondták lépjek ki ebből a kapcsolatból, mert mérgező és hogy össze fog törni a szívem. Mintha az annyira könnyű lenne. Kilépni. Huss már itt se vagyok. Nekem ez nem ment. Kényszeresen ragaszkodtam dolgokhoz és emberekhez. Ez a betegségem egyik jellegzetes része volt. Nem mondom, hogy tárgyakat gyűjtögettem volna, de volt egy szalvéta gyűjteményem, amire nagyon büszke voltam mert nagyjából 500 szalvétából ált és a világ minden részéről kaptam más emberektől. Már gyerekként utáltam a hazugságot. Ugyanis állandóan ebben éltem. Apám hazudott anyámnak, anyám hazudott apámnak. Anyám és apám hazudott nekem. Szerencsére csak nekem mivel egyke voltam. Tudtam, hogy baj van, hiszen apám sose volt otthon, ha otthon volt abba se volt köszönet. Mindig csak veszekedtek anyával. Aminek a vége az volt, hogy apám eltűnt, megint. Én meg ott voltam egy anyával, aki szintén beteg volt. Senkinek se kívánom ezt a gyerekkort, amit én kaptam batyuba becsomagolva. Egyszer anyu el is szólta magát: „téged nem is akartalak megszülni. Te csak úgy összejöttél”. Egy időben még ivott is anyu. Azt kellett titkolni a barátok, kollégák előtt mert, hát mit fog gondolni Ádámka anyukája meg Pista bácsi a hentes és sorolhatnám napestig. Amikor már keményebben ivott akkor apám hazajött és magával vitt. Anyunak ez volt az utolsó lökett, másnap öngyilkos lett és meghalt.
Apuval az élet.
Apám mikor magához vett még nem tudtuk, hogy én is beteg vagyok. Ez kicsit később anyu halála után kezdett felszínre törni. Ő sose volt otthon. Mindig adott pénz kajára, mozira, buszjegyre. Sose kérdezte meg mi van velem, milyen jegyeim vannak, mi a helyzet a fiúkkal.
Aztán amikor 16 lettem valahogy rákérdezett, már nem is emlékszem milyen apropóból. „Te még szűz vagy kislányom”?-kb. így. Nem apu, nem vagyok az. Jó akkor a méhecske részt átugorhatottjuk. Na ilyen volt apával az élet. Aztán mikor beteg lettem szintén annyi volt a megjegyzése a dologhoz, hogy „te is úgy fogsz járni, mint anyád”. Aztán otthagytam. Elköltöztem, hiszen szinte a betegségemet leszámítva teljesen ötellátó voltam, volt pénzem, megtakarítottam. Szerencsémre mindig is jól tudtam a pénzzel bánni.
Hiába mindenkinek van egy batyuja. Én ezért se szeretek a gyerekkoromról beszélni. Anno a páromnak is annyit mondtam el, amit tudni kell. Anyu beteg volt, apu nem volt jelen. Pont. Ennyit. Se nem többet se nem kevesebbet.
A szakítás.
Egyik nap éreztem, hogy valami nem oké. Elmentem orvoshoz, aki megállapította, hogy gombám van. Kérdezgette is, hogy voltam-e köz fürdőbe vagy más helyen. Nem járok ilyen helyekre, nem szeretem őket így nemmel válaszoltam. Aztán gondolkoztam, ha nem közfürdőből, akkor csakis szexuális úton kaphattam el. Rá is kérdeztem a dokinál. Ő igennel válaszolt. Csakhogy a bibi az volt, hogy én és a párom alig feküdtünk le egymással, ekkor szembesültem azzal a ténnyel, hogy megcsal.
Amikor hazajött rákérdeztem, láttam a szemébe, hazudni akart, megint, de mondtam neki, hogy felejtse el. Megkértem, hogy pakoljon össze. Aztán később arra is rájöttem, hogy a barátai fogadást szerveztek és ez annyira undorító és aljas húzás volt a részükről, hogy ordítva mentem be a bárba még aznap este, ahol épp iszogattak, hogy számon kértem. Ordítottam, hogy mit ártottam én neki? Hogy miért tette ezt velem? A szívem elvitte az eszemet és ekkor összetörtem az asztalon heverő vázát és magam felé fordítottam. Halottam, hogy azt mondja, hogy azonnal tegyem le, de akkor már késő volt. Felvágtam a jobb és a bal kezem csuklófejét. A következő kép amit látok, hogy a volt barátom üvölt, hogy hívják a mentőket és utána a következő kép, hogy itt fekszem, a folyosón leszíjazva, be gyógyszerezve.
A gyógyulás útján.
Pár hónap múlva végre kiengedtek a kórházból, szerencsére jó dokihoz kerültem. Átbeszéltük a terápiát is. Tudtam, hogy ismét méregetni fognak, hiszen a kéz fejemen ott lesz életem végéig a nyoma a cselekedettemnek. Amit megbántam. Aztán azon vettem észre magam, hogy már nem kérek folyamatosan elnézést és bocsánatot és nem magyarázkodom mit miért tettem. Az orvosom szerint ez jó, mert a gyógyulás útjára léptem. Viszont, ha megkérdezik, hogy vagyok nem tudok mit válaszolni rá. Ürességet érzek. Hiányzik a szerelmem. Nagyon. Azóta nem találkoztunk, nem beszéltünk egymással. Egy hosszú üzenet írt nekem. Még nem voltam elég erős hozzá, hogy elolvassam.
Aztán az egyik ismerősöm felhívott, hogy tetováló művésznek készül és épp készíti a vizsga munkáját. Hallotta, hogy mi történt velem és szívesen tetoválna a csuklómra ezzel próbálná eltüntetni a múltam egy részét. Nekem ingyen lenne ő meg levizsgázhatna. Belementem. Mivel sose tetováltam így féltem egy kicsit tőle. Hiszen az ott fog maradni életem végéig.
Aztán úgy voltam vele mit számít, hiszen ez is csak az önkifejezés egyik eszköze.
Eljött a vizsga napja és az ismerősöm rögtön tudta mit tetováljon a bal és a jobb kézfejemre. Azóta már több tetoválásom is van tőle, de számomra ez a legkedvesebb, hiszen ez az első és ez fejezi ki legjobban, amit érzek, akkor amikor megkérdezik, hogy érzem magam.
Ez az idézet került fel:
„Ami nem öl meg az megerősít!
Vége
MEGJEGYZÉS az íráshoz:
Ez a mű fikció, sose voltam öngyilkos és nem is tervezek ilyesmit! A mentális betegség pedig komoly betegség, nem vicc tárgya! A mentális beteg sokszor még magáról sem tudja, hogy az, ezért kérem, aki esetleg ilyet betegségben szenvedne kezeltesse magát és remélem hamar rálép a gyógyulás ösvényére!
Author: Egyed-Husti Boglárka
Egyed-Husti Boglárka az Irodalmi Rádió szerzője. Amit tudni kell rólam: Már kisgyerekként fogékony voltam az alkotásra, nagyon szerettem olvasni, a könyvek szeretete a mai napig elkísér. A gimnáziumban eléggé zárkózott voltam, kevés barátom volt, kerestem a vigaszt, a kiutat a magányosságból. Az akkori irodalom tanárnő mutatta meg nekem, hogy milyen pályázati lehetőségek vannak, és hogy próbálkozzak a verseimmel. Akkoriban antológiákba és más folyóiratokban küldtem el alkotásaimat, mellyel szép eredményeket értem el. Kaptam oklevelet és mindig biztatak arra, hogy folytassam ezt az utat. Eléggé kishitű ember vagyok, így abba hagytam nagyon sok időre az írást. Aztán idén márciusban a magánéletemben történt olyan dolog, ami bár negatív könyveltem el azóta, viszont olyan szelepek/csatornák nyitódtak meg a lelkemben, amiért hálás lehetek. Hiszen azóta foglalkozom komolyabban az írással és már nem csak verseket, hanem novellákat/regényeket is írok. Azt hiszem megtaláltam a hangomat, azt a műfajt, amiben talán otthonosan mozgok, és azok az emberek, akik megtiszteltek bizalmukkal, hogy ezeket a műveket elolvasták, mind ledöbbentek, hogy úristen te ilyet tudsz írni? Úgy gondolom ennél jobb dolog nem kell.
