Klára voltam …

Tisztán emlékezett, milyen boldogok voltak még 10 évvel ezelőtt. Azon az éven mikor összeházasodtak, a hegyekben töltötték a nyár nagy részét. Egy kis házikóban laktak, csak ők ketten. Rengeteget szeretkeztek. Szeretkeztek reggel, délután és este. Napközben bóklásztak a fák között, és igyekeztek nem eltévedni a sűrűben. Az ösvényt is párszor elvesztették, de András mindig megnyugtatóan megfogta a kezét, és bizonygatta, hogy ő tudja hol vannak. Minden este a kandalló előtt feküdtek összegabalyodva, egymásba fonódva, mint akik egy percig sem bírják, ha nem érhetnek egymáshoz. Boldog volt. Akkor még boldogok voltak.

Péntek este Klára ült az asztálnál, de nem volt étvágya. A villájával piszkálta a krumplit, de egy falat sem ment le a torkán. A férjét nézte. András az asztál másik végén ült, és jóízűen ette a vacsoráját. Nem is ette, inkább falta, tömte magába. Mint egy disznó, gondolta Klára. A háttérben egy régi sláger szólt halkan a rádióból, ami elnyomta a férfi csámcsogását. A konyha nem volt túl nagy, így a lábuk szinte összeért az asztal alatt. András fel sem nézett Klárára, csak az egyik falatot nyomta a szájába a másik után.
Csak nézte őt, és nem érzett semmit. Csak ürességet. Már nem szerette, de nem is gyűlölte. András eléggé elhízott az utóbbi években. 178 centi magas termetéhez most 120 kiló társult. Izzadságcseppek gördültek le homlokáról, melyek borostás arca alatt belevesztek tokája réseibe. Piros kockás flanelingje a vállánál meghasadt, feszülő hasánál egy gomb is hiányzott. – Meg kéne varrni. – gondolta Klára szórakozottan.
András egy hirtelen mozdulattal inge ujjába törölte a száját, maszatos kezét pedig a nadrágjába. Belekortyolt a sörébe, s böffentett egy nagyot.
– Kössz a vacsorát. – azzal felállt, fogta a sörét, és bevonult a nappaliba a tévé elé. Pár perc múlva még kikiáltott a konyhába Klárának – Hozhatnál nekem még egy üveg sört!
Klára, mint egy marionettbábu, akit cérnán mozgatnak felállt, elpakolta a maradékot és elmosogatott. Ez volt a napi rutin. Már egy ideje egyformán teltek a napok.
Miután végzett a konyhában, bement a fürdőszobába. Állt a tükör előtt és nézte magát egy percig. Aztán még tovább. A régi zöld csempékről visszaverődő tompa fényben egy pillanatra fiatalabbnak látszott. 43 éves volt. Idén nyáron lesz 44. Amikor megismerkedtek, még sima volt az arca, mosolygósak a szemei. Most úgy néz ki, mint egy szellem, egy szürke egér. Hosszú hullámos barna haja is vesztett a fényéből. Már nem vesződött vele, hatra fésülve kócos kontyban viselte. Sminket sem használt már, de mégis minek? A sarki élelmiszerüzlet pénztára mögé? Vagy arra az időre, amíg itthon robotként a házimunkát végezte? Vagy a férjének, aki már szinte rá sem nézett?
Egy magányos könnycsepp gördült le Klára arcán. Szomorú volt, csalódott az életben, csalódott a férjében, de legfőképpen magában. Nem ilyen életet képzelt el maguknak annak idején. Nem ilyen lepukkadt lakásról álmodott, nem akart ilyen sivár unalmas hétköznapok rabja lenni. Kertes házat szeretett volna és gyerekeket. Igen, gyerekeket.
Házasságuk második évében, Klára terhes lett. Boldogok voltak, tele reménnyel és várakozással. De a harmadik hónapban elvesztették a babát. Mindketten összetörtek, de ott voltak egymásnak, bíztak és továbbra is szerették egymást. Sokáig próbálkoztak sikertelenül. Majd két évvel később Klára újra terhes lett, de ez sem sikerült. A második vetélés nem csak lelkük egy darabját szakította ki, hanem a házasságukat is a szakadék felé sodorta. Titokban egymást hibáztatták, de sosem beszéltek róla. Szép lassan hűlt ki köztük a láng, míg végül két idegenként éltek tovább egymás mellett.
Andrásnak sem volt könnyű. A kedves, szerető férjből egy morcos, önpusztító emberi ronccsá változott. Először az alkohol felé fordult, majd az evéshez is. Még a munkáját is elvesztette, így most egy fuvarozó cégnél segédmunkás.
És Klára? Egy anya számára a gyermek elvesztése semmihez sem hasonlítható. Nincs olyan nap, hogy ne gondolt volna rájuk. Régen óvónőként dolgozott a közeli bölcsödében. Szerette a gyerekeket, és szeretett tanítani. De a vetélései után, már nem tudott ott dolgozni tovább. Mindig arra gondolt, milyen igazságtalan az élet. Hisz az ő gyerekeinek is ott kéne játszaniuk a többiekkel, az ő gyerekeinek is kijárt volna egy darabka az életből! Sosem tudott továbblépni. De kénytelen volt munkát keresni, így azóta egy kis élelmiszerüzlet alkalmazottja.

Mikor Klára kilépett a fürdőszobából, a lakás már férje hangos horkolásától vízhangzott. Meg sem lepődött rajta. Már hosszú ideje nem aludtak egy ágyban. András többnyire a kanapén aludt el valamelyik sportcsatorna duruzsoló hangjára. Így Kláráé maradt az egész ágy, bár ő így is mindig az ablakfelőli oldalon az ágy szélére húzódva aludt. Megszokásból. És mert így nézhette a csillagokat, és minden éjjel elmormolt gyermekeiért egy-egy imát.

Másnap szombat délelőtt miközben Klára reggelit és kávét készített az asztalra, András morogva jött a konyhába. A tarkóját masszírozta és a kanapét szidta, mintha az tehetne róla, amiért megint elaludta a nyakát.
– Jó reggel – köszöntötte Klára. – Ma elmegyek anyámhoz a hétvégére. Holnap jövök.
– Menj csak. De remélem lesz mit ennem, amíg odavagy?
– Hát persze. Mint mindig. – felelte Klára egyhangúan.
András szombat lévén nem dolgozott. Így felvette nadrágját és az előző napi szakadt inget, és elment, mondván levegőz egyet. De Klára jól tudta, hogy a közeli kocsmába megy ivótársaihoz. Mégis mit tehet, nincs értelme megakadályozni. A múltkor is csak jól összevesztek miatta.
Miután egyedül maradt a lakásban, szépen mindent kitakarított. Felsöpörte a parkettát, megágyazott, elrakta a mosott ruhákat a szekrénybe. Néhány dolgot pakolt csak be a kézitáskájába, úgysem lesz szüksége sok mindenre. Azt a zöld bársonyruhát vette fel, amit régen András annyira szeretett rajta. Egy hozzá illő bézs selyemsálat kötött a nyakába, majd megigazította a haját. Miután mindennel kész lett, leült a konyhaasztalhoz. Egy percig ült némán, végignézett a lakáson, hallgatta a csendet, kereste múltjuk titkait. Majd fogott egy papírt, egy tollat és írt egy levelet Andrásnak.

Lassan kisétált az állomásra. Hűvös volt a márciusi délelőtt, így összehúzta magán barna szövetkabátját. A nyakában lévő sál is kényelmesen melegítette. Még volt 10 perc a Kecskemét felé tartó vonat érkezéséig, így odaállt a peron széléhez és várt. Néhányan már álldogáltak körülötte a peronon, de ők a Pest fele tartó gyorsra vártak. Volt ott egy idős férfi fekete kalapban, aki orra alatt motyogva egy újságot olvasott. Amott két középkorú nő épp recepteket osztott meg egymással. Egy fiatal pár állt meg Klára mögött, akik senkivel nem törődve összeölelkezve búgtak, mint a galambok. Jobbján egy szőke csinos fiatal nő egy kézitükörben igazított a sminkjén, majd vérvörös rúzst kent telt ajkaira.
De Klára nem is figyelt rájuk. Mintha ott sem lettek volna. Becsukta a szemét, és élvezte ahogy a hűs levegő csípi az arcát. Most először érezte szabadnak magát ennyi év után. A távolban már lehetett hallani a gyorsvonat zaját. Még pár másodperc és ideér. Klára letette lába mellé kézitáskáját, füle mögé igazított egy hajtincset, és azt suttogta maga elé a levegőbe: „Jövök már angyalkáim!” s azzal lelépett a vonat elé.

Vége

Gúnya Mária
Author: Gúnya Mária

Gúnya Mária az Irodalmi Rádió szerzője. Mindig is szerettem az irodalmat. Már fiatalon érdekeltek a versek; játék a szavakkal, a rímekkel. Talán 15 éves koromban kezdtem írni magam is. Ez idáig többnyire csupán a saját fiókomba, a saját szórakoztatásomra. Ahogy teltek az évek, egyre több és több költemény született, és valahogy mindig egyre jobban sikerült. A versírás számomra egy másik világot jelent. Egy olyan helyet, ahol nem számít a külvilág, ahol szabadon, gondtalanul szárnyalhat a képzelet. Többnyire a saját érzéseim tükröződnek a sorokban, melyek lehetnek csintalanok, viccesek, de ha úgy adódik, akár szomorúak is. Remélem, szerzeményeimmel sikerül majd néhány gondtalan pillanatot hoznom a kedves olvasóknak is.  

Share on facebook
Megosztás
Share on twitter
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

A káposztalepke csodája

Élt egy fehér pillangócska A virágos szép mezőn, A szivárványt figyelgette, Nézegette ő merőn.   Csodálta a sokféle színt, Közben pedig kesergett, Egyszínű fehérsége miatt

Teljes bejegyzés »

Genezáreti tó / Biblia Lukács 8:22-25

A Genezáreti tó Author: Mahler-Fürj Katalin Mahler-Fürj Katalin vagyok, Gyomán születtem 1976-ban. Versek írásával 15 éves korom óta foglalkozom, mely számomra nemcsak önkifejeződés, hanem varázslat

Teljes bejegyzés »

A Genezáreti tó

A Genezáreti tó Author: Mahler-Fürj Katalin Mahler-Fürj Katalin vagyok, Gyomán születtem 1976-ban. Versek írásával 15 éves korom óta foglalkozom, mely számomra nemcsak önkifejeződés, hanem varázslat

Teljes bejegyzés »

VÉGSŐ BÚCSÚ

VÉGSŐ BÚCSÚ Tudjuk a költőnek az Ősz a gyengéje, Bár erősen didereg a kései szántás, A diószagú Ősz is bólogat feléje, A Nyárias időért most

Teljes bejegyzés »

Blamázs

     Blamázs Bécs főpályaudvarán a Münchenből érkező menetrend szerinti járatra meglepően sokan vártak. Sietve érkezett egy rövid bundás napszemüveges hölgy is. Barátnőjétől éppen elköszönt

Teljes bejegyzés »

Katica bogarak

Mostanában gyakrabban jövünk Bólyba. A család itt lakik. Aki meg nem, az hazavágyik ide, a békességbe. A templom tiszta és tán túl halk is. A

Teljes bejegyzés »