Volt egy ember, aki nagyon hosszú útra indult, így hát, teletömte a zsebeit boldogságokkal, olyan dolgokkal, amiket szeretett. Majd útra indult. Hosszú útra. Szerette az embereket, így hát, mikor találkozott valakivel, aki szomorú volt, adott egy boldogságdarabot nekik, hogy boldogok legyenek.
Nem törődött a veszteségekkel, mert jól feltankolta magát boldogságokkal.
Adott! A magáéból, önként, és önfeledten. S járta a nehezebbnél nehezebb utakat.
S nem kételkedett a sikerekben. Mert tudta, boldogságot nem csak kiadni lehet, hanem bevételezni is.
Tudta nem lesz elég a boldogság a hosszú útra, ezért meg megállt feltankolni egy kicsinyt.
Aki szerette őt, az vele együtt örült, nevetett.
Míg aki utálta, az csak nevetett. Elvette a boldogságát a vándornak, majd kinevette, hogy ilyen könnyű téged boldogtalanná tenni, vagyis kevésbé boldoggá tenni.
És igazuk volt. Akit ki lehet használni, azt ki lehet használni.
S ment az útján a kalandor, s tisztult a fejecskéje. Egyre inkább tudta, kinek érdemes adni a boldogságokból, s kinek nem.
Volt aki ezt látta, s tudta nem méltó a boldogságára, s mégis kérte. Hátha, hátha.
De a vándor átlátott a szitán, s mondta nekik: Szerezzetek magatoknak, én megküzdöttem ezekért. Küzdjetek ti is, s majdan lesz nektek is boldogságtok!
De amazok küzdeni nem akartak, csak a könnyed mannát.
De hősünk átlátott a szitán, s ott hagyta ezeket az embereket, ahol álltak, ő pedig tovább-sétált, s ez örömet okozott neki, s újabb boldogságok kerültek így a zsebébe.
Igen! Azért mert nem adott oda másoknak ingyen boldogságot, örömmel töltötte el, s zsebébe ez újabb boldogságokat helyezett.
S látta, hogy ez jó. Úgy is lehetsz boldog, ha megvéded a saját örömödet? – majd elgondolkozott, s ezt mondta: – Igen!
S egyre jobban védte magát a kuruzslóktól, kik fűt fát ígértek, hazudtak, s kik csak az örömökért álltak elé sorba.
Majdan, nagy sokára, rájött, hogy felesleges a sok boldogságot vinni, hisz az is egyfajta teher.
S lerakott sokat egy nagy kupacba. S azt mondta: Tessék legyen a tiétek!
Mondta ezt az állnokoknak, s úgy érezte ezzel jót tett. Azok felhabzsolták hamar, majd megilyedtek, mert hamar elfogyott az öröm.
Vándorunkat ez nem zavarta, mert tudta az öröm, a boldogság, mindenhol ott van a természetben, és a világban.
Ki keresi, annak mindig lesz, amíg csak világ a világ.
Aki pedig nem tud tenni érte, az csak epekedik és bosszús. Mintha kihagyták volna őt a játékból! Pedig nem! Csak egy valami hiányzik, az akarat, hogy elhidd a világ jó, és élni boldogan érdemes. A boldogság mindenhol ott van a Világban. Nem kell keresni, nem kell kutatni.
Csak nézz ki az ablakon, csak kapcsolj be egy jó zenét, beszélgess valakivel akivel érdemes. Csináld azt ami számodra pozitív:
Nem a világnak, nem az elvárásoknak, nem a társadalomnak, nem a párodnak, nem a rokonaidnak…. És sorolhatnám.
Csináld azt, ami számodra pozitív és hasznos. Így lesz tiéd a boldogság.
Gondolj bele! Mit szeretnél!
Ez egy dolog!
Mit szeretne a Világ?
Ez egy másik dolog.
De, elárulom, hogy sokszor a kettő közt szakadék van, s ha sokat ugrálsz ide-oda.
⦁ Kimerülsz
⦁ Egyszer beleesel a szakadékba.
Homályosodik benned, hogy mit is akarok, és hogyan. S majdan eltűnik, vagy már nagyon messzi lesz, nagyon elérhetetlen.
S ezzel magadat teszed boldogtalanná. Ez a boldogtalanság útja.
Nem! A jó úton se mindig süt a Nap. Örülni kell az esőnek is és a fagynak is.
A lényeg, és ezt már te is látod! Vagy legalábbis kapizsgálod, hogy ne legyen olyan nagy a különbség, a között, ami szerinted tehát saját véleményed szerint neked boldogságot okoz, és aközött, ami a társadalom szerint boldogság neked.
A társadalmi elvárásokhoz csatlakozva kell kialakítanod, saját világodat. Kompromisszumokat kell hozni folyamatosan.
Valahol a határmezsgyét kell megtalálni.
50 % ami nekem jó, és 50 % a világéból, de amit abból kimazsolázok, ami abból számomra elfogadható.
Így nem követek el rosszat. Csak azt mondom, ami boldogtalanná tenne a közösből, azt igyekszem elkerülni. A sajátomba csak olyat rakok bele, amitől boldog leszek.
Elfogadom a Világot, mint olyant, de a rossz részéből igyekszem kimaradni. Így fokozva boldogságomat.
A saját pedig legyen színtiszta öröm, mert oda tudsz visszatérni, ha baj van.
Igen!
Nem kell a Világból, minent elfogadni, lenyelni, megemészteni.
Selejtezz belőle, az nem bűncselekmény.
Mondom: Ha hol a világnak hol magadnak akarsz megfelelni, előbb utóbb felőrlődsz. Vagy, mint mondtam szakadékba esel.
S nem tud megmenteni senki.
Légy hű magadhoz!
Eduardo da Solis
Legegyszerűbb, ha van egy közös részed a világgal, és van egy perifériád, ami te vagy.
A közös csatorna kell, hiszen ez a kiegyezés a Világgal, és egy kell egy saját, ami te vagy.
Amit nem hagysz hogy átalakítson a világ. Nem bánhat csak kedvére úgy veled.
Kell ez a mezsgye. Hasonulok, hasonlok, de nem olvadok össze, és nem leszek egy sziget lakója.
Összhangban a világgal, s boldogságban magammal. Ez kiegyezés.
S sajnos ez muszáj, mert a Világ kéri a részét. Ha van ha nincs azt oda kell adni. Mégha bármily hihetetlen is.
Nem beszélve arról, hogy senki se akar izolálódni, tehát egy lakatlan szigeten lakni. Mert ideig óráig muris. Majd…
Nem akadunk ki, meg nemis akadunk fel.
Elolvastad, s úgy érzed elrontottad, és ezért vagy boldogtalan. Elárulom, hogy nem, és lehet rajta változtatni.
Mégha óriás szakadék is van közted a boldogság és a világ között, akkor se add fel.
Solis
Ilyenkor úgy érzed:
A Világ kirekeszt
A Világ üldöz
A Világ lehetetlen elvárásokkal van tele
A Világ szar…
És hol a felmentősreg? Sehol, mert magadat izoláltad, s mikor rájössz erre, még inkább haragszol magadra, a világra, mindenre
És azt mondod, én vagyok a bűnös, és a szakadékot lehetetlen átugrani
Mert ugye a Világ: üldöz kirekeszt száműz…
És a Világtól kérsz bocsénatot, s magadat hibáztatod, bántod tovább.
A Világ kinevet, te meg sírsz. Izolálva magányosan. Ugye!
Ez már tényleg lehetetlen…
NA! ugye ide nem akar senki eljutni.
Úgyhogy tessék kompromisszumokat kötni a Világgal, tessék közös mezsgyét létrehozni belőlem és a világból…
És hidd hogy minden szakadék áthidalható…
Soha ne azt nézd, hogy milyen nagy a jó állapotom és köztem a differencia, hanem hogy mennyivel vagy közelebb a rossz helyzet és az optimális között.
Mert ha akarsz, egyszer meglessz a közösség a világ, lesz saját részed, és boldog lehetsz…
De ehhez, minden nap csökkentsd a szakadék nagyságát…
Így egyszer elkerülhetetlenül észrevétlen meglessz az eredmény.
De csak átmenetekkel, csak finoman, csak lassan…
Itt a vége, fuss el véle!
Author: Bereznai László Péter
Bereznai László Péter az Irodalmi Rádió szerzője. Diósdon nőttem fel, ahol a mai napig élek családommal. Erdőmérnöki tanulmányaimat Sopronban folytattam. Jelenleg végzős hallgató vagyok, az államvizsgára készülök. 2015-ig aktívan Sopronban laktam. Hazatérésem után kezdtem bele a sportéletbe és az írásba. Napi rendszerességgel futottam, és édesapám műhelyében dolgoztam. Ahol az üveges mesterséget tanulgattam. Először verseket írtam zömében, később már novellát és színműveket is. Egyik nyáron nagymamámat látogattam meg, és neki segítettem a ház körül és a kertben. Ekkor egy regényt írtam, amit jelenleg próbálok végleges formába hozni. A sport szeretete továbbra is mindennapjaim részét képezi, ahogy az alkotás is. Most leginkább, mint régen: futok, és úszom. 2018 őszén úgy éreztem, pályáznom is kell műveimmel, így találtam az Irodalmi Rádióra.
