Egyetlen hely volt, a szabad ég alatt.
Domb mögé bújtunk, mikor jött az alkonyat.
Hol vagytok s merre? Gyertek haza már!
Arcunkon kosz, szívünkben maradás.
Szél fújta nádas, mélyén épült zug,
Eltűnést játszva, ott mindig elbújtunk.
Patak partján ültünk, s a békákat nézve
Tiszta vízén át, leláttunk a mélyére.
Síneken kövek, hogy nagyot szóljon majd.
Kezünkben egy faág, volt az éles kard.
Füstcsíkokat keresve, kémleltük az eget.
Fa tetejéről a világ, egy sokkal szebb hely lett.
Ott volt a tél, s ott volt a nyár.
Arcunkon piruló napsugár.
A dombról ezernyi emlék ölel.
S ezt még az idő sem veheti el.
Patak partján állunk, nem látni le az aljára.
De a célt sosem láttuk, ennél tisztábban.
A nádas is ritkult, s bár megkopott a táj.
Milyenségét az emlékek őrzik tovább.
Ott volt a tél, s ott volt a nyár.
Arcunkon piruló napsugár.
A dombról ezernyi emlék ölel.
S ezt még az idő sem veheti el.
Mondtuk majd egyszer, együtt lépünk fel.
De a bennünk lévő szavak, a mélybe tűntek el.
Az évek múltán minden, elvesztegetett sort.
Újra ránk találva, visszaadta most a sors.
Itt àllunk ketten, a kert végében.
Féltve őrzött àlmot, tàmasztunk fel.
Dalokat îrni együtt, ez már elég is lehet.
Ne furdaljon később, hogy nem próbáltuk meg.
Author: Tóth-Kurtz Márton
Tóth-Kurtz Márton az Irodalmi Rádió szerzője. Magány és közösség, vihar és halálos csend, öröm és átérzett bánat, igazságérzet, tánc, szobor, szárnyaló madár, tenger és kiszáradt, ráncos föld, selymes és karcoló, zene, félmeztelen fiatalság és bölcs nagykabát, élet, az irodalom végtelen. Marci vagyok, 98' óta írok. Versek, dalszövegek, novellák, a próbatételeim. Az írott irodalomra nagy szüksèg van ebben a nehéz és elképesített világban, ha nem edzük a képzeletünk izmait, sivár és kietlen élet vár ránk. Mindennap írni, ez a mottóm, s ez már egyre többször sikerül.