Bolondballagás
Az előző részek tartalmából: Egyre mélyebben ismerjük meg a VMG Akvarista Blokk történetét. Megalakulásunktól és az oszlopos tagoktól kezdve a mindennapi teendőkön és a híres karácsonyi nagytakarításon át a Pincéig és a keserédes Kempelen-projektig, kudarcokról és téves döntésekről épp olyan őszintén írva, mint a sikerekről és megmosolyogtató esetekről.
Aki már nem koptatja az általános iskola padját, annak már volt része a ballagás ceremóniájában. Ünneplőruha, virágcsokrok, éneklés, az osztálytermek végigjárása, színvonalas műsor, búcsúbeszéd, könnyes szemű nagymamák. Ám sok helyen divat a hagyományos ünnepség mellett egy vidám, kötetlenebb, „mindent lehet” – típusú eseményt, név szerint bolondballagást. A VMG is ilyen. Igaz, a COVID miatt az elmúlt két évben nem került sor erre az eseményre. De mikor kilencedikes voltam, igen. S azt nem lehet elfelejteni. Hogy miért? Nyilvánvalóan a halas vonulata miatt.
Bolondballagáskor tényleg mindent lehet. Mikor mentem be a főkapun, kétoldalt vártak a végzősök áldozataikra (diáktársaikra), s aki nem lopakodott el mellettük elég gyorsan és észrevétlen, annak arcát és kezét kíméletlenül kidekorálták filctollal. Sok embert lehetett látni aznap „I love 12. A”, „Hajrá VMG!” és hasonló feliratokkal, szívecskékkel és más mintákkal díszítve. Én megúsztam valahogy.
A folyosókon is elképesztő dolgokba botlott az ember akarva-akaratlan. Az akkori 12. B (Soma osztálya) fehér laborköpenyben csoportosult az informatikatermek környékén és egy méretes grillsütőnél sütögettek kolbászt, húsokat, zöldségeket. Egy másik osztály összes tagja pizsamában jelent meg, egy harmadik pedig idős embernek öltözve, hát – és derékfájást, rövidlátást, nagyothallást mímelve.
Egyesek tanórára is bejöttek, például az említett „öregemberek” és „öreganyók”. Soma úgyszintén. Angol órán ültünk a díszterem melletti, „Kollégium” névre keresztelt teremben, s egyszer csak láttam, hogy a hátsó folyosó felől harmadmagával közeledik a halasok vezetője. Természetesen laborköpenyben. Minden további nélkül benyitott, köszönt a tanárnőnek (aki ekkor realizálta, hogy tulajdonképpen Somáék osztályfőnök-helyettese volt abban a tanévben), majd egy székre telepedve beszélgetni kezdett vele szokásos stílusában. Mi, többiek csak ültünk és hallgattuk őket vidáman.
Az igazi attrakció ezután következett. Soma hozzám lépett a folyosón és ennyit mondott jellegzetes, dörmögő hangján:
– Kerítsd elő a halas osztálytársaidat!
Második nyelv óra következett volna, vagyis ötfelé kellett keresni az illetőket. Igen. Bolondballagáskor ez is lehetséges. A diákokat a végzősök elkérhetik tanóráról, s a pedagógusok többsége el is engedi őket. Nem problémáztak a mi tanáraink se. Soma oldalán bekopogtunk a termekbe, majd egy dörmögő: „Elrablom a halasokat, Tanár úr/Tanárnő!” után az egyre bővülő tömeg vonult vezérét követve. Így értünk ki az iskolaudvarra. Sokan lettünk a végére: rajtam kívül jött a Szerelő, Esti Kornél, a Mester, az Ősi Macskalény, Kolbert, a Beszállító, a Titkárnő, Svájc, a Színésznő és a Sajtszerető (utóbbi négyről a későbbiekben esik még szó). Soma kisjátított számunkra kettőt az iskolai pingpongasztalok közül, szerzett ütőket és két labdát is. Szabadtéri foglalkozás vette kezdetét: pingpongozás, beszélgetés, ökörködés, sztorizgatás. A Nap kellemesen sütött, a szél elült, enyhe időnek örülhettünk. S örültünk is. A hangulat éppoly felhőtlen volt, mint az ég. Egy darabig kizártuk a külvilágot, a szürke hétköznapok gondjait, s átadtuk magunkat negyvenöt percnyi felhőtlen jókedvnek.
Hogy mikről beszélgettünk? Fogalmam sincs. Ki nyert pingpongban? Ki emlékszik már arra! Mennyire nevettünk hangosan egymás marhaságain? Tudja a kánya. Ugyanis mindez egyáltalán nem lényeges. Egyedül az fontos, hogy együtt voltunk és kikapcsolódtunk. A tartalom lényegtelen, ha megfelelő a társaság. Nem kell mindig lehozni a csillagokat az égből, vagy új világrendet alkotni a kavargó káoszból. Néha meg kell pihenni. Néha le kell ülni egy bögre teával vagy kávéval és semmittevéssel tölteni pár percet. Néha kellenek vidám, üres percek, melyekből nem marad meg más, csak az energiát adó, dopamint felszabadító jókedv és szép emlékek. Nem pöröghetünk folyamatosan teljes gőzzel. Néha kellenek üresjáratok, különben elfogy a minket hajtó energia, kiégünk, ingerlékenyek, levertek leszünk. S ezzel nem csak magunknak, hanem a környezetünknek is ártunk. Ne féljünk hát embernek lenni. Nem gyengeség kikapcsolni egy időre, sőt. A legerősebbek és legbölcsebbek mind eszerint élnek.
Az ilyen tét nélküli, szép és vidám eseményekben egy rossz van, mely sokszor csupaszra rágott csont, közhelyes frázis, ám mégis fájón igaz: túl hamar véget érnek. A bolondballagás mindössze három tanórán keresztül tarthatott az iskolai szabályok szerint. Így mikor a VMG jellegzetes csengőhangja felharsant, mosolyogva, de belül kissé elkomorodva köszöntünk el Somától és tértünk vissza a tanítás szürkeségébe. A pingpongozás pedig megmaradt annak, aminek rendeltetett: emléknek. Töredékes, hiányos, de kétségkívül vidám emléknek.
Author: Cserni András
Cserni András az Irodalmi Rádió szerzője. Cserni András vagyok, 19 éves érdi egyetemista. Jelenleg a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi karának elsőéves joghallgatója vagyok. Középiskolai tanulmányaimat az Érdi Vörösmarty Mihály Gimnáziumban végeztem. Írással ötödikes koromban kezdtem el foglalkozni, kezdetben versekkel, három éve pedig regényekkel is. Verseimmel sikereket is értem el iskolai- és egyéb pályázatokon, első regényem (Sötét sorsok 1.: A farkasfalka) 2022. júliusában jelent meg, a folytatása idén érkezik terv szerint. Az írás számomra több, mint egyszerű hobbi. Kikapcsolódás, kiszakadás a mindennapokból, próbálkozás mély gondolatok megértésével. Témáim változatosak, komoly erkölcsi kérdésektől kezdve történelmi eseményeken át személyes élményeimig.