Őszi ludak

Őszi ludak

 

Hatalmas pofon csattant az arcán. Fogai összekoccantak. Szemei előtt aranycsillagok járták szédítő táncukat.

  • Hazudsz kutya! – kiáltott a főszolgabíró.
  • Hazudik hát – vakkantott közbe a gátőr vöröslő képpel – mondom én, hogy herét kaszált a gát oldalában. Márpedig az tiltva van.

István ökölbe szorított kézzel állt a szolgabíró előtt.

  • Vajon azért hívattak ide, hogy pofozzanak? – nézett körbe villámló tekintettel. – Ha így van, hát tegyék, akkor sem tudok mást mondani, mint az imént. Szó sem volt semmiféle kaszálásról, mindössze egy marék zöldet szedtem a libáknak.

Újabb pofon érte büszke, fiatal arcát. István meg sem rezdült.

  • Úgy látom, itt még csak meg sem hallgatják a szegényembert – sziszegte.
  • Majd meghallgatnak a börtönben, te mihaszna! Tizenöt napra elzáratlak!– harsogta a fiú arcába a főszolgabíró.
  • Tizenöt nap egy marék heréért – csóválta a fejét fanyar mosollyal a szája szegletében István miközben a csendőrök kivezették a teremből.

Az éjszakát magányosan töltötte egy szűkös cellában. Aludni nem tudott, helyette inkább az aprócska ablakon át bámult ki az októberi éjszakába. Ezernyi csillag sziporkázott a bársonyfekete mennybolton. Mindjárt eszébe is jutott két másik csillag. Két földi csillag, mely Szatmári Ilonka szemében tündököl. Mit gondol majd Ilonka, hogy ő tizenöt napig nem tér haza? Mit gondol majd özvegy édesanyja, és három hajadon húga. Ha legalább üzenni tudna nekik valahogy. Ki fog gondoskodni róluk, amíg őt fogdában tartják? Egy marék lóhere miatt. A tanítóúr tíz libája miatt. István a tenyerébe temette arcát. Csak néhány pillanatig engedett utat az elkeseredésnek. Aztán dühösen felpattant kényelmetlen fekhelyéről és fel s alá kezdett járkálni az apró cellában, akár egy ketrecbe zárt vadállat. Ifjú lelkében iszonyatos vihar dúlt. Végtelenül igazságtalannak érezte ezt az egész helyzetet, amibe csöppent. Hiszen ő csak segíteni akart, most mégis börtönben kötött ki.

Az öreg Szatmári Zoltán, a fegyverneki tanító, jó egy hónappal ezelőtt Szolnokra utazott leányával, Ilonkával, tíz kicsi libájukat pedig Istvánra bízta.

A fiú korán reggel kivitte az öreget és leányát a vasútállomásra, hazafelé tartván, a kövesút mellett, a gátoldalból egy marék lóherét tépett az apró libáknak, ahogyan azt a tanító kérte tőle. Éppen visszaszállt a kocsira, mikor a másik oldalon feltűnt a gátőr és rákiáltott:

  • Drága lesz ez neked!
  • Miért? Hiszen csak egy marékkal szedtem. Nem is a magam jószágának.
  • Majd meglátjuk öcsém, majd meglátjuk! – rázta fenyegetően a botját a legény után a köpcös őr.

Telt-múlt az idő, István az uradalomban dolgozott, éppen cukorrépát szedett és szállított az uraságnak, mikor idézést kapott a törökszentmiklósi Járásbíróságról, hogy jelenjen meg kihallgatáson. A legény nem sokat törődött a levéllel, fogalma sem volt, hogy milyen kihallgatásról lehet szó, ideje sem volt ezzel foglalkozni, hiszen betakarítás időszaka volt, nem maradhatott távol a munkától, merthogy ő tartotta el édesanyját és húgait. Meg aztán, nem gondolta, hogy a gátőr följelentette. Hamar el is feledkezett az egész ügyről. Egy ködös őszi hajnalon azonban valaki bezörgetett Istvánék házba. A fiú lámpát gyújtott és rohant ajtót nyitni, nehogy a család többi tagja felriadjon kopogtatásra. Az ajtó vasvillával volt betámasztva, a legény kezébe kapta a szúrós szerszámot és így fogadta az érkezőket.

  • Nohát, itt villával várnak bennünket? – morrant a csendőr, aki társával együtt várakozott odakint.
  • Kénytelen vagyok – bólintott István – ezzel volt elzárva a bejárat.
  • Jól van fiam, elhiszem. Ám rossz hírünk van. Előállítási parancsot hoztam – tartott egy papírost István orra elé az idősebb csendőr. – Ebben az áll, hogy nem jelentél meg a Járásbíróságon. Igaz-e.
  • Igaz, Béla bátyám. Tudja, munka volt a gazdámnál, nem mehettem sehova.
  • Értem én öcsém. De a törvény az törvény, be kellene kísérnünk.
  • Most azonnal?
  • Bizony fiam. Tudom, hogy te amolyan, megbízható legény vagy, jól ismertem apádat is. Megbeszélhetjük–e, hogy találkozunk tíz órakor az őrsön?
  • Már meg is beszéltük. Tüstént indulok.
  • Rendben van fiam – biccentett az öreg csendőr.

István pedig megmosdott a kútnál, fehér ingbe bújt és elindult. Édesanyjának nem szólt, nem akarta, hogy bosszankodjon, idegeskedjen. Különben is úgy gondolta, hogy gyorsan tisztázza magát, és legkésőbb vacsorára hazatér. Ehelyett fogdába került. Tehetetlen dühében öklével, az őt a külvilágtól elzáró, vasajtóra sújtott. Majd homlokát a hűvös falnak támasztva próbált lehiggadni.

Reggel a főtanácsos úr házához kísérték, estig ott dolgozott a kertben. Ebédet is kapott.  Elmesélte, miért került fogdába, s bár szabadon nem engedhették, de az úr annyira megkedvelte munkája után, hogy maga mellett tartotta, kerti munkával bízta meg, csak éjszakára kellett a börtönbe vonulnia. Egy napsütéses szerda délelőtt szabadult. Szinte futva tette meg az utat a faluig, édesanyja járt az eszében, aki biztosan halálra aggódta magát miatta. Édesanyja és Ilonka, a lenvirág szemű, rózsás arcú, dióbarna hajú, gyöngyvirág illatú Szatmári Ilonka.

A tanító lánya a ház előtt söprögetett, a kőrisfák alatt. Nem volt egyedül. Mihály, az uraság kocsisa tartotta szóval. István gyomra görcsbe rándult, mikor meglátta a kocsist. Tudta, hogy gyakran jár Ilonka után. A leány rosszkedvűnek tűnt, kelletlenül válaszolgatott a hetyke bajuszú, szőke férfinak. Szorgalmasan takarította a poros járdát, alig-alig nézett Mihályra. István melléjük ért.

  • Szép napot Ilonka! Mihály! – biccentett feléjük.

Ilonka az érkező felé fordította bájos arcát. Halovány ábrázatán rózsapír jelent meg. Az eddig oly fakó tekintete azonnal megtelt élettel, amint végigpillantott a fiú vékony, izmos alakján, s megállapodott mandula vágású, fahéjszín szemén.

  • István! – kiáltott föl a lány. – Hát maga merre járt? Már azt hittük világgá ment, vagy meghalt. Az édesanyja rengeteget sírt maga miatt, és én…
  • Ugyan, – vágott közbe gúnyosan Mihály – kár volt siratni. Rossz pénz nem vész el.

Biztosan városi kocsmákban töltötte napjait, színésznőcskék után epedezve.

  • Miket beszélsz Mihály? – kapta föl a vizet István.
  • Ez pletykálják a faluban barátom – vigyorgott a szőke legény.
  • Nem kéne adni a pletykákra.
  • Hát, akkor szólj Te öcsém, merre jártál két hétig, hátrahagyván a munkát és a családodat? Anyád nem győzött fonni meg mosni, hogy ételt tehessen az asztalra.
  • Jobb lesz, ha a magad dolgával törődsz, s nem velünk – villant dühösen István szeme.
  • Ha még egy hétig távol maradsz, húgaid talán koldulni kényszerülnek, üres a kamra. Meggondolatlan dolog csak úgy elkódorogni Pistám – csipkelődött tovább Mihály, élvezte, hogy kellemetlen helyzetbe hozhatja Istvánt Ilonka előtt. – Na bökd már ki, hol voltál. Ha egyenes úton jártál, nem kell szégyellened.

Ilonka csendben hallgatta a beszélgetést, hol az egyik, hol a másik férfi arcát figyelte.

  • Ugye nem igaz István? – kérdezte szelíden – Nem igaz, hogy ivásra adta a fejét?

István arca elpirult, úgy érezte, mintha leforrázták volna.

  • Hogy kérdezhet ilyet, pont maga Ilonka? Hát nem ismer?

Ilonka lehajtotta szép fejét. Mihály felnevetett.

  • Hát hol máshol tölthetted az idődet Pistám, ha nem valamelyik olcsó kocsmában?
  • Börtönben voltam.
  • Börtönben, ez jó Öcsém – hahotázott Mihály – Lopáson kaptak tán?
  • Lopáson, valóban. Egy marék lóherét loptam a gátoldalban néhány libának, úgy egy hónappal ezelőtt.
  • Libának öcsém? Milyen libának? Nektek nincs is ludatok.

Ilonka Istvánra meredt. Rózsaszín orcája falfehérre sápadt. István a leányra pillantott, a lenvirág szempár könnybe lábadt. A legény néhány pillanatig tétovázott, majd némán Ilonka felé biccentett, s haza indult. A lány még hosszan nézett a távolodó sudár alak után, könnyei csendesen folytak végig hóvirágszép arcán.

A következő héten Istvánt a plébániára hívatták. Az ősz, öreg pap a frissen meszelt kapuoszlop mellett várta. Fekete reverendáját búsan lengette az őszi szél.

  • Hoztál-e zsákot, fiam?
  • Zsákot?
  • Annyi élelmet hordtak itt össze a népek, hogy bizony szükséged lesz egy zsákra, ha mindet el akarod vinni.
  • Nem értem. Élelmet? Nekünk? Miért?
  • Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat, fiam. Tudomásomra jutott, hogy nehéz helyzetbe kerültetek, önhibádon kívül elvesztetted a munkád néhány hétre, és most hajnaltól késő estig dolgoznod kell, hogy legyen otthon étel és tüzelő. Gyűjtést hirdettem vasárnap a misén.
  • De hát honnan…?
  • Hogy honnan tudom? A tanító úr leánya járt itt a múlt héten, ő beszélte el mi történt, a kis Szatmári lány. Hogy is hívják? No nézd már, nem jut eszembe a neve!
  • Ilonka, Szatmári Ilonka – lehelte István halkan.

 

 

 

  1. Jilg Ede naplója nyomán, 1930-as évek
Jilg-Keresztúri Anna
Author: Jilg-Keresztúri Anna

Jilg-Keresztúri Anna vagyok. Perbálon élek a családommal, 2 kisfiam és egy kislányom van. Az ELTE Tanárképző Főiskolai Karán szereztem magyar-történelem szakos diplomát, majd magyar szakon bölcsész diplomát. Az alkotás mindig is az életem része volt: rajzolás, festés, fotózás, írás. Az írást egy időre háttérbe szorította a fotózás. Majd elvégeztem Solymáron egy Waldorf-pedagógus képzést, ahol a kreatív írás órák újra az írás felé tereltek. Elkezdtem egy Waldorf rajz-festés szaktanár képzést is, ami pedig sokat segített abban, hogy újra kibontakozzon bennem az alkotó ember, az, aki megvalósítja saját ötleteit, leírja saját gondolatait. Három kisgyerek mellett főleg éjszaka van időm írni, de én így is szeretem azt a pluszt, amit az írás hozott az életembe.

Share on facebook
Megosztás
Share on twitter
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Szól a hegedűm

Edit Szabó : Szól a hegedűm “Hegedülnek,szépen muzsikálnak,” Leány áll a fények sugarában, hosszú ruha fedi a termetét, pódiumon csak ő lesz a vendég! .

Teljes bejegyzés »

Mormolt, halk szavak…

Bánatosan mormolt, nyájas, halk szavak, Viharban is repülnek a madarak… Siránkozó lőrések vágyják a harcot, Én mikor vághatok csodálkozó arcot? Sokan várjuk, eljön az idén

Teljes bejegyzés »

Haladásban fékeződő élet

Hétköznapi pszichológia… a lét csapdájában. (Senrjon) Járvány még nem múlt végleg, De pluszban már van egy háború. Harc dúl egy hete… * (Senrjú) Lesz cudar

Teljes bejegyzés »

Végső filozófiámban

Hétköznapi pszichológia… (Anaforás, 3 soros zártükrös) Esteledik már az életem, ez a vég a végső? Eszerint igaz a tétel, új gondolathoz, késő… Esteledik már az

Teljes bejegyzés »

Tűnódés

Elröppent hatvanöt év, Elmúlt már sok, mi szép. Nincs velem apám s anyám, Életem célja? Talány.   Neveltem egy gyermeket Hiúság is kergetett. Munkában élre

Teljes bejegyzés »

Hírösszefoglaló – 2022. szeptember 26.

Kedves Alkotótársunk! Ebben a bejegyzésben jelentkezünk szeptemberi hírösszefoglalónkkal, ill. néhány októberi információval. Versek és Novellák 2022. pályázat – kiértesítés A nagyszámú beérkezett pályamunka miatt a

Teljes bejegyzés »