A fiú
− Tanárnő! Tanárnő, kérdezni szeretnék valamit – szólt utánam az egyik tanítványom az iskola folyosóján.
− Mennyit kapok, ha megölöm apámat?
Csak néztem rá értetlenül.
− Mit mennyit?
− Hát hány év börtönt?
Betuszkoltam az egyik üres tanterembe.
− Mondd el, fiam, értelmesen, hogy mi a baj!
− Az apám a baj. Nem bírom elviselni tovább, ahogy velünk bánik.
A fiú tizenhat éves múlt, jó eszű volt, de makacs, önfejű gyerek. Az órákon sok baj volt vele, bekiabált, tüntetőleg nem figyelt. Barátai nem voltak. Könnyen méregbe gurult, olyankor nem ismert se istent, se embert, a nála jóval erősebbnek is nekiment. Sejtettem, hogy otthon volt valami problémája, de hiába kérdeztem, nem mondott semmit. Most kéretlenül is sorolni kezdte, mi bántja:
− Belement apám abba a bazi nagy ház építésébe a város legdrágább részén. Mindenkinek külön szoba, hatalmas kert. Amíg kamionozott, tudtuk fizetni a kölcsön részleteit, de megunta, most itthon dolgozik, fele fizetésért. Hónap végére alig van mit enni. Otthon semmit nem csinál, csak gyereket. Már hárman vagyunk fiúk, a legkisebb öcsém még nincs kétéves. De úgy látom, jön a negyedik is. Anyám bele fog rokkanni az egészbe. Mert legyen mindig minden rendben. A nagy kerttel én bajlódok egyedül. Engem egyébként sem szeret apám. Mindig mondja, hogy korán jöttem, miattam nem tudta úgy megszedni magát, hogy kölcsön nélkül is fel tudta volna építtetni az ő kacsalábon forgó palotáját. Ha én nem jövök, akkor anyám is húzhatott volna, mint a ló. Meg aztán én már nagy vagyok, látok mindent, néha közéjük is állok, ha a pénz miatt éppen meg akarja ütni anyámat. Inkább én kapjam a pofont.
A mondandója elején még villámlott a szeme, a végére elsírta magát, mint egy kisgyerek.
− Ide figyelj! Ha haza mégy, kerüld apáddal a konfliktust. Küldd be édesanyádat, szeretnék beszélni vele!
Az anya
Apró kis asszony jött be másnap délután, babakocsit tolt. Szép, nagy szemű kisfiú ült benne, riadtan nézegette az ismeretlen környezetet.
Az anya igyekezett tartani magát, de érezni lehetett a hangján, hogy közel van a síráshoz.
− Félek, hogy valami tragédia fog egyszer történni. Hiába csitítom őket, mintha ott se lennék, nem hallgatnak rám. Olyan egyformák. Mind a kettő hirtelenharagú, féktelen.
− Nem gondolt a válásra?
− Hová mennék három gyerekkel? És jön a negyedik is – tette hozzá kicsit szégyenkezve.
− A ház eladhatatlan, annyi még rajta az adósság. Ha elválnánk is, egy fedél alatt kellene
lakni, nem változna semmi. Vagy még rosszabb lenne. A nagyfiam sokat segít, szeretném, ha továbbtanulna, mert okos, de örülök, ha a technikusit elvégzi. Ha ő is dolgozni fog, nekünk is könnyebb lesz.
Néztem ezt a szerencsétlen asszonyt. Olyan volt, mint egy csapdába esett madár. Vergődött.
− Ha nem haragszik, megkérdezem, szereti még a férjét?
Egy ideig nem válaszolt. Aztán ennyit mondott:
− Nem is tudom…
Az apa
Az apát telefonon hívtam be. Nem örült, de a megbeszélt időpontban eljött.
Mintha a fiát láttam volna, húsz évvel idősebb kiadásban. Jóképű, jókiállású férfi volt, de ugyanaz a nyugtalanság vibrált benne, mint a gyerekében.
− Miért nem egyeznek a fiával?
− Mindig az anyja pártjára áll, pedig én tartom el, én iskoláztatom, én adtam fedelet a feje fölé. Nem is akármilyet.
− Nem gondolja, hogy ez minden szülőnek kötelessége a kiskorú gyerekével szemben?
Az ujjaival idegesen dobolt az asztalon, ahogy mondta:
− Én az apámnak nem mertem volna ellentmondani. Félholtra vert volna, az biztos.
− És akkor úgy magának jó volt? Azt szeretné, ha a fiai meg a felesége is ilyen félelemben
élnének?
− A feleségem? A feleségem kezébe nem szabad pénzt adni. Képtelen beosztani.
− Maga tudja, hogy mennyi most egy kiló kenyér?
− Én? Nem járok én bevásárolni. Az az asszony dolga.
− Szereti maga a családját?
− Persze. Miért ne szeretném?
− És ők vajon szeretik magát?
− Kell, hogy szeressenek, én tartom el őket.
Rájöttem, hogy ez a férfi már megváltozhatatlan. Talán a fiút még el lehet téríteni attól, hogy az apja nyomdokaiba lépjen.
Ismét a fiú
− A múltkor kérdeztél tőlem valamit. Hát válaszolok. Életfogytiglant jelentene az apagyilkosság. Lehet, hogy a börtönévek nem tartanának addig, de neked életed végéig abban a tudatban kellene lenned, hogy gyilkos vagy. És aki a lelkiismeretének a foglya, az onnan sohasem szabadul ki. Ezt akarod?
Nem válaszolt, de látszott rajta, hogy megértett valamit a tanárkodó prédikációmból.
Írásom A bundáskenyéren innen c. pedagógus alkotók antológiájában jelent meg.
Author: Szilasi Katalin
Szilasi Katalin az Irodalmi Rádió szerzője. 1949-ben születtem Debrecenben. 1975-ben a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen magyar-orosz szakos tanári diplomát szereztem. Majd Szolnokra kerültem, ahol 2013-ig tanítottam. Jelenleg nyugdíjas vagyok. Verseket, novellákat írok, melyek rendszeresen felkerülnek a Napvilág Íróklub, a Holnap Magazin, A Hetedik, a Litera-Túra, a Holdkatlan, illetve a Dokk.hu internetes oldalára. Két verseskötetem és négy kisregényem jelent meg eddig. Néhány versem bekerült a Liget c. online folyóiratba is.