Amikor csattan a bilincs.
Írta: Egyed-Husti Boglárka
Épp előadást tartott egy nagy terembe, amikor beléptem én is oda. A terem zsúfolásig volt emberre mégis mindenki őt hallgatta. Itták a szavait. Én leültem a terem túlsó végébe. Vártam, hogy véget érjen a szemináriuma. Fél óra múlva tea szünet következett. Sokan mentek oda hozzá eszmét cserélni. Én türelmesen vártam a soromra.
Majd, amikor én következtem rá néztem és ezt mondtam neki:
„Jó napot Tanár úr.”
Láthatóan nem ismert meg.
Bemutatkoztam neki, majd szorosan magamhoz húztam, hogy ő is érezze a pisztoly csövét.
„Kérem tanár úr, kövessen”-mondtam neki.
Szintén nem értette mi történt. Én akartam őt kivezettetni innen, bár a bevetési egység készen ált. De ezt a feladatot én akartam elvégezni.
Látni akartam az arcát, amikor csattan a bilincs a kezén.
Aztán kezdte lassan felfogni, hogy ki vagyok, illetve mi vagyok. Halkan követett a folyósón át a nagy hallig majd kijött velem.
„Le van tartóztatva. Jogában áll hallgatni…itt a mindenki számára jól ismert szöveg következett. Én viszont már nem a kezén lévő bilincset figyeltem, hanem a szemét.
Nem láttam benne semmi megbánást, sem tipródást. Sírni sem sírt. Magyarázkodni sem magyarázkodott. Nem szólt egy szót sem.
Betettük a kocsiba és a kollégáim elvitték kihallgatni, olyan bűnékért, amiket elkövetett annak idején ellen meg még sok más lányon is. Számtalan áldozatát leltük fel az évek alatt. Speciális osztagot kaphattam. Az én feladatom volt elkapni őt.
Most, hogy ez a feladat véget ért én azt hittem meg fogok szabadulni tőle. Az igazi szenvedés csak ezután következett.
Tévedtem, de még mekkorát.
Vége
Author: Egyed-Husti Boglárka
Egyed-Husti Boglárka az Irodalmi Rádió szerzője. Amit tudni kell rólam: Már kisgyerekként fogékony voltam az alkotásra, nagyon szerettem olvasni, a könyvek szeretete a mai napig elkísér. A gimnáziumban eléggé zárkózott voltam, kevés barátom volt, kerestem a vigaszt, a kiutat a magányosságból. Az akkori irodalom tanárnő mutatta meg nekem, hogy milyen pályázati lehetőségek vannak, és hogy próbálkozzak a verseimmel. Akkoriban antológiákba és más folyóiratokban küldtem el alkotásaimat, mellyel szép eredményeket értem el. Kaptam oklevelet és mindig biztatak arra, hogy folytassam ezt az utat. Eléggé kishitű ember vagyok, így abba hagytam nagyon sok időre az írást. Aztán idén márciusban a magánéletemben történt olyan dolog, ami bár negatív könyveltem el azóta, viszont olyan szelepek/csatornák nyitódtak meg a lelkemben, amiért hálás lehetek. Hiszen azóta foglalkozom komolyabban az írással és már nem csak verseket, hanem novellákat/regényeket is írok. Azt hiszem megtaláltam a hangomat, azt a műfajt, amiben talán otthonosan mozgok, és azok az emberek, akik megtiszteltek bizalmukkal, hogy ezeket a műveket elolvasták, mind ledöbbentek, hogy úristen te ilyet tudsz írni? Úgy gondolom ennél jobb dolog nem kell.