A baromfiudvar hátsó részében, ott ahol háziállatok laknak, áll egy fából készült házikó. Móci készítette szakszerű tudományossággal épp úgy, ahogy a nagypapától tanulta.
– Nagypapa sokat barkácsolt, szerette az efféle munkálatokat, kézügyessége is meg volt hozzá. Megjavította a rácskerítést, itatót készített fából az apró jószágoknak, olyan szép viráglétrát faragott Nagymamának névnapjára, hogy a legnevesebb fafaragó is megirigyelhette volna. Aztán, mikor kis unokája, Móci már önállóan tudott ülni, kis sámlit faragott neki. Később Mócinak is megmutatta, hogyan használja az éles, hegyes, vágó szerszámokat, hogy fel ne sértse a kezét. Megmutatta azt is hogyan kell lemérni, levágni a szükséges darabokat egy-egy alkalmatosság elkészítéséhez, és hogyan kell összeszögelni a részeket.
A szomszéd fiúnak volt egy kutyusa, akivel olyan jókat lehetett játszani. Móci is nagyon szeretett volna egy kiskutyát, folyton nyúzta szüleit miatta, de ők rendre elhárították kisfiuk kérését. Egyik reggel arra ébredt, hogy Anya és Apa izgatottan állnak az ágya mellett, Apa kezében egy nagyobb méretű kosarat tart. A kosárból valami fura, tompán nyüsszögő hang szűrődött ki.
– Boldog Szülinapot drága kisfiam, légy nagyon boldog! – mondták egyszerre mindketten. Móci abban a pillanatban kiugrott az ágyból, most nem kellett noszogatni, hogy igyekezzen, mint mikor iskolába kell mennie.
– Köszönöm szépen! – mondta, és izgatottan takargatta ki a kosarat, amiből egy bogárfekete szőrgombolyag dugta ki formás fejecskéjét. Szemecskéi, mint apró fekete gombok ragyogtak a göndör szőr közül Mócira.
– Egy bogárfekete kiskutya, pont ilyenre vágytam! – suttogta boldogságtól könnybe lábadt szemmel. Ez a legszebb szülinapom! Köszönöm, köszönöm! – ölelte, simogatta, becézgette, boldogan csodás ajándékát, miközben egyre azon töprengett, milyen nevet válasszon kedvencének.
– Van még itt valami – szólt Anya, és egy csomagot adott át kisfiának. Mócit annyira lenyűgözte a kutyus, hogy nem vette észre, Anya is szeretne adni valamit neki.
– Még egy ajándék! – s máris tépte a csomagolást. „Ajánlás a kutyák gondozásához” – olvasta hangosan a könyv borítóján álló írást.
– Nekem van a világon a legjobb Anyukám és Apukám! Szeretlek Anya! Szeretlek Apa! A kutyus hangos vakogással, futkározással adta hírül, hogy ő is nagyon boldog. Azonnal játszani akart, hátra ugrott, majd előre Móci lába felé, mintha a papucsát akarná elvenni. A nagy ugrándozásban sikerült is elkapni Móci pizsamája szárát, és morogva, fog vicsorgatva ráncigálta. Egy teniszlabda mentette meg a helyzetet. A nagy játékban a kutyus annyira elfáradt, hogy szinte egy szempillantás alatt álomba szenderült. Reggeli után Móci a fészerbe ment, hogy valami lakhelyet találjon kedvencének, de néhány szál deszkán kívül nem talált mást.
– Na, nem baj, majd én ácsolok egy kutyaházat – futott át buksiján a gondolat, és már mérte, szabta a megfelelő méretű faanyagot. De nem talált megfelelő nagyságú szöget, így hát meg kellett kérdeznie Apától, hogy van-e olyan szög, amire neki szüksége lenne. Pedig nem akarta tudatni senkivel, igazi meglepinek szánta. Apa nagyon elcsodálkozott, kisfia munkálkodásán. Tudta, hogy ügyes gyerek, nem esik ki a munka a kezéből, de azt nem gondolta, hogy egyedül hozzá fog egy kutyaház építéshez. Leellenőrizte a méretre vágott darabokat, minden pontos volt. Miután odaadta Mócinak a szöget, bement, hogy elujságolja a hírt Anyának. Mindketten nagyon büszkék voltak kisfiukra!
Móci szakszerűen végezte dolgát, éppen úgy, ahogyan nagyapától tanulta. Szögelt, méricskélt. Annyira belefeledkezett a munkába, hogy egyszer csak azon kapta magát, egy ismerős, régi dallamot dúdolgat.
– Drága Nagypapa, milyen boldog lennél, ha láthatnád, mit csinálok! Nagyon szerettél engem, milyen jó, hogy átadtad nekem minden tudásodat! – szomorodott el egy pillanatra, aztán egy emlékeiben elevenen élő történet sejlett. Nagypapa a kis sámlin, ő a nagyobb sámlin lovacskáznak. Móci egyszer csak lehuppan a padlóra az ikerágy alá bújik, és mászik át a túl oldalra.
– Papa, deje! (Papa gyere!) – Nagypapa is lehuppan a „sámlilóról” – hason csúszva halad az ágy alatt, unokája után. Nagymama ezt látván hangosan neveti őket.
– Jaj, te vénember, mire nem vagy képes az unokádért! – és mama egyre csak nevet. Papa először bosszús, majd ő is hangos nevetésben tör ki. Móci csöpp lévén nem érti, mit nevetnek
nagyiék oly nagyon, hogy mamának a könny is kicsordul a szeméből, de azért ő is nevet. – Szeretlek Nagypapa! – mondja önkéntelenül! Két nap múlva elkészült a nagymű. Apa, kérlek, segíts a helyére állítani a kutya házat!
– Megyek mindjárt, kisfiam! – apa épp a kutyusnak készített ennivalót.
– Jaj, ez az én dolgom kellene lenni, de annyira siettem a munkával, el is feledkeztem rólad drága kiskutyám. Tudod siettem, hogy mielőbb elkészüljön a lakhelyed, mert a kosár igen csak szűk neked – veregette szeretettel kutyájának buksiját Móci. Ha jól laktál, megnézheted az új lakásodat Bogár! Önkéntelenül jött Móci szájára a Bogár név, talán azért, mert a bundája, ragyogó szeme, oly fekete, mint a szarvasbogár.
– „Bogár!” – ez lesz a neved kutyuskám! – mindenki helyeselt, hogy mily találó nevet választott Móci a kutyusnak, de legjobban Bogár örült, hisz most már nemcsak egy kutya, neki is van neve, valakinek érezheti magát, igazi családtagként kezelik.
A kutyaházat a baromfiudvarban, Móciék házától kissé távolabb helyezték el.
– Így ni, Bogár, a te faladatod lesz ügyelni a baromfiudvar lakóit – parancsolt rá Apa.
A kutyusnak igen tetszett új lakhelye, csak azt sajnálta, hogy most már távolabb van Mócihoz, Anyához, Apához.
– Szép ez a ház, kényelmes is, de mégis csak visszavágyom az eresz alá a kosárba, még ha szűk is már – morfondírozott magában. Ezért aztán, mikor Móci játszani szokott vele, első dolga belekuporodni a kosárba, jelezvén, hogy a közelükben szeretne lenni.
A baromfiudvarban mindig történt valami felhajtás. Kismalacokat kellett karámba terelnie, marakodó kakasokat szétválasztania, verebeket elkergetni az etető edényről, de volt, hogy a libák okoztak galibát. A libákra haragudott! Gyakran megkergették, hátsóját megcsipkedték és ő visítva menekült kis gazdája védelmező ölelésébe.
– Milyen vicces! – nevetett Móci. Nagyon rosszul esett Bogárnak, hogy szeretett gazdija kineveti. Ilyenkor legszívesebben elkergette volna a libákat a portáról, de nem tehette, nem akart szomorúságot okozni Anyáéknak. Meg aztán érezte, hogy többé nem szeretnék – ettől irtózott a legjobban – talán el is kergetnék a háztól. Éhezni, fázni, Móci nélkül, szeretetlenül lenni, kivert kutyaként élni az életét! Jaj, még rágondolni is rossz, borzongott bele a gondolatba! Így hát minden alkalommal megkegyelmezett a libáknak, eltűrte, hogy megkergetik, megcsipkedik, miközben néhány hangos vakkantás kíséretében igyekszik biztonságot nyújtó kis házába.
Egyik éjjel, legszebb álmából arra ébredt – amikor épp egy ízletes csonton rágódott, melyet a szomszéd Bundás kutya ajándékozott neki – hogy az apró állatok vészjóslóan rikácsolnak.
– Mi történik? – kukucskált ki házából, hogy kiderítse a hangzavar okát. Érzékeny orrocskájával, azonnal érezte, hogy idegen állat jár az udvarban. Óvatosan elő bújt és nesztelen léptekkel közelített a szag irányába.
– Mit akarsz te itt, mihaszna tolvaj, takarodj innen! – vicsorgott rá oly erővel, hogy úgy érezte, menten megszakad a hangszála.
– Jaj, testvérem, csak a kölykeimnek vinnék egy kis harapni valót, nagyon éhesek szegények! – Brrr, testvér? Nem vagyok a testvéred, hord el innen magad, míg szépen vagy, különben kiszaggatom azt a hitvány írhádat! – morgott mérgesen Bogár.
– Megkönyörülhetnél rajtunk! Nekünk nincs gazdánk, aki enni adna. Éhezünk, nem akadt napközben semmi, így kell beszerezni az élelmünket – siránkozott vicsorogva róka koma. Azonban Bogár hajthatatlan maradt! Ugatott, csaholt egyre hangosabban, egyre mérgesebben. Végre a nagy lármára Apa, Anya s Móci is felébredt és Bogár segítségére siettek.
– Jaj, Bogár, drága kutyuskám! Ügyes vagy, nagyon jól végezted a dolgod! Nagyon-nagyon szeretlek – nem győzték simogatni, becézgetni a háziak. Anya egy zamatos velős csontot hozott neki jutalmul, épp olyat, amilyet a szomszéd Bundás kutyától kapott álmában. Bogár most értette meg, miért kell a nagy háztól távolabb, a baromfiudvarban laknia. Már nem bánta, hogy nem lehet a háziak közelében akkor, amikor szeretne és a libáknak is elnézte csipkelődéseiket. Végre igazi, kutyáknak való dolga került! Nem mintha az eddigi munkáját lebecsülte volna, azért egy róka vadászat mégiscsak nem akármilyen, csipri-csupri feladat.
Telt, múlt az idő, Bogár kutyus mind nagyobb és okosabb lett. Azonban ahogy teltek a napok egyre ritkábban bújt elő házikójából, ritkábban pörölt a libákkal, apró jószágokkal, verebekkel. Szinte egésznap a házában kuksolt. Móci aggódott is nagyon miatta. Egyik reggel elő sem bújt, a reggeli sem érdekelte és gazdiját sem üdvözölte.
– Mi történt, mi lehet a baj? – aggódott Móci. Ahogy bekukkantott a kutyaházba, nem hitt a szemének! Négy, bogárfekete apróság bújt Bogárhoz. Békésen cumiztak. Móci könnybe lábadt szemekkel simogatta, veregette Bogár formás buksiját, majd kiabálva rohant a nagy házba.
– Anya, Apa, gyertek gyorsan! Bogárnak kölykei születtek! – nagy volt a riadalom és a boldogság! – mindenki örült az apróságoknak, de a legboldogabb Bogár volt. Gondos anyuka módjára óvta, nevelte kicsinyeit. Később, amikor már kimerészkedtek a kutyaház biztonságából, édesanyjuk így figyelmeztette fiait:
– Drágáim, a libákat messzire kerüljétek, azok nagyon veszélyesek apró kutyusok számára. Móci minden kiskutyának külön tálkában adott enni. Három tálka egyforma pöttyös, a negyedik csontmintával díszített.
– Add ide a csont mintás tálkát! – követelőzött Pamacs
– Nem adom, az az enyém, Móci nekem adta, vak, vak, vak! – mordult testvérére Buksi. Mama, Pamacs el akarja venni a tálkámat! – panaszkodott Buksi. – Mama, Buksi nem adja nekem a csontmintás tálkát! – vinnyogott Pamacs. Én akarok abból enni! Én is abból akarok! – vinnyogtak most már mindketten, miközben húzták, tépték egymástól a tálat! A többi kutyus eddig csak figyelt, most azonban mindegyik magának akarta a csontmintásat. Na, lett nagy ribillió! Vinnyogtak, ugattak, húzták, tépték egymást. Szegény Buksi alig tudott rendet tenni!
– Gyerekek, csend legyen, üljetek a helyetekre! – mordult rájuk anyjuk határozottan, rendre utasító, mégis szelíd hangon.
– Jól figyeljetek arra, amit mondani fogok! Még kölyökkutya koromban történt az eset. Egyik éjjel arra ébredtem, hogy idegen állat jár a baromfiudvarban. Nem tudtam mi az, azelőtt sohasem találkoztam ezzel a szaggal. Kiderült, hogy a róka az. Könyörgött, hadd vigyen valami aprólékot éhező kölykeinek. De nem engedtem. Tudjátok, nekik nincs ilyen szép lakhelyük, nincs gazdájuk, aki enni adna nekik, szeretgetné őket, játszana velük.
– Mama, akkor ők mit esznek és tálkájuk sincs, és hol laknak, ki szereti őket, mitől félnek? – ezernyi kíváncsi kérdés záporozott Bogár felé.
– Földbe vájt lyukban, kotorékban laknak, A vadásztól, kutyától félnek, nehogy útjukba keveredjenek. Nem szereti őket senki, nem játszik velük senki és enni sem ad nekik senki. Életüket kockáztatva, nekik maguknak kell megszerezni az élelmet, vadászat útján, galád módon, akár tolvajlással, Ők bizony csak akkor esznek, amikor sikerül zsákmányt elejteni. A kis rókakölykök örülnének, ha rendszeresen kerülne nekik harapni való, ti meg a tálkán marakodtok! – a kutyusok szájtátva, szégyenkezve hallgatták anyjukat és el sem tudták képzelni, mi lenne, ha úgy kellene élniük, vadon, szeretetlenül, örökös félelemben, ahogyan a rókák élnek! Abban a pillanatban nagyon sajnálták róka társaikat! Boldogok, hogy nekik rendszeresen adnak enni, szeretik, tisztelik őket, biztonságban élhetnek. Többé nem marakodtak a tál miatt, előfordult, hogy önként adták át egymásnak a csontmintás tálkát!
Author: Korpás Léri
Történt az életemben két olyan meghatározó esemény, ami végett egy jó ideje arra, a számomra fontos kérdésre keresem a választ, mi végre vagyok itt? Mi az én feladatom ebben a földi létben? Merthogy van valami, ezt ma már biztosan tudom. Kézimunkázás, néhány kreatív tevékenység időről-időre hozott némi megnyugvást, azonban valahogy még sem éreztem túl nagy elhívatottságot e tevékenység iránt. Szívesen veszek részt közösségi programokban is, mindig igyekeztem hasznosat tenni másokért, valami mégis hiányzott, nem találtam a helyem. Korpás Valéria a nevem. Borsod megye déli részén egy kicsinyke faluban, Gelejen élek. Az a megtiszteltetés ért – amiért örökre hálás vagyok – hogy 37 éven át nevelgethettem a településen élő óvodás korú gyermekeket, elhinthettem piciny lelkükbe a pozitív emberi értékek magjait. Nyugdíjazásom után sem szakadtam el a legkisebbektől. Három csodálatos unokám született, velük élem át a hivatásbeli 40 év és a nagymamaság csodáit, szépségeit. Gyakran vagyok velük, sokat mesélek nekik. Könyvből, vagy általam kitalált, közösen megélt életeseményekről, vagyis róluk, de az is előfordul, hogy valamely ismert mesét egy kicsit átformálom, kibővítem a saját gondolataimmal. Sajnos nem mindig sikerül ugyanúgy elmesélni egy történetet, ezért leírtam az egyiket, majd írtam még párat. Nekik, értük született meg néhány mese, és a Felhőcske és barátai című...