Lovagrege

Lovagrege

A Lovag az erdőben kóborolt, immár negyedik napja. A Pilis frissen rügyező fái kíváncsian hajoltak össze a kósza lovas széles háta mögött. Tiván közel sem volt olyan üde, mint az áprilisi tölgyek. Napok óta bogyókon, gyökereken és patakvízen tengődött. Hullámos, hollószín haja csapzottan lógott a nyakába, szép arcán makacs borosta sötétlett. Éjkék köpenyét ágak szaggatták, vérfoltok csúfították, finom bőrcsizmáját sár mocskolta. A férfi éhes volt, nagyon éhes. Nyitott szemmel is álmodott. Forró fácánlevesről, fűszeres vaddisznó sültről, vagy legalább egy tál sűrű kásáról, a tetején némi pirított szalonnával. Képzelgései annyira valóságosak voltak, hogy már a sült illatát is érezni vélte. Gyomra hangosan megkordult, a nyál összefutott a szájában. Tiván megállította lovát egy terebélyes bükk tövében, a levegőbe szimatolt. Füst és sült illatát sodorta felé a szél. Hátasát nyugatnak fordította és az erdő mélye felé indult.
A félig földbe vájt veremházat először észre sem vette, a talajra támaszkodó sátortetőt ugyanis moha és fű borította, falait sűrű fenyőágak takarták. Tiván leugrott paripájáról és a kunyhó bejárata előtt pislákoló tűz felé indult. Már nem figyelt semmi mást, csak a parázson izzó sütőkövet, rajta pedig a lepényt. Az aranybarna, frissensült lepénykenyeret. Kesztyűs kezével mohón az ételért nyúlt, néhányszor megfújta, majd a szájához emelte azt. Beleharapni azonban már nem tudott, ugyanis a bordái közé, kemény, hideg fém nyomódott. Egy kard pengéje.

• Mit keresel itt Lovag? –csattant fel a háta mögött egy éles hang.
• Békével jöttem, ételt és szállást kérnék –emelte magasba a kezeit óvatosan Tiván.

A mozdulattól vállsebe újfent sajogni kezdett.

–   Amint látom, az ételt már el is vetted – hallotta, miközben a hang gazdája fürgén elkobozta kardját az oldalán lógó hüvelyből. Tiván máskor talán könnyen lefegyverezte volna a ruháját átvizsgáló idegent. Ám most különösen gyengének érezte magát, vállán a vágás kínzón lüktetett, látása tompult.

–   Ennem kell – gondolta, miközben lábai egyre nehezebben tartották meg.
–   Te vérzel Lovag! – kiáltott föl mögötte az idegen.
–   Érzem – sziszegte Tiván – talán, ha leengedhetném a kezem!

A hátának feszülő penge feljebb csúszott köpenyén, és gyors mozdulattal ketté vágta vállán az elkoszolódott, véráztatta kelmét.

–   Ez bizony csontig hatolt – súgta mögötte az ismeretlen. – Jobb, ha most leülsz Uram!
–   Úgy vélem én is – ereszkedett a fűre a férfi.

Tiván aludt. Kínzó álmok gyötörték. Vadakat űzött, de egyet sem sikerült leterítenie, rohant volna, ám lábai nem vitték, lóra pattant, csakhogy a hátas hiába vágtatott, egy métert sem haladt. Pedig a lovagnak küldetése volt. Méghozzá sürgős.

Verítéktől csatakosan ébredt. Nem tudta, hol van és hogyan került oda. Hunyorogva nézett körül a félhomályban. Apró szobában feküdt, félmeztelenül, puha gyapjútakaróval borított illatos szénán. Ruháit, erszényét nem látta sehol. Fölötte sátortető, körülötte vesszőből font fal. A keskeny, alacsony ajtónyílást nem takarta semmi, kellemes tavaszi levegő simított végig a fiatal férfi izzadt tarkóján. Tiván megborzongott. Napfényre vágyott. Azonnal.Nagy nehezen feltápászkodott, eltántorgott az ajtófélfáig. Forgott vele a világ, meg kellett támaszkodnia a falnál. Odakint még mindig parázslott a tűz, a parázson izzott a kő. A tűz mellett, az ajtónak háttal, karcsú alak ült a földön. Gombát aprított.

• Egy nő – suttogta maga elé Tiván. – Egy nő rabolt volna ki?S vajon ő ütött le?

A Lovag nem tudott másra gondolni, mint hogy erdei rablók karmai közé került. Úgy látta jónak, ha minél előbb tovább áll. Ehhez azonban vissza kellett kapnia a holmiját. Körülnézett, majd a tűz felé indult. Azt tervezte, hogy hátulról nyakon ragadja a vászoncselédet és rábírja, hogy adja vissza, amit ellopott tőle. Óvatosan lopakodott, akár egy vadászó macska. Már csak egy lépés választotta el a nőtől, aki épp lisztet szórt egy agyagtálba. Tiván a levegőbe emelte ép karját, hogy megragadja az előtte hullámzó rézvörös hajzuhatagot.

• Jó reggelt Lovag! – fordult Tiván felé a lány. – Látom jobban vagy.

A férfi megdermedt.

• Kela vagyok – lépett hozzá a hajadon, bal kezében a lisztes tálat szorongatva, jobbját a férfi felé nyújtva.

A lovag szemügyre vette az előtte állót. Derékig érő, rengeteg, hullámos haját, melyet bőrből font homlokpánt tartott kordában. Mézsör színű szemeit, napbarnított arcát, az orra hegyét díszítő szeplőket, izmos alakját. A lány, Kela, egyáltalán nem tűnt rablónak. Így hát Tiván, hiszen lovag volt, térdet s fejet hajtott, finoman tenyerére vette a felé nyújtott női kezet, s így szólt:

• Tiván vagyok, a Kér nemzetségből, szolgálatodra hölgyem.
• Szolgálatra nincs szükségem – mosolygott Kela, miközben vizet, s némi aludttejet kevert a liszthez. – A sebedet viszont megnézném. Mutasd a vállad!

A lány könnyű ujjakkal végigsimított a vágás mentén. A Lovag felszisszent.

• Nyugodj meg Uram! Szépen gyógyul. Összevarrtam. Fenyőrügy olajjal kenegettem, már nem lángol annyira.

Tiván újra szédülni kezdett. Nem értette.

• Összevarrtad? Te? Mikor? Hiszen csak az imént érkeztem.

Kela megérintette Tiván homlokát.

• Lement a lázad. Ülj ide a tűz mellé. Mindent elmondok, amíg készül az étel.
• Remélem húst sütsz. Netán nyulat? Tele van velük az erdő.
• Ne reménykedj Uram! Hús helyett kaphatsz ropogós lepényt, friss túróval, aludt tejjel, erdei gombával, boróka bogyóval, medvehagyma levéllel.
• Esetleg pirított szalonnával?
• Esetleg pirított dióval.
• Talán, ha akadna egy kis szárított hús a lepény mellé?
• Biztosan akad mellé frissen szedett tyúkhúr, pitypang levél, árvacsalán levele, összekeverve, ibolyavirággal és kecskesajttal meghintve.
• Miket hordasz itt össze Leány? – pattant föl a földről Tiván, megfeledkezve frissen foltozott vállsebéről. – Tyúkhúr, pitypang? Tán kecske volnék? Lehet, hogy Te holmi fűevő vagy, nyilván azért nem nőttél magasabbra. Én harcos vagyok, húson élek, szükségem van testes ételekre. Még hogy tyúkhúr, csalán, pitypang!
• Higgadj Lovag! Értelek, de én nem eszem húst, kecskét is csak a tejért tartok – magyarázta Kela, miközben ruganyos tésztát gyúrt az ölébe helyezett agyagtálban. A tésztát lepény formájúra igazította és a sütőkőre simította.
• Jól van Pitypangevő, akkor legalább azt meséld el, miért ütöttél le!
• Nem én ütöttelek le Tiván Lovag, a láz verhetett le a lábadról. Elájultál. Azután valamennyire magadhoz tértél, így a házamba kísértelek, ahol megint elájultál. Megtisztítottam a sebed, összevarrtam, bekentem. Egy egész napot átaludtál és most…
• Várj! – vágott közbe nyugtalanul Tiván – egy egész napot?
• Úgy ám.
• Az baj. Nagy baj. Mielőbb el kell jutnom Esztergomba. Béla királyhoz. Ha nem támadnak meg, már régen ott lennék, de azok a – Tiván hirtelen elhallgatott.
• Kik? – kérdezte Kela, miközben megfordította a lepényt.
• Ezt nem kell tudnod Leány! Kérlek add vissza ruháimat! Rögvest i
• Nem mehetsz, amíg nem ettél, ha jót akarsz magadnak Lovag. Gyenge vagy még, így nem jutsz el a városba.

Tiván arca elkomorult.

• Igazad van Pitypangevő. Van még más is. Meg kell valljam, fogalmam sincs hol vagyok. Az elmúlt napokban az erdőben kószáltam. Bujkálnom kellett, hogy ne fogjanak el a… – a férfi elharapta a mondatot.
• Igen tudom, erről nem beszélhetsz – bólintott Kela és egy lapáttal leemelte a barnára sült lepényt a kőről, fatálra csúsztatta, túrót kent rá, megszórta pirított gombával, végül medvehagymával ízesítette. A tálat Tiván kezébe nyomta. – Egyél Uram! Légy nyugodt!Eljuttatlak Esztergomba, a hegyen át barlangfolyosó vezet ki az erdőből, estére királyod előtt állhatsz. S ha már megtetted, amit kell, pihenj pár napot, nem vagy túl jó bőrben.

Tiván elgondolkodva nézte a szeplős orrú, kecsesen mozgó, őzkarcsú lányt. A lányt, aki most valószínűleg másodszor menti meg az életét. A lányt, aki maga elé vett egy tál zöldet és jóízűen ropogtatni kezdte. Tiván szájában megállt a falat. Kela észrevette a férfi elképedt tekintetét, elmosolyodott.

• Kóstold csak meg – nyújtott a Lovag felé egy szál üdezöld tyúkhúrt – vagy legalább szagold meg. Az illata maga a tavasz, a sarjadó élet.
• Köszönöm nem! – tolta el magától a lány kezét Tiván, udvariasan, lovag módra – Talán legközelebb.

A nap delelőre járt mikor a leány és a Lovag lóra szállt. Indulás előtt Kela még egyszer bekente Tiván vállát, tiszta gyolccsal bekötözte a sebet és egy adag fenyőrügy sziruppal is megitatta a férfit. A lovag ámult. Kemény férfi volt, kemény életet élt gyermekkora óta, nem volt hozzászokva, hogy valaki gondoskodjon róla. Általában ő volt az, aki óvta a gyengébbeket, a nőket, most pedig éppen egy gyengébb (?) nő az, aki óvja, gyógyítja, segíti őt.

Kela nem hazudott, Tiván a vacsorát már Béla király asztalánál költötte el. Átadta az írást, ami miatt egy fél országon át kergették az uralkodó ellenségei. Aztán pihent, fából faragott, díszes ágyban, puha vánkoson, márványpadlós szobában. Pihent. Egy éjszakát. Egész éjjel álmodott, egy vöröshajú lányról, egy erdei boszorkányról, aki eltévedt vándorokon segít, azután köddé válik. A kelő nap első sugarai már lóháton találták a férfit. Délután volt, mikor egy terebélyes bükk tövében, megállította hátasát, nyugatnak fordította és az erdő mélye felé indult.

Aztán csak állt, tétován az apró tisztáson, a kihűlt parázs mellett, az üres kunyhó előtt. A lánynak nyoma sem volt, a kecskék is eltűntek. Tanácstalanul indult tovább a lusta vizű, erdei patak mentén, ment amerre vitte a ló. A patakocska élesen jobbra kanyarodott, a fák gyérülni kezdtek, valahol a közelben gidák mekegtek. A Lovag felélénkült. A levegőbe szimatolt. Füst. Tiván útját mogyoróágból font kerítés keresztezte. Könnyedén átugratott fölötte.

A lány egy kör alapú sátor mellett állt, lepényt sütött.

• Máris eljöttél? – mosolygott a Lovagra.
• Napsugár – gondolta Tiván.
• Megkóstolnám a tyúkhúrt – lépett a lányhoz, térdet hajtott előtte, majd homlokához érintette Kela dolgos kezét.
• Ennek örülök Uram, ám éppen elkészült a lepény is. Gondolom, ma még nem ettél.
• Valóban nem.Ideje volna némi ételt magamhoz vennem. Meg aztán, pihennék is néhány napot, ha lehet.

.

Author: Jilg-Keresztúri Anna

Jilg-Keresztúri Anna vagyok. Perbálon élek a családommal, 2 kisfiam és egy kislányom van. Az ELTE Tanárképző Főiskolai Karán szereztem magyar-történelem szakos diplomát, majd magyar szakon bölcsész diplomát. Az alkotás mindig is az életem része volt: rajzolás, festés, fotózás, írás. Az írást egy időre háttérbe szorította a fotózás. Majd elvégeztem Solymáron egy Waldorf-pedagógus képzést, ahol a kreatív írás órák újra az írás felé tereltek. Elkezdtem egy Waldorf rajz-festés szaktanár képzést is, ami pedig sokat segített abban, hogy újra kibontakozzon bennem az alkotó ember, az, aki megvalósítja saját ötleteit, leírja saját gondolatait. Három kisgyerek mellett főleg éjszaka van időm írni, de én így is szeretem azt a pluszt, amit az írás hozott az életembe.