Lány a parton

Lány a parton.

 

Írta: Egyed-Husti Boglárka

Ott ült a lány a parton. A Duna vízének erős sodrása mentén. Cipő nem volt a lábán. Vajon mire készülhet? Elmosódva látom csak, szinte homályos a kép. Egy belső hang egyre zajosabban tör fel bennem. Le kell szállnom a villamosról. Le kell szállnom a villamosról. Szinte már ordít a hang. Hát nem érted? Le kell szállnod a villamosról. Ösztönösen teszem az egyik kezem a másik után, megnyomom a felső gombot. A villamos megáll én meg futok. Hozzá. A lányhoz a Duna parton. Minden olyan lassúnak tűnik. A lábamat mitha ólom húzná végig. Mindjárt ott vagy, mindjárt ott vagy mondta a belső hang és valóban mintha ott lennék. A lány csak ül és némán néz rám. Nem mond semmit. A szemei kisírva, látom, az arcán a sminket egy kép van a kezében. Összegyűrve, elmosódva, homályoson. Próbálom megszorítani a kezét visszahúzni, de már késő a lány eltűnik a Duna elnyelte. Hirtelen arra eszmélek fel, hogy már nincs ott. De akkor hol van. Majd meglátom magam a Duna tükrében. Meglátom az arcomat és a kezembe a fotót, ami elgyűrve van. Én vagyok a lány a Duna parton. És senki sem segít nekem. Hirtelen ráébredek, hogy egyedül vagyok a beton dzsungel közepén, egymagam kell szembenéznem az Élettel, a fájdalommal.

A villamos meg csak zörög tovább, elmosódva rajta a különböző emlékek. A történetek csak úgy cikáznak. Mindenki ül vagy zenét hallgat. Esetleg a telefonját nyomkodja. Mindenki ül vagy áll várja a következő megállót. Siet esetleg munkába, randira. Kávéra vagy találkozót beszél meg a barátaival. Idős nénik és bácsik is ülnek a villamoson. Ők már nem sietnek csak a piacra vagy a temetőbe. Ők már leélték az ő életüket, most mi következünk. A fiatalok. Álom ittasan ülünk, várjuk a következő megállót.

Az életünk tele van történetekkel. Kivel osztjuk meg azokat? Kinek meséljük el? A lány történetét? A vágyakozás történetét? A szerelem és szenvedés történetét? Ahogy a szavakból mondatok lesznek úgy a mondatokból egészek és én érzem, hogy abból pedig egy történet lesz. A lányról, a villamoson. Aki ül a padon. Kezében összegyűrt fényképpel. Az ajtók záródnak. Élünk tovább, utazunk tovább.

Az élet mint egy nagy út ahol senki sem tudja hova szól a jegye, csak felszáll vagy beszáll, néha kiszáll.

A lány pedig tovább száll. A Duna part felé.

Zümmögő méhek repkednek el vele a szavakon túl a folyó mentén. Áradnak szét a betűk és a történet kezd összeállni a toll bekészítve a papír elő, jegyzeteim szálnak szét. Sodorja őket a szél. Ahogy az egyik rajzfilmben a betűket sodorta el. Először az A betűt majd szépen tovább. Kis betű, nagy betű. Volt minden. Aztán elfogytak a betűk. Elfogyott a szó. A mondat végére pont került. A történet nem zakatol tovább. A vonat megállt. A sín bezárul. A villamos nem csenget, József Attila sem ír már több verset. Minden elalszik, lámpafényben úszik minden. A kirakat, a vár, a Duna, a Parlament. Ott ül a lábánál és nézi a lány a szoborral együtt.

Vajon hova mennek a hajók? Kik ülnek rajtuk? Milyen történetet mesélnek? A város megtelik megint élettel. Zajos, hangos zenével. Száguldó autókkal kik sietnek felhajtani a Rakpart felé. Esti szerelmes pár andalogva sétál és a Parlament előtt a helyőrség nézi őket. Milyen boldogok. Gondolják ők. Ők a zászlót most engedik le, pont váltás van.

A puskájukat megigazítják, köszönnek némán egymásnak. A lány még mindig ott ül a parton. A Duna aranyban játszik. A város fénye megvilágítja. Budapest este is gyönyörű. A Gellért szobor szárnyai mintha nagyobbak lennének és mintha a szobor valóban repülne a város felett. Vigyázva álmainkat és történetünket melyet holnap reggel mesélni kell.

Az újságba, a kirakatba, a parton, a folyón, a szigeten, az avarban, a mezőn és mindenhol.

A lányról, a Duna partról. A Képről, melyet talán egy műterembe látott, egy festő vászon, keretbe bekeretezve. Mint a majális, ülnek és esznek az emberek. Vidámak, boldogok a színek élnek, ragyognak.

Igen egy keretbe teszem ezt a történetet. Oda való. Talán az olvasó is oda képzeli a lányt. Ahogy ül a Duna parton és meglát engem és átölelve azt gondolja itt van ő és vele együtt utazom én is a villamoson és talán együtt kerekebb lesz a történet.

 

Vége

 

Egyed-Husti Boglárka
Author: Egyed-Husti Boglárka

Egyed-Husti Boglárka az Irodalmi Rádió szerzője. Amit tudni kell rólam: Már kisgyerekként fogékony voltam az alkotásra, nagyon szerettem olvasni, a könyvek szeretete a mai napig elkísér. A gimnáziumban eléggé zárkózott voltam, kevés barátom volt, kerestem a vigaszt, a kiutat a magányosságból. Az akkori irodalom tanárnő mutatta meg nekem, hogy milyen pályázati lehetőségek vannak, és hogy próbálkozzak a verseimmel. Akkoriban antológiákba és más folyóiratokban küldtem el alkotásaimat, mellyel szép eredményeket értem el. Kaptam oklevelet és mindig biztatak arra, hogy folytassam ezt az utat. Eléggé kishitű ember vagyok, így abba hagytam nagyon sok időre az írást. Aztán idén márciusban a magánéletemben történt olyan dolog, ami bár negatív könyveltem el azóta, viszont olyan szelepek/csatornák nyitódtak meg a lelkemben, amiért hálás lehetek. Hiszen azóta foglalkozom komolyabban az írással és már nem csak verseket, hanem novellákat/regényeket is írok. Azt hiszem megtaláltam a hangomat, azt a műfajt, amiben talán otthonosan mozgok, és azok az emberek, akik megtiszteltek bizalmukkal, hogy ezeket a műveket elolvasták, mind ledöbbentek, hogy úristen te ilyet tudsz írni? Úgy gondolom ennél jobb dolog nem kell.

Megosztás
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ablakomból

Hűvös magányomban elszórakoztatott  A belváros tere, az ablak mögött állva.  Az érdekes embereket- kiket élte odasodort-  Csak lestem lenyűgözve, elmélázva.    Nyílott már a mosolyhozó

Teljes bejegyzés »

Éhező

Edit Szabó  : Éhező   Hosszú haját és csupasz karját megeszi a sötétség fellege, mezítlábas talpát falják a kőkockák és beton lemezek.   Járda és

Teljes bejegyzés »

Torkosság

Torkosság Az élet egyik princípiuma a kötelesség teljesítés, mit míg nevelni, fegyelmezni kell. Enélkül nem tud méltányos, s nem tud igazságos lenni, nem tudja emberségét

Teljes bejegyzés »

Képeslapok a múltból

Azon a karácsonyon sok hó esett. A város felvette szebb, fehér öltözékét. Hetven év körüli fehér szakállú öregember botorkált az összelapátolt hóbuckák között. Kötött bojtos

Teljes bejegyzés »

Így Márciusban

Új tavasz álmodásba ringatott A múló alkony, s csendjében ébredt Szebb élet szívembe lopakodott. S vágyak termeibe belenézett. Összetört a nagybetűs igazság. Kék egek alatt

Teljes bejegyzés »

                                                  

Teljes bejegyzés »