Fekete hérics.
Írta: Egyed-Husti Boglárka
Fekszem a fűben, nézem az eget. Mosolyog rám a nap. Csillogó fényével szinte elkábítana. Épp időben érkeztem a virágzás mindjárt kezdődik. Fantasztikus piknik idő van. A fekete hérics pedig most nyílik. Készítem elő a gépet. A legjobb szögben szeretném lekapni és meg örökíteni. Beállítom a fókuszt és emelkedem a virág fölé.
A kicsiny virág sárga szirmaival épp kinyílt-egy gyors kép. Kat. Már kész is. Az esőcsepp, ami tegnap még zivatar volt most áztatja fel a földet. Kat. Kész a következő kép. Természetfotósként inkább több képet készítek, nem akarom, hogy kárba vesszen akár egy kép is. A fény épp áttör a fátyolos égbolton keresztül. Csodálatos látvány. Mintha Isten a teremtő maga is mosolyogna rajta. Igen nézzétek. Ilyen szépséget alkottam. Gyönyörködjetek benne.
Aztán azon veszem észre magam, hogy már nemsokára dél lesz. A nap erősebben tűz. Felveszem a kalapom. Lepihenek egy kicsit és szinte észre se veszem és már elalszok. Ott a mezőn. A fekete héricsek között.
Este kellek fel. Későre jár az idő. Épp pakolom össze a dolgaimat, amikor a Hold világ fénye, mint egy nyomda festék foltja esik rá a virágszirmokra be feketíti azt. Az éjsötétben éjfeketén tündöklik immár a hérics virágja.
Megbűvölten nézem a látványt, az összes hérics fekete, korom fekete. Mint az égbolt maga is.
Majd kis apró szentjánosbogárka repked felém megvilágítva az utat és a fényt.
Fohászkodom a mindenséghez, hogy ezt a sorozatot is le tudjam kapni. Annyira szép ezt másnak is látnia kell. Szerencsémre még épp két képet tudok készíteni a héricsről.
Másnap a műterembe dolgozom a képeken. A természetfotós kiállításra készülök. Szeretnék végre én is bekerülni fotóimmal bár tudom amatőr fotósnak ez még nem sikerült.
Beküldöm a munkáimat végül nem teszek rá extra fényt. Csak úgy nyersen ott hagyom. A hérics virágot az éjszaka közepén, ahogy én láttam. Ahogy átváltott a színe.
Napok telnek el, érzem, mintha sosem akarnának visszajelezni. Pedig írták, hogy fognak. Talán mégsem tettszett nekik? Az e-mailijeimet nézem a laptopomon. Semmi. Csak pár újabb kép sorozat rendelés. Vajdahunyad várából egy prospektus és egy új divat magazin előfizetés. Persze a számlákat is rendeznem kéne. Aztán veszem online egy új állványt. A régi már nem jó.
Aztán egyszer csak felhívnak. Tetszett nekik a kép. El se hiszem. Tényleg? Érzem a szívem hevesebben ver. Mintha ki is hagyott volna egy ütemet. Tényleg tetszett nekik? Az én képem? Amit én készítettem? Badarság? Biztos rosszul hallottam.
Amikor eldöntöttem, hogy fotózni szeretnék ugyanis kinevettek. Minek az neked? Manapság már mindenki fotós. Még az amatőr hobbi turista is annak számít. Újabb hóbortnak tartották. Nem értették, hogy nekem ez most más. Elvégeztem egy iskolát, persze annak sem örültek, de végül kifizették. Aztán lőttem pár képet itt ott. Voltam rendezvényen, családot fotóztam, arckép sorozatot készítettem. Aztán ott voltak a különböző céges rendezvények, anyák napi ünnepség, esküvő és gyerek képek. Minden munkát elvállaltam, csak, hogy foltozhassak végre.
Ez két évig így ment aztán összetört bennem valami. És ki kellett mennem az erdőbe. Ott kezdtem el fotózni, ismét. Önmagamra találtam. Az őzikét fotóztam le, ahogy megbújt a fák között. Majd faleveleken át közlekedő mókust. Végül virágokat fotóztam. Mindenféle virágot.
A hérics volt a kedvencem. És ezzel a képpel végül nyertem. Még most se hiszem el, amikor az utcán ballagok és szembejön velem a saját magam által lefotózott képem.
A „Fekete hérics”- a legjobb természetfotós kép. Kiállítva, hogy mindenki gyönyörködhessen benne.
Vége
Author: Egyed-Husti Boglárka
Egyed-Husti Boglárka az Irodalmi Rádió szerzője. Amit tudni kell rólam: Már kisgyerekként fogékony voltam az alkotásra, nagyon szerettem olvasni, a könyvek szeretete a mai napig elkísér. A gimnáziumban eléggé zárkózott voltam, kevés barátom volt, kerestem a vigaszt, a kiutat a magányosságból. Az akkori irodalom tanárnő mutatta meg nekem, hogy milyen pályázati lehetőségek vannak, és hogy próbálkozzak a verseimmel. Akkoriban antológiákba és más folyóiratokban küldtem el alkotásaimat, mellyel szép eredményeket értem el. Kaptam oklevelet és mindig biztatak arra, hogy folytassam ezt az utat. Eléggé kishitű ember vagyok, így abba hagytam nagyon sok időre az írást. Aztán idén márciusban a magánéletemben történt olyan dolog, ami bár negatív könyveltem el azóta, viszont olyan szelepek/csatornák nyitódtak meg a lelkemben, amiért hálás lehetek. Hiszen azóta foglalkozom komolyabban az írással és már nem csak verseket, hanem novellákat/regényeket is írok. Azt hiszem megtaláltam a hangomat, azt a műfajt, amiben talán otthonosan mozgok, és azok az emberek, akik megtiszteltek bizalmukkal, hogy ezeket a műveket elolvasták, mind ledöbbentek, hogy úristen te ilyet tudsz írni? Úgy gondolom ennél jobb dolog nem kell.
