Houdini
Az előző részek tartalmából: A Darvas-korszak mindennapjait meglepő, vicces, bosszantó és szomorú esetek tarkítják. Hol bújócskázó teknősök ijesztenek ránk, máskor óvintézkedéseket kell bevezetni egy ellopott kékrák miatt, vagy épp lejár egy szegény axolotl ideje, s legyűri a betegség. Lehet, hogy alig négy hónapig élt a Blokkban, de Alex a szívünkhöz nőtt. Nem fogjuk elfelejteni, ebben biztos vagyok.
Csendesen teltek a napok 2020 első hónapjában. Alexet Juli néni eltemette, ki-ki meggyászolta a maga módján, aztán az élet ment tovább. Szerencsére nem akadtak nehézségek. Ment minden, mint a karikacsapás. Semmi se pusztult vagy tűnt el. S ránk is fért ez a nyugalom az első félév fokozott izgalmai után.
A január elszaladt, jött a február. A tél utolsó hónapjának elején jártunk még, mikor Soma egy kérdést tett fel nekem Messengeren:
– Cserni úr, mutattam már neked a Lócit?
– Nem…nem rémlik.
Küldött egy homályos, rossz minőségű fotót. Alapos szemmeresztgetés után rájöttem, hogy a kép közepén lévő vékony, zöld izé valamilyen gyík.
– Tiéd? – kérdeztem.
– Nem. A ReptiZoo-ban van. Víziagáma. De nincs itt neki valami nagy helye. Arra gondoltam, elhelyezhetnénk a Blokkban.
– Na de hol?
– A nagy akváriumban. Hisz az lényegében egy paludárium. A szárazföldi rész pont jó lesz neki, s bőven van víz is, ha úszkálni akar.
– A halakat nem bántja?
– Elvileg nem… De ha mégis, az járulékos veszteség.
Biztonság kedvéért Darvast és Juli nénit is megkérdeztem. Rábólintottak a dologra, úgyhogy a gyík útja ki volt egyengetve. Soma azt mondta, intézi a vásárlást s el is hozza a VMG-be.
Így is történt. Egyik délután, hetedik vagy nyolcadik óra után mentem a szekrényemhez, s fél szemmel látom, hogy egy óriási, kék hűtőládára emlékeztető valami van az egyik padon. Megtorpantam. A láda mellett Soma állt és a Szerelővel beszélgetett. Bementem hozzájuk.
– No, Cserni úr is itt van! – mondta Soma, mikor meglátott. – Itt van Lóci.
– Ebben? – kérdeztem a kék tárolóra mutatva.
– Ebben bizony.
Kinyitotta, s kivett belőle egy farokkal együtt majdnem karhossznyi gyíkot. Egy pillanatra megállt bennem az ütő. Ekkora állat hogy a csudába fog elférni a nagy akváriumban? Megmozdulni se lesz helye…
– Öhm… Biztos, hogy elég lesz neki az a kis hely – mutattam a terv szerinti új agámaotthonra.
– Persze! Nincs nagy mozgásigénye. Naphosszat egyhelyben ül. Néha meg beugrik a vízbe és ott üldögél tovább.
– Hát jó… Te tudod…
– Na gyere, Lóci! – ültette a karjára a víziagámát Soma, majd a Szerelő segítségével levette a nagy akvárium tetejét és a műsziklára helyezte az új lakót. Őt láthatólag hidegen hagyta, hogy fogdossák, pakolgatják. Oly mozdulatlan volt, mint egy szobor. Csak a szeme járt ide-oda, megfigyelte a környezetet.
Soma egy dologban azonban tévedett. A lustának tűnő gyíkóriás egyáltalán nem „csak ücsörgött” egész nap. Valószínűleg kicsinek találta férőhelyét, ugyanis szokásává vált kiszökdösni.
Világosan emlékszem az első esetre. Bemegyek a terembe, nézem az akváriumokat, aztán kishíján szívszélhűdést kapok, mert bizony Lócinak se híre, se hamva. Az akváriumban nem tud elbújni, túl nagy hozzá. Talán visszatért a hüllőtolvaj? De hát zárva volt a terem…
Hogy Juli néni találta meg vagy mi, halasok, már nem tudom. Csak arra emlékszem, hogy a kábelek közül került elő porosan, szobormereven, de épen és egészségesen. Leszedtük róla a porcicákat s visszatettük.
A következő nap Juli néni szólt, hogy megint kiszökött a drága gyík. Azután pedig én néztem vele farkasszemet, mikor beléptem a 209-esbe és ott ült a padló velem szemben. Mindennaposak lettek a szökések. Az agáma visszahelyezése pedig rutinfeladat.
Kezdetben nem értettük, hogy bír kimászni. Az akvárium tetejét mindig becsuktuk, s bár lakat nem volt rajta, egy egyszerű „kattanós zár” elvileg meggátolta az ilyen jellegű szökést. De rájöttünk rövidesen, hogy a méretes gyíkunk képes akkora erőt kifejteni, ha akar, hogy egy kis elrugaszkodással ki tudja lökni az ajtót s onnantól szabad útja van a külvilág felé. Igazi szabadulóművész volt, Juli néni ezért keresztelte át Houdinira.
A folytonos szökdösésnek végül véget vetettünk. Egy régi, használaton kívüli, hatalmas terrárium-ketrecet feltöltöttünk földdel, tettünk bele egy nagyobb műanyag tálat vizes medencének, valamint pár növényt, ágat. Ez lett Houdini magánlakosztálya. Elég nagy, hogy ne legyen kedve szökni és lakattal zárható, hogy ne is tudjon.
Ezzel elrendeződött minden. Ismét helyreállt a rend, kezdődhettek újra a nyugalmas idők. Ám a béke kérészéletűnek bizonyult. A határon – bár még nem láttuk – már gyülekeztek a sötét fellegek. A Blokk történetének legnagyobb katasztrófájához vezető eseményláncolat első résztvevői lassan, de biztosan közelegtek. Valami árnyékot vetett ránk, valami, aminek már az említése is baljós csengésű és rossz érzést kelt valamennyi emberben. Már kopogtatott az ajtón. Ha sejtettük volna, mi vár ránk, akár fel is kiálthattunk volna, a Hannibáltól megrettent rómaiakat idézve: „COVID a kapuk előtt!”
Author: Cserni András
Cserni András az Irodalmi Rádió szerzője. Cserni András vagyok, 19 éves érdi egyetemista. Jelenleg a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi karának elsőéves joghallgatója vagyok. Középiskolai tanulmányaimat az Érdi Vörösmarty Mihály Gimnáziumban végeztem. Írással ötödikes koromban kezdtem el foglalkozni, kezdetben versekkel, három éve pedig regényekkel is. Verseimmel sikereket is értem el iskolai- és egyéb pályázatokon, első regényem (Sötét sorsok 1.: A farkasfalka) 2022. júliusában jelent meg, a folytatása idén érkezik terv szerint. Az írás számomra több, mint egyszerű hobbi. Kikapcsolódás, kiszakadás a mindennapokból, próbálkozás mély gondolatok megértésével. Témáim változatosak, komoly erkölcsi kérdésektől kezdve történelmi eseményeken át személyes élményeimig.
