Este hét óra. A napnak még látszódik néhány sugara, én pedig leülök az asztalomhoz, bekapcsolom a kedvenc zenéimet, kinyitom a füzetemet és írok.
Még én magam sem tudom egész pontosan, hogy mit, csak tollat ragadok a kezembe. Ezután pedig a Lelkem ír, sőt mi több, ő vezényel, bármit is írok. Lehet az vers, mese, próza, novella, haiku, apeva, elbeszélés, dráma, az mind kettőnk szüleménye. Most is így van. Ő súgta nekem, hogy írjam le, mi is történik amikor alkotok. Bocsánat, alkotunk. Tudjátok, Lelkem rengeteg ötletet rejt magában, amelyek közül időnként spontán elő-elődobál egyet-egyet. Megjegyzem, leginkább matek órákon vagy esténként. Ilyenkor meg természetesen ,,jó” művész módjára előveszem a tollat és a papírt, majd mintha a legfontosabb hadüzenetet írnám, némi töprengés után úgy körmölök, hogy időnként azt hiszem, felgyullad a lap. Mondjuk ez most nem egészen így van. A Lelkem mellé épp most érkezett meg legjobb barátja, az Ihlet. Róla is írtam már verset, mert nagyon szeretem. Húha, a két jó barát összedugta a fejét, majd a kis diskurzusukból lesz minden egyes betű, vessző, szó, szókapcsolat, mondat és még sorolhatnám, de két varázslóm egy pár percre elaludt. Csak most jövök rá, nélkülük képtelen lennék alkotni. Szerencsére felébredtek, ugyanúgy pörögnek, mint ahogy szoktak. Két hiperaktív csoda teremtmény, akik esténként és a matek órákon szeretnek belemászni a fejembe annak érdekében, hogy írjak. Én pedig hülye lennék hagyni őket, nem? Korrigánám korábbi mondatomat. Nem ketten, hanem hárman írunk, alkotunk, vigadunk, búslakodunk. A Lelkem, az Ihlet, no meg én. Bár a legtöbb művem -ha lehet ezeket egyáltalán műnek nevezni- nekik köszönhető, mert én csak leírtam amit diktáltak, s most is csak leírom, amit lágy hangjukon súgnak a fülembe. Nem látom őket, de érzem, hogy a vállamon kuncognak azon, milyen serényen csinálom azt, amit mondanak.
Hagyd örüljenek csak-mondom magamban. Elvégre amíg ki nem járták a Lélek- és Ihletképző Főiskolát azért, hogy egy szép májusi este ők is dominálhassanak, vagy sokkal inkább jó tanácsokat adhassanak egy 13 éves fiúnak, akinek legfőbb hobbija és álom munkája az írás és az alkotás a művészet minden ágán. Na hát, milyen jól leiratták velem az életemet. Jobban ismernek, mint én saját magamat. Ez elég vicces. Mondjuk ők már a születésem pillanatától kezdve velem voltak, csak úgy döntöttek, hogy várnak cirka 10 évet azzal, hogy szépen-lassan kibontakozzanak bennem. Azért remélem, nem ez a kibontakozásuk csúcspontja. De megnyugtatóan kapom mindkettejüktől a választ, hogy minden valószínűséggel lesznek a mostaniaknál jobb és komolyabb irodalmi alkotásaim is. Hisz még előttem az élet, sok-sok év, meg aztán ki tudja mit hoz a sors? Új akadályokat, szerencsét, pechet, meglepetést, csalódást, vagy épp szerelmet? Nem tudom, mert ez a két zsivány a vállamon nem mond semmit. Úgy tesznek, mintha legmélyebb álmukat élnék, pedig csak azon nevetgélnek, milyen vicces eltitkolni előlem a jövőmet.
Hát valóban az lehet. De nem is kell tudnom. Idővel úgy is minden kiderül…
Author: Tyukody Ruben
Tyukody Ruben vagyok, írok, költök, mesélek, és a többi. 2008-ban születtem Nagybányán, majd egy évvel később egy olasz kisvárosba, Cerveteribe vitt a sors, ahol 5 évet éltünk a családommal. Most éppen Budapesten élek a szüleimmel és testvéremmel. Az irodalommal már 3-4 éves korom körül köszönőviszonyban voltunk, akkor szerettem néha meséket mondani, később pedig én is próbálkoztam a mese- és történetírással. Versekkel 11-12 éves koromban kezdtem el foglalkozni, azóta folyamatosan próbálom keresni a stílusomat, egyszer lehet, hogy meglesz, meg hát drámám is van egy-kettő, de azok kevésbé fontosak. Íráson kívül néha még zongorázom, színészkedek egy drámaszakkörön, cserkészkedem, és azért a barátaimat is boldogítom:) Jó olvasást mindenkinek kevésbé- vagy jobban értékelhető írásaimhoz!!