Az éj magányosan ölelt körbe,
S csak a Hold volt tanúja könnyemnek.
Szívem keserűsége játszott fényt
A végtelennek tetsző tó tükrén.
A csillagok sem ragyogtak le rám,
Érintésed csupán emlékfoszlány.
Lelki szemem előtt pergő képek
Búval fűszerezték meg a szelet –
Lángok csaptak fel hullámok helyett,
Mégis lényem hiánytól reszketett.
S még a csillagok sem ragyogtak fel,
Érintésed messze szállt a széllel.
Zuhanás. Örökké csak zuhanás.
S szavam, mint reszketeg szólamú vágy,
Úgy ült az ég hullámának hátán –
Az éj mohón falta minden imám.
A láthatatlan csillagok némán
Gyászos könnyeiket hullajtották
Lágy érintésed utolsó nyomán,
Hogy aztán így szólítsanak: Magány.
2021. 08. 17.
Author: Szolnoki Enikő
Miskolci, lassan már tényleg felnőtté érett 19 éves diák vagyok. Mióta megtanultam az összes betűt lekanyarítani, csak írok megállás nélkül; ha fájdalom szorítja össze a mellkasom, ha a boldogsághoz már nem elég egy széles mosoly, ha üresnek érzem magam, ha olyan dühös vagyok, hogy legszívesebben csak törnék-zúznék… Ilyenkor a szavak segítenek. Segítenek megélni az érzéseim, megőrizni életem kis és nagy pillanatait, fejlődni. Szeretnék emlékezni arra, ki voltam, mikor évek múlva fellapozom a megkopott, sárgás lapokkal teli füzeteimet vagy épp a „Művek” c. mappámat. Szeretném tudni, milyen nehézségekkel küzdöttem egykor, hogy kik vagy mik voltak a műveim ihletői, hogy honnan hová jutottam. Milyen ember voltam, milyenné váltam. És honnan indulok? Jelenleg kezdő író vagyok kusza érzésekkel, aki most megteszi az első lépést az álmai valóraváltásáért. Más szóval: megnyitom itt, előttetek a saját világomat.