Aznap este nem hallottam a szirénát.
Kétségbeesetten lobogtattam a két gyűrött koncertjegyet
– egyik a tied, másik az Övé –
Míg az utcán a barátaid arról pletykáltak, hogy szegény szomszédok
Tegnap már harmadjára törték fel a széfet náluk
Talán be kéne szerezni egy házőrzőt
De engem sose szerettek a kutyák
– Az Övé epilepsziás volt és félt –
Felfedezte a piros-kék villogást bennem.
Aznap este a kutyád az ölembe mászott
Kétszer akkora volt, mint én, és hogy
Simogatást vagy verést kér, még nem döntötte el.
– Ő sosem akarta egyiket sem.
– az ő összetépett jegye a Te ujjlenyomatoddal
Author: Németh Ajsa
Németh Ajsi vagyok, egy 17 éves gimnazista. Tudjátok, elvarázsolnak az emberek. Ami mozgatja őket, amiért élnek, ami megcsillogtatja a szemüket, ami sebeket tép fel. A történetük. Ők érdekelnek, minden árnyalatukban és teljesen őszintén. És nem csak a “nagy dolgok”: a mindennapi szösszeneteik is. Hogy érzik magukat ma reggel a buszon ülve? Mit vált ki belőlük az eper émelyítő illata? Miért indítják újra és újra azt a zenét, még szinte el nem kopik? Kik ők? Úgy érzem, ezekre a kérdésekre sokszor lehet az irodalmon keresztül válaszokat kapni. De ott ennél többet is megtudok: műveket olvasva hirtelen megszületik a “mi”, köztem és egy olyan ember között, akit még talán sosem láttam ezelőtt. Ő leírta egy pici darabkáját, én belerakom az enyémet. És ezzel valami újat alkottunk, ami bizonyára megismételhetetlen: egy pillanatnyi őt egy villanásnyi énnel, hogy ő akkor éppen mit érzett, mit gondolt, és amit én belerakok a saját történetemből. Csodálatos, nem?