Nagy utazás

 

Veronika felszállt a vonatra és leült a középkorú nővel szemközti ülésre. Máskor fürkészte az embereket, de most unottan gurította el tekintetét az elmosódottan távolodó szántóföldekre. Aratás után a száraz tarló a hamarosan elköszönő nyár perzselő lábnyomát őrizgette.  A nő szinte érezte a talpa alatt sercegő csonkok szúrását. Fájón, ez is az elmúlásról szólt.

Péter szerette a természetet, de nem ezt a puritán világot. Szívesebben sétált a mesterséges tavak körül gyűrűző ösvényeken, ahol napbarnított arcát a szökőkutak felfröccsenő szilánkjai karcolták. Milyen távolinak tűnt most az együtt töltött idő.

Egy hónapja, mikor megtudta, hogy a nő állapotos, megállt egy mesterségesen spirálra hámozott növény árnyékában, sokáig nézte a békalencséktől szeplős tó körül hemzsegő gyermekeket. Írisze bársonyzöldbe mélyült, mint a tó vize. Szótlanul állt.

Veronika szinte látta a fogaskerekek szédítő forgását és hallotta őrjítő nyikorgásukat a váratlan hír hallatán.

– Két választásod van! Vagy felneveled egyedül, vagy elveteted! – Péter a kurta hatásszünetet megtűzdelte a szeme villámlásával, majd folytatta. – Az egyetemet nem hagyom ott! Te is tudod, minden álmom az, hogy jogász legyek. Sajnálom! Gondold át!

Ez nem ultimátum volt, hanem sokkal súlyosabb. Ez végzésként visszhangzott.

Veronika hosszú, iszapos álmoktól fáradtan szédelgett a döntés pillanatáig. Hasonlított a másnaposság gyomorforgató állapotához, de most mellkasa mögött valami szokatlan hasogatást érzett. Ezt nem lehetett egy nap alatt legyűrni.  Ennek leküzdésére emberfeletti erőre volt szükség. Tudta bárhogyan dönt, abban sziklaszilárdnak kell lennie, máskülönben elsodorja az ár.

Pétertől már semmit sem remélt. A telefont nem vette fel, a ruháit postára adta, csak a döntésre koncentrált. A férfi azzal a pár mondattal, amivel kinyilatkozta, hogy nem számíthat rá, végleg kiradírozta magát a nő életéből. Ám ez az űr semmi sem volt azokhoz az érzésekhez képest, aminek hullámai között hánykolódott.

Most, hogy a gyors beavatkozástól már csak néhány óra választotta el, nem érezte magát sem haragosnak sem szomorúnak. Abban a tompa tudatállapotban volt, amit csak azok éreznek, akiket letiport a fájdalom.

Fejét hátrahajtva a vonatkerekek zakatolását hallgatta. A fülke nyitott ajtaja némán tátogott, valahonnan egy gitár húrjait pengették. A hangra a szemközti ülésen alvó nő összerezzent, és az ölében lévő könyv úgy koppant a padlón, mint egy meglőtt, szárnyszegett sirály. Veronika látta, hogy a lapok közül kicsúszik egy fénykép és az ülés alá landol.

Az asszony kinyitotta a szemét, aztán újra álomba ringatta a vonat ritmikus mozgása.

Veronika lassú mozdulattal felvette a lezuhant tárgyakat, erre a nő felriadt, mintha megérezte volna, hogy elvesztett valamit. Egy másodpercre nem tudta hol van, értetlenül nézett a szemközti utasra, majd meglátva a könyvet és a fotót megszólalt.

– Hogy került magához a fénykép? – a hangja éles volt. A könyv nem is érdekelte. Kikapta a lány kezéből és gondosan átvizsgálta tekintetével, mintha arról bármit is ellehetne lopni.

– Csak felvettem. Leesett az öléből. Itt van a könyv is. Remélem nem haragszik?

Az idősebb nő elszégyellte magát.

– Bocsásson meg! Tudja ez a fotó nagyon fontos nekem. – mondta. Közben elhomályosult pillantással simogatta a fényes papíron megörökített mosolygós arcocskát. – A nevem Szendrei Stefánia. Ő pedig az unokám, Harmatka. Magát, hogy hívják?

– Eperjesi Veronika. – nyújtotta a kezét.  – Harmatka… Különleges név. Szép kislány. Hány éves? – szavainak selymes, lágy szirmai lettek.

– Tíz.

Veronika bamba arcára reagálva megérkezett az előző kijelentés kiegészítése.

– Tíz lenne… de már hat éve angyalka. Leukémiás volt. Itt még csak négy éves.

A vonat lassítani kezdett, és mint egy kimerült állat, pár percig lihegett az állomáson. A két nő tekintete összeforrt.

– Magának van gyermeke?

A kérdés még sokáig fémesen csengett a fülke falai között. Veronika szívdobogása felerősödött. Szája kiszáradt.

– Nem… nincs. – fájón, nyúlósan engedte el a szavakat, mintha lecsippentettek volna egy darabkát eleven húsából.

– Tudja, egy gyermek ajándék. A menyem szíve majdnem megszakadt, mikor Harmatka feladta a harcot. Mégis azt mondta, hogy a gyermekek Isten kegyelméből szállnak le a földre. És Isten, ha úgy gondolja, idő előtt magához szólíthatja őket. Csak neki van joga ehhez.

Veronika már nem figyelt a másikra. Szeme előtt sötét karikák úszkáltak, fülei zúgtak. Hasa még láthatatlan domborulatára helyezte langyos tenyerét és elmosolyodott.

A telefont reszkető kézzel kotorta ki a kézitáskájából.

– Eperjesi Veronika vagyok. Ma tizennégy órakor lenne egy kisműtétem. Meggondoltam magam! Megtartom!

A vonal másik végén némi értetlenség recsegett. Hogy gyorsan lezárja a beszélgetést, csak ennyit mondott. – Tudja, egy gyermek ajándék!

Stefánia végigmérte útitársát. Hosszan tetőtől talpig, ahogy a nők mustrálják egymást. Aztán rákacsintott, és egy bólintással lepecsételte a fellélegző kismama döntését.

 

Tiszalúc, 2022.07.08.

 

Lantos Tímea
Author: Lantos Tímea

Novellákat és verseket írok. Több antológiában megjelentem, illetve pályázatokon különböző díjakat nyertem. A verselőadás is az önkifejezésem egyik eleme. Van egy saját You Tube csatornám, ahol több mint 130 általam előadott versvideó található. Novelláimban a sorsok, élethelyzetek sokszínűségét ábrázolom. Ilyen például a megkülönböztetés, a kirekesztettség vagy az elfogadás és a segítségnyújtás. Elbeszéléseim zárásában arra fókuszálok, hogy a megoldás a kezünkben van, csak fel kell ismernünk lehetőségeinket.

Share on facebook
Megosztás
Share on twitter
Megosztás

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Szól a hegedűm

Edit Szabó : Szól a hegedűm “Hegedülnek,szépen muzsikálnak,” Leány áll a fények sugarában, hosszú ruha fedi a termetét, pódiumon csak ő lesz a vendég! .

Teljes bejegyzés »

Mormolt, halk szavak…

Bánatosan mormolt, nyájas, halk szavak, Viharban is repülnek a madarak… Siránkozó lőrések vágyják a harcot, Én mikor vághatok csodálkozó arcot? Sokan várjuk, eljön az idén

Teljes bejegyzés »

Haladásban fékeződő élet

Hétköznapi pszichológia… a lét csapdájában. (Senrjon) Járvány még nem múlt végleg, De pluszban már van egy háború. Harc dúl egy hete… * (Senrjú) Lesz cudar

Teljes bejegyzés »

Végső filozófiámban

Hétköznapi pszichológia… (Anaforás, 3 soros zártükrös) Esteledik már az életem, ez a vég a végső? Eszerint igaz a tétel, új gondolathoz, késő… Esteledik már az

Teljes bejegyzés »

Tűnódés

Elröppent hatvanöt év, Elmúlt már sok, mi szép. Nincs velem apám s anyám, Életem célja? Talány.   Neveltem egy gyermeket Hiúság is kergetett. Munkában élre

Teljes bejegyzés »

Hírösszefoglaló – 2022. szeptember 26.

Kedves Alkotótársunk! Ebben a bejegyzésben jelentkezünk szeptemberi hírösszefoglalónkkal, ill. néhány októberi információval. Versek és Novellák 2022. pályázat – kiértesítés A nagyszámú beérkezett pályamunka miatt a

Teljes bejegyzés »