Szeánsz az erdőben
Írta: Egyed-Husti Boglárka
/Megtörtént események alapján/
Nem is tudom, hogy kerültem oda a bokorba, ahol az az idős úr talált rám. Teljesen meztelen testemmel, eltörött bordával, a térdem kificamodva. Feküdtem a homokos talajon és csak az égő érzésre emlékszem. Lehunyom a szemem és próbálok aludni, de nem megy. Az ápolónő ad egy kis altatót.
Ismét ott vagyok álmomban a szeánszon. Hallom a dobpergést, a lábdobogást, látom a fényeket, hívnak a hangok.
Üvöltözőm, félek. Egyedül vagyok hirtelen az erdőben. Hogy kerültem ide? Valamit tettek az italomba. Be drogoztak volna? Magam sem tudom.
A barátnőm hívott el a szeánszra. Beteg voltam előtte. Nem volt senki, egyedül voltam. Nem volt állásom, csak pár megkeresés kisebb cégektől. Megoldást kerestem, kiutat ő mondta, hogy a szeánsz segíteni fog.
Bementünk az erdőbe. Leterítettük a fák közé a pokrócokat. Az elején még tetszett is ez a természet közelség. Tábortűz, éneklés olyan volt az egész, mint egy osztálykirándulás vagy vándortábor. Aztán egyre több hallucináció jött elő. Először egy alakot láttam, szarvak voltak a fején. Méhek jöttek ki a száján. Majd hirtelen égő érzést éreztem. Aztán fulladás és a pánik roham jeleit vettem észre magamon. Nem volt levegőm, nem éreztem a talajt a lábam alatt, elrugaszkodtam volna és repültem is egy kicsit. Az alakból több alak lett. Szellemek, fejük nem volt vagy hiányzott egy testrészük. Sikoltoztam, rohantam egyre beljebb az erdőben. Talán egy faágban eshettem el-erre magam se emlékszem.
A következő emlékkép, hogy cafatokba tépem le magamról a ruhát. Mintha tűzben lennék. Purgatórium tűzében. Lángol az egész testem és én egyre jobban reszketek a félelemtől. Fel akarok kelni ebből az álom szerű valóságból.
Aztán izzadva ébredek fel ismét a kórházi ágyamból.
Vége
Author: Egyed-Husti Boglárka
Egyed-Husti Boglárka az Irodalmi Rádió szerzője. Amit tudni kell rólam: Már kisgyerekként fogékony voltam az alkotásra, nagyon szerettem olvasni, a könyvek szeretete a mai napig elkísér. A gimnáziumban eléggé zárkózott voltam, kevés barátom volt, kerestem a vigaszt, a kiutat a magányosságból. Az akkori irodalom tanárnő mutatta meg nekem, hogy milyen pályázati lehetőségek vannak, és hogy próbálkozzak a verseimmel. Akkoriban antológiákba és más folyóiratokban küldtem el alkotásaimat, mellyel szép eredményeket értem el. Kaptam oklevelet és mindig biztatak arra, hogy folytassam ezt az utat. Eléggé kishitű ember vagyok, így abba hagytam nagyon sok időre az írást. Aztán idén márciusban a magánéletemben történt olyan dolog, ami bár negatív könyveltem el azóta, viszont olyan szelepek/csatornák nyitódtak meg a lelkemben, amiért hálás lehetek. Hiszen azóta foglalkozom komolyabban az írással és már nem csak verseket, hanem novellákat/regényeket is írok. Azt hiszem megtaláltam a hangomat, azt a műfajt, amiben talán otthonosan mozgok, és azok az emberek, akik megtiszteltek bizalmukkal, hogy ezeket a műveket elolvasták, mind ledöbbentek, hogy úristen te ilyet tudsz írni? Úgy gondolom ennél jobb dolog nem kell.