Zuhogó csend

A Feketerigó utca édes lehelete megérintette a férfit. Egy hónapja költözött ide, de már most megállapította, hogy ennek az utcának nemcsak a neve szép, hanem egyedi varázsban is dúskál. Az ősszel lepottyanó gyümölcsök tömény illata arra késztette, hogy egy pillanatra lehunyja a szemét és megmártózzon ebben a zamatos párában.

A délutáni kávéját a diófa lombja alatti lócán kortyolgatta. Ez volt a hétvégi szertartása. Pontosan kettő órakor egy bögre, forró itallal kezében hallgatta a gyümölcsök lédús húsán hempergő darazsak duruzsolást, majd elővette diákjai dolgozatát és belemerült az irományokba.

Ezek a gyermekek máshogy fogalmaztak, mint a városi diákok. Egyszerűbben, mégis ízesebben. A legtöbb írás, olyan egyedi ábrázolásokkal volt domborított, hogy szinte maga előtt látta a történetet. Szerette a munkáját és őt is szerették a tanulók. Ez alatt a pár hét alatt már kezdett kialakulni az a tanár-diák szövetség, ami nélkül még a legszínvonalasabb oktatás is csak száraz, használhatatlan alapanyag.

A mostani fogalmazás címének a „Ilyennek képzelem a jövőm” címet adta. A füzetekből érdekes, sokszínű elképzelések bújtak elő, és ő tudta, hogy van néhány képzet, ami idővel kibontja szárnyait. Az egyik dolgozat első mondata ez volt: „Húsz év múlva bármi is történjen, én akkor is álmaim kapujában állok, és hinni fogok a csodákban”. Ez a bekezdés szép ívet adott a tizenéves gondolatának. Szilárd elmerengett. – Igen, sok évvel ezelőtt én is valami ilyesmit éreztem. És most?

Most kicsit össze kellett kaparnia magát. Mindent a városban hagyott. Volt feleségét, Andreát, akivel külön útra tértek, az iskolát, aminek az összes szegletét ismerte, a várost, ami izgága és követelőző volt.

Itt most megpihen. Talán ide tartozott mindig, ebbe a nyugodt közegbe, ahol az emberi létnek még volt hagyományos, szelíd ritmusa.

Talán, ha Andreával itt kezdik a közös életet, minden máshogy alakul, de az ottani, burjánzó, kielégíthetetlen anyagiasság helyrehozhatatlanul megmérgezte a kapcsolatukat.

Mikor belépett ebbe a házba, levetette utcai ruháját, úgy gondolta, nemcsak a divatos göncöktől szabadul meg, hanem legombolja magáról az évek alatt felgyülemlett feszültséget is.

Kellemes volt a délután. A szomszéd ház teraszán egy harmincas éveinek végén járó nő zenét hallgatott. A hang lágyan rezgett a szőlőlugas duzzadt fürtjei között. Nem beszélt még a nővel. Eddig nem tartotta fontosnak. Csak most kezdett benne éledni a kíváncsiság.

A nő hosszú szalmaszőke haja kissé komor arcot keretezett. A szeme színét ebből a távolságból nem tudta megállapítani, de olyan érzése volt, hogy búzavirágkék.

Odament a szőlőlugashoz és ráköszönt.

Itt az ideje, hogy bemutatkozzak, nem élhetek úgy, mint egy remete. – mosolyodott el váratlan elhatározásától felbuzdultan.

A nő könyvéből bódultan felpillantva összerezzent. Szilárd elnézést kért, hogy kizökkentette az olvasásból. Zavartan bemutatkozott.

– Őze Szilárd vagyok. Kérem, ne haragudjon, hogy megzavartam, csak azt hiszem itt az ideje, hogy megismerjük egymást.  Lassan be kell illeszkednem, ha már megvettem ezt a házat. – a régi verandás épület felé tekintett, mintha az segíthetne az akadozó kommunikációban.

A nő ekkor megenyhült, közelebb lépet. Fiatal kora ellenére, nehezen, fáradtan mozgott. A szeme valóban búzavirágkék volt. Szépsége és fiatalsága ellenére mégis volt benne némi ború, amit nem tudott a férfi megfejteni.

– Füzesi Annabella vagyok. Nem zavart meg kedves Szilárd, csak egy kicsit elbóbiskoltam a friss levegőn. Örülök, hogy kimozdított ebből, mert lassan ideje lenne vacsorát készítenem.

– Én ma úgy döntöttem csak egy rántottát ütök össze. Még van néhány dolgozat, amit át kell néznem. Tudja, magyart tanítok… Tetszik ez a hely. Kellemes itt lakni, és tanári kar összetartó. Maga mivel foglalkozik?

Bellát meglepte a férfi közvetlensége. Az utóbbi időben nem nagyon beszélgetett senkivel. Jobb volt így. Meg kellett emésztenie az elmúlt hónapok eseményeit.

– Én újságíró vagyok. De nem dolgozom. Pár hónapja pihenőre tettem magam.

Ha nem haragszik, most bemennék, kicsit fáradt vagyok.

Az elmúlt napokhoz képest, most nem érezte magát rosszul, inkább még mindig nem akart emberekkel találkozni. Nem szándékozott a betegségéről beszélni. És nem ez volt a legnehezebb, hanem a félelem az ismeretlentől, ami árnyékként kúszott felé.

Szilárd különösnek találta, hogy ilyen gyorsan elköszön. Szívesen váltott volna még néhány szót.

Annabella, mintha megérezte volna a másikban a sértettséget, a teraszról visszaszólt.

– Szokott istentiszteletre járni? Ha igen, holnap elkísérhet.

Másnap együtt gyalogoltak a templom egyszerű épületéig. A leghátsó sorban foglaltak helyett. Szilárd évek óta nem volt az Isten házában. Hitt ugyan az Úrban, de nem ilyen röghöz kötötten.

Most jól esett a vastag, fehér falak oltalma alatt, kint hagynia azt a másik világot. Valahogy úgy érezte ez az a hely, ahová az ember, ha belép, elengedheti az összes gondját, mert itt a lélek lecsupaszodik és rábízza magát Istenre. Nem bánta meg, hogy eljött.

A példabeszéd az erőtlenekhez szólt. „Bízzál az Úrban teljes szívből, és ne a magad eszére támaszkodj! Minden utadon gondolj rá, és ő egyengetni fogja ösvényeidet.”

Ezen elgondolkodott. Vajon ő rábízta az Úrra az életét?

Istentisztelet után, felfrissült lélekkel sétáltak hazafelé. A tegnapi kellemes időnek nyoma sem volt. A haragos felhő sűrű, hideg pöttyöket szitált. Annabella fázósan összehúzta pulóverét.

– Tudja Szilárd, az ember, ha belép a templomba, kívül hagyja ezt a világot.

A férfi annyira meglepődött, hogy a nő ugyanazt a gondolatot közvetítette, amire ő másfél órája gondolt. Ez olyan volt, mint egy jelzés, mintha megnyomtak volna egy csengőt, hogy ideje ébredni, van még olyan ember, aki így gondolkodik.

– Valami rosszat mondtam? – Annabella szeme, most hasonlított az égbolt tinta kékjéhez.

– Semmi rosszat nem mondott, csak egy pillanatra azt hittem, hogy a fejembe lát. Én ugyanezt éreztem odabent. Most pedig, mintha nagytakarítást végeztek volna szellememben. Hosszú év van mögöttem. Nem is tudom érdemes e boncolgatni a szálakat, vagy egyszerűen ki kell dobni a gubancot és elkezdeni újraszőni önmagam.

A nő nem szólt egy szót sem. Lassú, puha léptekkel rótta az utat. Neki is szüksége volt erre a megtisztulásra, és most a csendes eső is ezt szimbolizálta.

Jócskán beköszöntött az ősz, mikor újra beszéltek. Szilárd az iskolából tartott hazafelé. Meglátta a ház előtt gereblyéző nőt, amint a vörösen izzó kupacok között pajkos gyermekként ugrabugrált. Ma jókedvűen ébredt. A kezelések között tartottak két hét szünetet, az orvos szerint egyébként is csökkent a rosszindulatú sejtek száma.

Ez a nap tökéletes volt, hogy élvezze az őszi munkálatokat. A muskátli töveket megmetszette és a leanderrel együtt a pincébe cipelte. Most, hogy gondosan összefésülte a lehullott leveleket, elöntötte a boldogság. Szerette ezt a nyers illatot. Gyermekkora jutott eszébe, amikor technika órára készülve barangolt az erdőben, hogy megtöltse albumát ezekkel a színpompás szövetekkel.

Vidám, csengő hanggal köszöntötte a férfit. Szilárd örült, hogy így látja a nőt.

– Óh, kedves Bella, egy percre azt hittem, hogy valamelyik diákom szökött meg az óráról, az bújócskázik a kupacok között. Igazán jól áll magának az a kis kendőcske.

A nő arra gondolt, talán kikandikálhat kopaszra borotvált fejbőre, de most ez sem zavarta. Örökké nem bújhat el. Beteg, de mért ne élhetne szégyenérzet nélkül.

A férfi gyorsan átöltözött, majd segített bezsákolni a leveleket. Vidáman, összeszokottan dolgoztak.

Mire végeztek a munkával, elhagyták a magázódást és megbeszélték, hogy hétvégén tesznek egy rövid kirándulást.

Aznap Szilárd mosolyogva vackolta be magát az ágyba. Olvasni kezdett, de a sorokat csak megrágatlanul futotta végig. Nem gondolt a nőre, csak valami csodálatos nyugalom töltötte el.

A kirándulás utáni időszak, mindkettőjük számára egy új kaput nyitott meg. Annabella mesélt a volt párjáról, Gergelyről, a férfi pedig Andreáról. Ezer szálon futottak a történetek, de egy helyen összeértek, mert mindketten rossz szájíz nélkül, csak a szépet emelték ki a múltból.

Kellemes, meghitt estékben oldozták fel magányukat, és az sem zavarta őket, ha olykor a beszélgetés megtorpant és csak az eső kopogása volt az egyetlen hang a nő konyhájában.

December utolsó hetéig szinte minden nap volt miről beszélgetniük. Néha pillantásuk összefolyt, ilyenkor megállt az idő és öntudatlanul élvezték a ki nem mondott szerelem ringását.

Ez több volt, mint vágy a másik ember iránt. Ez maga az élet volt.

A karácsonyt Szilárd egyedül töltötte. A nő egy-két szédülést kivéve ügyesen eltitkolta a betegségét. De szenteste előtt, olyan heves rosszullét tört rá, hogy képtelen volt az ágyból kimászni.

Egy üzenetet küldött a férfinek, melyben azt hazudta, hogy el kellett utaznia.

Szilárd homályos szemmel nézte a feldíszített fenyőn pislogó fényeket.

Másnap felhívta a nőt. Annabella egészen halkan válaszolgatott a kérdésekre. Enyhe dühöt érzett, hogy nem tud megbirkózni a betegséggel. Undorodott magától, hogy átlátszó hazugsággal próbál elmenekülni.

Nem a betegség volt a szégyen. Azt érezte, az a szégyen, hogy nem tudja leküzdeni. Hogy maga alá gyűri, hogy megsemmisíti a sejtek kóros burjánzása, mintha okot adott volna arra, hogy kiszemelte a gyilkos kór.

Néhány foghíjas mondat után megszakította a hívást. Zokogni kezdett. Kiment a mosdóba, hidegvízzel leöblítette az arcát, ettől némileg letisztultak gondolatai, de ahogy a tükörbe pillantott, a félelmektől üvöltő szempár látványa elborította az elméjét. A fürdőszoba fogasán lógó kendőjét meglátta, lekapta a kampóról és zokogva, reszkető kezekkel darabokra tépte.

Hiányzott neki a férfi. Legszívesebben kopaszon, kendő nélkül beállított volna hozzá, hogy egy pillanatra odabújjon és megsemmisüljön a vigasztaló érintéstől. Nem tette. Összeroskadva zuhant fürdőszoba padlójára és magzatpózban tört rá a darabos álom.

Szilárd karácsony másnapján átmászott a nő kerítésén és a hátsó terasz kis asztalára helyezte a neki szánt ajándékot. A házból mozgás hangjai szűrődtek ki. És valóban rövid hallgatózás után bebizonyosodott a lépések kopogását hallja.

– Bella, itt vagyok az ajtód előtt! Kérlek, engedj be. Annyira örülök, hogy végre itthon vagy. Hoztam neked valamit.

A lakásban megszűnt az előbbi hang. A nő a falhoz tapadt, lélegzet visszafojtva várt.

– Kérlek, csak egy pillanatra nyisd ki az ajtót. Olyan régen beszéltünk. Én, nem akarlak zavarni, csak valamit szeretnék elmondani neked.

Ebben a mondatban benne volt a megérzés is, hogy odabent valami nincs rendben. Az utóbbi nap magánya annyira megviselte a férfit, hogy most úgy érezte, mindegy hogy mit titkol a nő, nem számít. Az sem számít, ha kijön és közli, hogy beleszeretett másba, csak lássa végre.

Bent a zuhogó csendben a másik ember lassan felismerte, hogy nem bírja tovább. El kell mondania, le kell kaparnia azt a kérget, ami szorításában összepréselődött. Nem a betegség volt a legrosszabb, hanem amit művelt vele, hiszen elszigetelte az élettől.

A fal mellett tapogatózva az ajtóhoz imbolygott. Mielőtt elfordította a kulcsot, mosolyt erőltetett az arcára.

Szilárd, mikor megpillantotta a kendő nélküli arcot, úgy érezte, mintha mellkasába nyomta volna öklét, valami ismeretlen szeszély, ami ellen tehetetlen.

A terasz csendjében pelyhezett az utcán szánkózó gyermekek kacaja, de ez kívül volt, nem az ő közegükben.

– Bella… édesem! – kissé megtorpant, amint ráeszmélt, hogy most először becézte a nőt. – Bella, kicsikém… mi történt veled?

A nő nem tudott válaszolni. Sírni sem tudott. A férfi mellkasához nyomta a fejét. Elfáradt. A másik test szívdobogása megnyugtatta. Olyan oltalom volt most ez, mintha nem csak ketten lettek volna a fájdalommal, hanem hárman. Ők és Isten.

– Nem lenne szabad itt lenned. Én… próbáltam eltitkolni. Beteg vagyok. A neve leukémia. Nem tudom meddig…

Szilárd nem hagyta, hogy befejezze a mondatot. Nem volt jelentősége meddig… Az embert látta, aki egyedül nem tud tovább küzdeni, akit összeroppant a félelem. Vele kellett lenni, végig kellett kísérni bármeddig is tart az útja.

– Szeretlek! – a férfi halk hangja éppen elég volt, ahhoz Bella leküzdje a legnehezebbet; a kétségbeesést.

 

Tiszalúc, 2022. 07. 21.